2016. jún 16.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 1.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 1.

 

Én egy angyal vagyok, fegyverrel,

ki harcol, amíg háborút nem nyer.

Nem érdekel,

ha a mennybe többé nem léphetek.

A hit nem kell,

ha nem erő, amivel megvédhetlek.

A túlélés cél nem lehet,

mert, mi nekem kell: sokkal több, maga az élet.

 Tán nem is tudod, meglehet,

számomra ez az irántad érzett szeretet.[1]

 

 

Kezdetek

 

Angel with a shotgun

 

Hanaicsi városa; éjjel egy körül járhat. A település négy metróvonalából már egyiken sem közlekedik szerelvény. Azok kijelölt helyükön pihennek és várják, hogy hajnali négy táján megjelenjenek vezetőik, jelezve egy újabb nap kezdetét.

Az emberek ebben a napszakban éppoly időtlenségben élnek, mint mindennapi használati tárgyaik. Életünk egy részét az álom – egy idő nélküli univerzum – konzerválja. Hogy közben mégsem állt meg az a bizonyos kerék, csak az mutatja, hogy ébredéskor a külvilág más arcát látjuk. Azonban vannak lények, amelyek az éj leple alatt merészkednek elő, hogy sötétségbe és őrületbe fordítsák a nappalt is.

******

Vasárnap volt, pontosabban már hétfő, így az amúgy pezsgő éjszakai élet most jól nevelten hallgatott. Az állomásokat körülbelül félórája lezárták, miután (elviekben) ellenőrizték, hogy a peronok üresek.

Jamamoto megálló szintén némaságba burkolózott, ha nem számítjuk bele egy fiatal lány gondterhelt sóhajait. Térdeit felhúzva ült a félhomályban, fejét lehajtva, gondolataiba merülve. Tudta, hogy most minden csak még rosszabb lesz, amikor hazaér. ’Otthon. Vajon ez a szó a megfelelő arra a förtelmes és félelmetes helyre?’

Siroszaki Aimi még itt is jobban érezte magát. Biztonságot nyújtott az őt körülölelő csend. Holott épp itt, épp most volt a legkevésbé biztonságban, de ő ezt még nem sejtette.

Mivel – szépen megfogalmazva – rühellte azt, amit mások otthonnak neveznek, hétvégéken is igyekezett kiszabadulni. Ehhez viszont megfelelő indok szükségeltetik, így most ő könyvtárban volt egy házi dolgozat miatt. Az már lényegtelen, hogy valójában nem kellett neki ilyesmit írni.

Szerencséjére a belvárosi könyvtár vasárnap is nyitva tartott egy ideig. Miután délután háromkor bezártak, hazament enni, majd elment egy barátnőjéhez tanulni. Utóbbi persze megint hazugság volt, illetve csak féligazság. Tényleg tanult. A szülei meg még annyira se voltak tisztában lányuk dolgaival, hogy nincsenek barátai; végül is az ilyesmi sosem számított.

Dolga végeztével elsétált kedvenc helyére, abba a kis, eldugott parkba, aminek sarkában volt egy apró tavacska. Szeretett ott az egyik padra letelepedni és olvasni. Szokásához híven teljesen elmerült a könyv világában, azonban ezúttal annyira megfeledkezett a külvilágról, hogy hajnali egykor itt ragadt az állomáson. Mire ideért, az utolsó szerelvény elment, mire döbbent kábulatából felocsúdott, és elindult visszafelé, az ajtók zárjának kattanásait hallotta.

Az órára pillantott. A zöld fényű, digitális csoda egy óra húszat jelzett. ’Tehát még egy óra sem telt el?!’

Fáradt volt. Szemhéja elnehezült, de a benne vibráló idegesség folyamatosan nőtt, s nem hagyta, hogy elragadja az álom. Halványlila fogalma sem volt róla, hogy fogja eltussolni ezt a malőrt. Teljesen biztos nem. Legalább annyira, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal megússza. Ha ez nem lett volna elég, ráadásképp a szorongás is rátört.

Mióta itt volt, nem merte visszakapcsolni az mp3-at. Az időleges béke szertefoszlott. Feszülten fülelt. Időről időre oldalra nézett, hol egyikre, hol másikra, ám hiába kémlelte az alagút áthatolhatatlan sötétjét; pedig határozottan érzett valamit… vagy mégsem? ’Valójában, azt hiszem, nincs olyan hely, ahol tényleg biztonságban érezném magam.’

Jobb oldalán, tőle alig két méternyire kezdődött az alagút. Pukkanás hallatszott. Az alagút előtti utolsó lámpa neonja kialudt, majd zizegve újra felgyúlt, pislákolni kezdett, aztán ismét kihunyt. ’És ez addig folytatódik… Mi ez?’ Megint azt a fura, szörcsögő hangot hallotta. ’Csak a szél.’ Ezzel nyugtatta magát, noha ez a zaj abszolút nem a légmozgás fütyülése volt; mi több minden egyes alkalommal közelebbről szólt.

Újra felhangzott. Aimi rögvest felegyenesedett. Bár még mindig ülve maradt, összes izma megfeszült, gyomrát összeszorította a félelem. Szemei a hang forrása után kutattak a fel-felvillanó neon ragyogásában, de semmi.

A lámpa ismét kialudt, talán végleg. Megint hallotta, mintha az a valami ott állna mellette. Felugrott. A rémület minden porcikáját átjárta, az a fajta, ami után rendszerint felébred rémálmaiból; ám tudta, ez most nem álom.

A villódzó fény újból belehasított az alagút szájánál tátongó sötétségbe. Ahogy meglátta, érezte, a félelem utat tör magának. Visszhangzott fejében, az alagútban, az állomáson a sikoly, saját sikoltása.

Dermedten állt, mint frissen készült jégszobor. A lényt bámulta. Az összességében és részleteiben is förtelmesen undorító volt. Groteszk testét valamiféle fekete masszából gyúrták. Robosztus termetéhez oszlopszerű lábak tartoztak, csökevényes karjai végén borzalmas, hosszú karmok nőttek. Fülei hegyesek, hosszúak, úgy néztek ki, mintha valaki összepödörte volna végüket. Feje torz buci, szemei helyén fekete zselé csillant meg, az orra hiányzott, ajkai szintúgy. Összes hegyes fogát láthatta, mivel ajkak helyett csak függőleges massza darabok voltak előttük. A nem létező orra szélein lifegő bőrlebernyegek most kitágultak, majd összehúzódtak a már ismerős szörcsögés kíséretében.  ’Szaglászik? Akkor lehet, hogy nem lát?’

Gondolatai végére sem ért, amikor az Izé felé fordult. Ugyanabban a pillanatban teste újra engedelmeskedett. Újabb hang süvített át az éj csöndjén.

Aimi rohanni kezdett. Mikor hátrafordult, még látta, ahogy a lény teste fekete zselévé olvad, aztán füstté válva végleg eltűnik.

Amint ismét előre pillantott, tekintete találkozott őrangyalával, aki … ’Ki ez? Rendőr? Kommandós? Azok hordanak ilyen zoknit a fejükön.’ Mindenesetre az illető lélekszakadva futott felé a peron másik végéből, kezében puskával. Hirtelen megtorpant, visszahátrált néhány lépést, és valamit mutogatott neki, amit nem igazán értett. ’Azt akarja, hogy lemenjek? A sínekre? Elment az esze? Mi a fenének csinálnék ilyesmit?’

Kuroszava Icsiró kétségbeesetten jelzett a lánynak, miközben lelki szemei előtt látta, ahogy rögtön belerohan a kijáratnál lézengő démonok karjaiba. ’Reménytelen. Tényleg nem lát. A francba!’

Aimi épp elérte a kijárat felé nyíló, nagyobb placcot, s azzal a lendülettel sarkon fordult. Mikor úgy találta, biztonságos távolba ért, nagy levegőt véve, óvatosan lemászott a sínekhez. Icsiró egy szuszra kifújta az összes bennrekedt levegőt és követte a lány példáját.

Odalent mindketten meggörnyedve siettek a másik felé, hogy véletlenül se vegyék észre őket. Aimi nyugtalanul hallgatta a közeledő szörcsögést.

– Jól vagy? – kérdezte Icsiró suttogva, habár szentül meg volt győződve arról, hogy a lány nem érzékeli. Ha mégis, az azt jelenti, hogy…

– Nem – vágta rá Aimi.

– Szóval tényleg látsz engem?

– Már hogy a viharba ne látnálak? Azt az izét is láttam. Vagy gondolod, szeretek a nagy semmire sikoltozni? – kérdezett vissza ingerülten a lány.

Icsiró megdöbbent; ismerte Aimit, mármint osztálytársak voltak. Bár ő még csak nemrég jött át ide, azért tudott néhány dolgot a lányról. Például azt, hogy rendszerint igen csendes. A többiek szerint eléggé magának való; furcsa tulajdonságainak egyike, hogy rajongásig imád bizonyos könyveket, filmeket. Ennek ékes bizonyítéka jobb alkarján található Icsigó[2] tetoválása. Emiatt ismerik legtöbben csak úgy: a sinigami[3] lány. ’Ráadásul, ha Akeminek igaza van, akkor nem is tévednek olyan nagyot.’

A fölöttük szörcsögő hangra tért magához. Azonnal kibiztosított egy gránátot és feldobta. ’Legalább a közelben lévőket elintézte.’

– Ezt hosszú lenne elmagyarázni – felelte. – Előbb jussunk ki. Amíg végzek a föntiekkel, te figyeld az alagutat és szólj, ha látsz egyet!

– Oké, de nem lenne jobb, ha egyszerűen nekem adnád az egyik fegyvered? – mutatott az övén lévő pisztolyra.

– Nem is tudsz lőni! – ellenkezett Icsiró.

– Az életveszély csodákra képes – kontrázott a lány.

A fiú felsóhajtott, és Aimi kinyújtott kezébe nyomta a fegyvert. Az viszont, amint a másikhoz ért, eltűnt s újra Icsirónál jelent meg.

– Hát ezt buktam – állapította meg kissé csalódottan Aimi.

Közben megmentője már azokat a valamiket lövöldözte. Néha visszabújt fedezékébe, hogy újratöltsön. Ő pedig szorgalmasan kémlelt a sötétbe és azon gondolkozott, vajon honnan ismeri a srácot? Hangja egyértelműen valaki olyanhoz tartozott, akit ismer, de a sokk, öltözéke, kiváltképp a fejére húzott zokni miatt sehogyan sem jutott eszébe a neve.

Amikor megelégelte a várakozást, úgy döntött, óvatosan ő is felkukkant. Mivel az ismeretlennél jó másfél fejjel alacsonyabb volt, lábujjhegyen egyensúlyozva is csak épphogy kilátott. Még négy jelentkező várt a sorára.

– Ne aggódj! Mindjárt vége és kiviszlek.

– Pedig én elücsörögnék még itt – felelte gúnyosan Aimi.

– Te mindig ilyen vagy? – kérdezte hökkenten a fiú.

A címzett ezen elmorfondírozott, s csak utána válaszolt:

– Nem tudom. Bocs.

Icsiró érezte, hogy a másik izgatottan oldalba böki. Épp akkor szedte le az utolsó démont.

– Öhm… azt hiszem, van egy kis gondunk.

A villogó neonfényben tíz újabb lény jelent meg. Nyomban felmásztak a peronra. Icsiró felsegítette a lányt, majd azzal a lendülettel vállára dobta és futni kezdett a kijárat felé.

– Héj, zoknifej! Én is tudok ám járni, rendelkezem az ehhez szükséges két darab futóművel – kiabálta Aimi.

Az illető rá sem bagózott, robogtak tovább fölfelé a lépcsőkön. Az utolsó fokok egyikén megálltak. Icsiró elővett egy újabb gránátot, szájával kivette a pecket, aztán elhajította. A robbanás szilánkjaira tépte a szélső ajtót.

– Te nem vagy eszednél! Mi van, ha az őr meglát minket? – kiáltotta a lány.

– Maximum téged láthat – válaszolta teljes nyugalommal a fiú, s közben a felszínre vezető lépcsőn cipelte méltatlankodó védelmezettjét.

– Hogy mi? – nyikkant Aimi.

– Az emberek sem engem, sem a démonokat nem látják.

– Akkor én nem vagyok ember? – bukott ki a lányból.

Aztán kuncogni kezdett, amikor belegondolt, bárki is legyen itt, azt fogja látni, hogy egy csaj a levegőben lebegve távozik.

A következő percben már a földön találta magát. Ahogy felpillantott, egy smaragdzöld szempár tekintett le rá.

– Öt perc és jövök – hadarta a szemek tulajdonosa, majd elnyelte az aluljáró.

Siroszaki Aimi ott ült a belváros aszfaltján, hétfőn, hajnali kettőkor. Szájtátva meredt a száznyolcvan magas fickó után, akit ismernie kellene, neve mégse jut eszébe. Az őrangyala után, aki terepszínű nadrágban, kék pólóban, rajta sok zsebes, fekete mellénnyel, fején kommandós zoknival toppant életének színpadára. Övén kis táskák, két oldalt egy-egy pisztoly, hátán távcsöves puska, kezében egy másik féle, amihez olyan töltények tartoznak, amivel talán még elefántra is vadászhatna. ’Ki vagy te?’

Pisszegés rázta fel gondolataiból. A közelben ültetett bokrok sűrűjéből egy hajléktalan integetett neki.

– Gyorsan kishölgy, bújjon ide! – szólalt meg rekedtes, öreg hangján.

Aimi értetlenül nézett rá.

– Gyorsan, a biztonságis mindjárt itt lesz!

Erre már röppent is a zöldövezet felé, mint akit puskából lőttek ki. ’Francba, erről meg is feledkeztem!’

– Köszönöm – suttogta.

Ezalatt megérkezett a pocakot eresztett, nyugdíjas korú őr is. Zavarodottan tekintgetett körbe, elindult feléjük, de akkor morajlás hallatszott a föld alól.

Icsiró ekkor ért le, és mielőtt belefutna valamibe, előre küldött egy gránátot. Tudta, ha az őr le is jön, semmit se lát.

– Mondja csak, mégis miért segített nekem? Hiszen csak én lehettem a robbantó – bökte ki Aimi.

A hajléktalan meglepetten pislogott rá.

– Nem úgy van az! Kishölgyek nem robbantgatnak – válaszolta.

A lány lehajtotta fejét, s szemét forgatta. ’Kár volt kérdeznem.’

– Meg aztán lehet, hogy nem láttam magát az illetőt, de hallottam a hangját. Azét, aki a kishölgyet hozta.

Ezúttal a lány meredt a másikra döbbenten. Mögötte megszólalt egy másik pasas, ránézésre ő is hontalan. Hangja kevésbé volt öreg és rekedt, viszont borzalmas piaszagot árasztott magából.

– Mi tudjuk… A madarak csicseregnek… láthatatlan szörnyekről – itt csuklott egyet; olybá tűnt, el is felejtette, mit akart mondani.

A másik folytatta:

– Én és ez a részeges disznó viszont halljuk őket, ahogyan annak idején hallottuk az angyalokat is, de azok eltűntek vagy tíz éve. Azonban most az angyalok visszatértek. Megint lesz, aki megölje ezeket a szörnyeket.

Erre a másik egy örömteli kiáltással helyeselt:

– Igen! Az angyalok visszatértek!

A lány nem nagyon tudta mire vélni a sztorit. ’A szörnyetegekig oké, azokat nem nagyon lehet másnak tekinteni, de miféle angyalokról hadoválnak?’ Sehogy se értette. ’Talán a fiúra gondoltak.’

Kilesett a bokrok közül, hiszen azt mondta, öt perc és itt van. Semmi. Fél perc múlva egy srác jött fel, farmerban, bakancsban, kapucnis pulcsiban. Haja szőke, félhosszú és szerteszét áll, mintha elaludta volna. Szeme gyönyörű zöld.

Siroszaki Aimi sokkoltan bámult a jelenségre, aki az osztálytársa volt. ’Kuroszava Icsiró. Ő lenne a megmentőm?’

A fiú felé indult, mégis körbe-körbenézelődött, fennhangon kérdezte:

– Aimi, merre vagy?

Mire a keresett személy előbújt a bokrokból.

– Itt vagyok – felelte. – De jobban szeretem, ha Sirónak szólítanak.

 

 

[1] Általam készített szabad fordítása, átírása a The CAB nevezetű együttes Angel with a shotgun c. számának, illetve annak refrénjének. Az eredeti szövegrészlet:

„I'm an angel with a shotgun,
fighting 'til the war's won,
I don't care if heaven won't take me back.
I'll throw away my faith, babe, just to keep you safe.
Don't you know you're everything I have?
and I, wanna live, not just survive, tonight.”

forrás: http://www.azlyrics.com/lyrics/cab/angelwithashotgun.html (2014-12-11)

[2] Kuroszaki Icsigó, a Bleach c. anime, manga főszereplője. Alkotója Tite Kubo.

[3] sinigami, azaz halálisten. Icsigó is ilyen erővel bír. A halálistenek felelnek a lelkek üdvözüléséért, valamint kötelességük a lidércek elpusztítása.

Szólj hozzá

angyalok rejtély szörnyek Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi