2016. júl 07.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 4.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 4.

Hirdetés jellegű közlemény: Üdvözlet mindenkinek! A könyv, aminek a fejezeteit továbbra is felrakom ide, megvásárolható a következő oldalon: http://publioboox.com/hu_HU/angel-with-a-shotgun. Nem, nem kötelező dolog, csupán azoknak szántam, akik esetleg más formában jobban szeretnék olvasni. Tudom, nem a legjobb, de végül is valahol el kell kezdeni. Az ára sajnos, a kiadás formája miatt elég magas, többek közt ezért tettem ide is fel a könyvet. További jó olvasgatást! :)

Kezdetek

 

Ébredés

 

Hanaicsi, Kazuo lakótelep, hétfő, 17:03

Aomori Majumi szatyrokkal megpakolva, enyhén kipirult arccal mászta meg a harmadik emeletre vezető lépcsőket.

A lakótelep amolyan gyűjtőként működött, itt nem piperkőc urak és szép kisasszonyok laktak. A hely az önkormányzat tulajdona volt, így jobb sorsra érdemes, vagy épp érdemtelen családok és a hozzá hasonló, lelenc, már önellátó fiatalok otthonául szolgált.

A lépcsőházban két vevőbe botlott. Szegény párákon egyből látta, hogy majd’ meghalnak egy kis anyagért, de nyomoruk cseppet sem hatotta meg őt. Szabad kezét kinyújtva jelezte, hogy előbb fizetni illik. A magasabb srác gyorsan markába csúsztatta a pénzt.

– A szokásosból? – kérdezte szemrebbenés nélkül.

– Igen – hangzott a válasz. A két fiú masszív heroinista volt.

– Várjatok meg lent a parkban! Tizenöt perc és ott vagyok – rendelkezett nyugodt hangon, bár meglehetősen fel volt húzva.

Ezerszer elmondta ezeknek a szarjankóknak, hogy ne keressék lakásán. Ha kell valami, van internet, telefon. Írnak egy rövid, virágnyelvű szöveget, majd ő válaszában ad egy helyet és időt, ahol lebonyolítják a cserét.

Választ nem várva kaptatott tovább felfelé a végtelennek tetsző lépcsőfokok során. A bejárati ajtó előtt letette szatyrait, kezét válltáskájába süllyesztve kutatott kulcscsomója után.

Amint bejutott, bevásárlása gyümölcsét kecsesen levágta a konyhapultra, táskája a kanapén landolt. Visszafordulva gondosan bezárkózott. Reflexből tette, hiába volt otthon, az ajtó akkor is kulcsra volt zárva.

Amikor elkezdett kipakolni, orosz kék macskája puhán leugrott a nappali/háló ablakából, ahol eleddig a környéket szemlézte.

– Szervusz – köszöntötte a lány, közben már nyúlt a macskatápért, hogy szórjon egy adagot belőle a tálkája előtt várakozó kis hercegnek.

Ez a cicus volt mindene. Két éve annak, hogy esti sétája alkalmával megvette a folyóparton attól a férfitól, aki vízbe akarta ölni szerencsétlen teremtményt. Azóta kettecskén osztoznak ezen az alig 35 négyzetméteres, ám kényelmes otthonon.

Van egy apró fürdőszobája, zuhannyal, mosdóval és épp annyi hellyel, ahol még elfér egy kisebb mosógép. A Wc külön helyiségben kapott helyet. Az apró konyha nem volt elválasztva hálóhelyétől, de különösebben nem izgatta magát ilyesmin. Ezen kívül volt egy gardróbszekrénye.

Dolga végeztével ehhez a szekrényhez sietett. Kivette sporttáskáját, ellenőrizte, hogy minden edzéshez szükséges holmi benne van-e. Ezután letérdelt és felszedte a gardrób alját fedő álparkettát; hirtelen az egészet otthagyta.

Gyorsan benyomta laptopját, hogy ellenőrizze emailjét. ’Még jó, hogy nem felejtettem el.’ Két másik rendelés érkezett. Kokó, illetve a másiknak gomba. A kokainosnak írt egy helyet, időt. Telefonja után nyúlt, tárcsázott, és türelmesen várt.

– Halló, itt Sima! – szólt bele egy karcos férfihang.

– Új rendelés van – közölte Majumi.

– Ó, Maju, te vagy az? – kérdezte a másik meglepődve.

– Nem, bazzeg, a húsvéti nyúl – morogta vissza.

– Ki és mi?

– Angyalos Steve, kalapos.

– Két nap múlva megkapja este. Viszlát, Maju!

A lánynak ideje sem volt köszönetet mondani vagy valami. Fejcsóválva meredt az immár süket telóra.

Sebesen választ írt a lökött fószernak, miszerint megkapja a pörköltnek valót két nap múltán este 7-kor itt és itt.

Visszatelepedett a gardrób elé és az álcázásként használt kávét arrább tolva kivette az anyagokat. A kokós zacsit elrejtette egy üres, ám átható illatot árasztó, egykor volt kézkrémes tégelybe, s táskája aljára dugta. A hernyót nadrágja zsebébe nyomta. Visszarendezett mindent, alaposan kezet mosott. Pár perccel később már lefelé száguldott a lépcsőkön.

Lent, a parkban néhány anyuka beszélgetett ordítva, hogy túlzengjék csemetéik ordenáré visítását. A szemben lévő házfal mellett megpillantotta vevőit. Odasietett, majd elkocogott mellettük, rendelését diszkréten egyikük markába pottyantva.

– Kösz – súgta a fiú.

Majumi nem válaszolt, nem fordult hátra, csak ment tovább.

A körútra kiérve még elcsípte az óra huszas buszt. Természetesen ülőhely az nem volt, úgyis teljesen értelmetlen lenne leülnie. Tapasztalatból tudta, hogy azonnal ott terem egy nyugdíjas, kismama, vinnyogó kisgyerek, valaki begipszelt lábbal. Nyugodtan álldogált tehát.

Egy hátrébb ülő, kis kosztümös miss kitartóan bámulta. Mivel csak nem akarta abbahagyni, Majumi grimaszolva ránézett, és bemutatott. Ez meghozta a várt eredményt. A finom kishölgy elhűlten fordult másfelé, hogy iménti traumatikus élményét feldolgozza.

Igen, Aomori Majumi feltűnő jelenség volt; az a fajta, amire minden öregasszony sopánkodó litániába kezd. Hosszú haja még így összefogva is derekát verdeste és világoskék színben tündökölt. Fején szinte állandóan baseballsapkát hordott. Sokzsebes, bő csípőnadrágokat viselt, ezúttal feketét. Fölsője élénk, már-már neonzöld, lezser trikó, amely annyira rövid, hogy látni engedi halálfejet mintázó köldökpiercingjét. Szeme a türkiznek viszonylag sötét árnyalata. Alsó ajka jobb oldalán karikapiercing díszlik.

Mindennek tetejébe viselkedésében sem volt semmi aranyos, kedves, szolid, mosolyparádés. Senki nem mondta rá, milyen elbűvölő, még ironikusan sem, de ő szart rá az egészre. Nem akart soha senkit elkápráztatni, semmi szüksége nem volt mások csodálatára. Meg volt a maga élete, maga gondja, saját értékrendje, amibe nem tartozott bele a kíváncsiság, hogy másnak mi a véleménye róla.

Igen, sajátos ízlése és stílusa volt, nem hétköznapi munkája. Drogfutár volt, na és? Soha nem állította be magát ártatlan szentként. Ez is csak egy meló, ráadásul lelkiismeretét sem bántotta soha. Ő egy egész pici porszem ebben a rendszerben, aki nem keresi meg azzal az embereket, hogy héj, figyuzz már, nem szeretnél drogozni? Meghatározott helyen, adott vevőkörnek, megfelelő anyagot szállít elegendő lóvé ellenében. A többi nem az ő hatásköre.

Főnöke, Sima, aki ellenőrzi az új megrendelőket, aki mindenkinek megfelelő összeállítású anyagról gondoskodik. Ő a beszerző, aki kínosan ügyel a minőségre. Szakértelmének és precizitásának meg volt az eredménye: míg az ő körzetükben szökőévente, ha egyszer adódott probléma, addig máshol mindennapos volt a túladagolásos halál, kóma, kórházi kezelés, összetűzés a rendőrökkel, etc.

Majumi soha nem érzett késztetést arra, hogy módosítsa tudatát; alkoholt sem ivott és nem szerepelt terveiben ilyesmi. Való igaz, néha rágyújtott, amikor nagyon ideges volt, de nem szokott rá, és ezt a vágyát is igyekezett legtöbbször elnyomni. Imádta a pusztakezes harcművészeteket, és igen jó előmenetele volt. Nem kívánta ezt sutba vágni.

A pénz, amit illegális munkájával keresett, többek közt erre ment el. Az önkormányzat ugyan biztosított neki egy szerény, havi összeget, ami épp csak a számlákra volt elég, de nem panaszkodott. Ezzel a munkával megkereste betevőjét, az edzések összegét és maradt is.

A fennmaradó pénzből másik szenvedélyének, a természettudományoknak hódolt. Kiállításokra, bemutatókra járt, különböző könyveket vásárolt. Munkája – természetéből adódóan – nem vette el annyi idejét, mint más, tisztességes kereseti forrás, így bőven tudott saját fejlődésére összpontosítani.

Ebbe a kényelmes, nyugodt életbe rondítottak most bele ezzel a démonvadászos-angyalos sztorival, akárha valami manga/anime világába csöppent volna.

A megelőző éjszaka egy faramuci rendelés leszállítása után, szétzilált idegekkel várt az éjjeli buszra. Közben rágyújtott, és elbambult az égen sorakozó, némán, mozdulatlan függő csillagokon.

Mikor újra körbenézett, a világ kifordult sarkaiból, a józan ész megbomlott, az atyaúristen dimenziót váltott vagy a lótúró tudja, mi történt. Látott egy fekete sportkocsit, amint halottébresztő fékcsikorgással megáll. Valaki vadul üti szélvédőjét. Itt kezdődött a probléma: inkább valami volt, egy meglehetőst ocsmány valami. Hiába dörgölte szemeit, nem lett se emberibb, se kevésbé randa, sőt… A hab után került a tortára meggyszem is.

A bent ülő testét hirtelen ragyogó, zöld fény ölelte körül, mely a másodperc töredéke alatt növelte intenzitását elviselhetetlenné, s ugyanilyen gyorsasággal elhalványult. Eztán olyan sebességre kapcsoltak az események, amit alig tudott követni. Vagy lehetséges, hogy agya dermedt kocsonyává, ezért lassult le a külvilág és elméje közti kommunikáció.

Mire ebből az állapotból felocsúdott, a köpönyeges, modern Robin Hood helyét átvette Aono Szora ismerős alakja, aki némi szemlézést követően elsuhant Corvette-jével, mintha mi sem történt volna.

Hevesen megrázta fejét. ’Ostobaság!’ Az NEM valóság, csak rémálom, láz miatti hallucináció, központi idegrendszerének hibája volt. Valószínűleg csupán pillanatnyi áramszünet okozta zavar, amelyben újraindításkor – merő tévedésből – valami memória szemétből álló katyvasz került tudatának monitorára.

Hála égnek, a következő másfél órában kellőképp lefoglalta az edzés. Nem rótta a fölösleges elmebeli köröket, helyette mozdulataira, izmai feszülésére és munkájára koncentrált. Láss csodát, kellő testedzés után máris minden helyére került. A világ ismét reális és racionális arcát mutatta.

Majumi őszinte elégedettséggel és nyugalommal folytatta életét. Elvégezte munkáját, otthon vacsorát készített. Negyed óra alatt meggyőződött arról, hogy minden matematikai példával tisztában van, ami a másnapi dolgozathoz szükséges. Tisztálkodott. Lefekvés előtt bekészítette a mosást. Reggel elindítja, s ha hazaér, már csak ki kell rakni.

Zsebében megtalálta az Akemitől kapott medált és térképet, utóbbit a könyvespolcra dobta, előbbinek semmi hasznát nem látta, így a kukában végezte. Két perc alatt ággyá varázsolta kanapéját. Összegömbölyödött a takaró kellemes melegében. Cicája társasági kedvében volt, így térdhajlatába feküdt.

Kilenc óra után már mindketten békésen szundítottak, ám a valóság hamarost újból színt változtatott mesmeg irracionális tartományokba lépve.

Hanaicsi, egy kertvárosi kerület, a Hajasze folyó partján, hétfő, 21:15

Siro szédelegve ébredt fel; pontosabban azt sem tudta még, hogy ébren van. Külvilág és álombéli környezet egybemosódott. Szemeit hol kinyitotta résnyire, hol visszacsukódtak. Nem látott igazán; a képek meg voltak, csak a feldolgozásig nem jutottak el. Aztán egyre több érzet került tudatába: hogy besötétedett, a szomszéd szobából szóló tévé, kicsavart kezének fájdalma, arcának baloldalát valami nyomta.

Nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Matekfüzetén aludt el, a lapokat összekötő spirál gyűrűinek vésete égett arcán. Tarkója fájt. Gondolatai tájain makacsul trónolt a tejfehér köd. Mellkasán ült a jobb híján otthonnak nevezett hely borongós, őrült, félelemmel s kétségbeeséssel átitatott zsarnoki szelleme. Felsóhajtott. ’Még bírnom kell, túl kell élnem!’

Egyszer csak furcsa fény árasztotta el szobáját. Forrása az íróasztalon hagyott medál volt, ami most a levegőben lebegett. Siro megbűvölten figyelte, s közben öntudatlanul odament. Ahogy hozzáért, a kristály tenyerébe simult, mint kisgyermek anyja ölelő karjaiba. Óriási mennyiségű hőt bocsátott ki magából, anélkül hogy megégette volna.

Annyira belefeledkezett e szépségbe, hogy csupán két-három perc után jelzett belső vészcsengője: ideje lenne cselekedni. Gyorsan kiterítette asztalán a térképet, megfogta a bőrszíj végét és az utcák rajzolata fölé lógatta medálját. Az szinte azonnal elrántotta kezét egy igen ismerős hely felé.

Lakóhelye ma már kertvárosi kerületként szerepelt, de egy tíz évvel ezelőttig még különálló kistelepülés, falu volt. A kristály ennek a falunak egykori főterén állapodott meg.

Villámsebesen felöltözött. A kijutás sem volt ezúttal túl nehéz. Anyja dolgozott, apja a hálóban horkolt. A félig nyitott ajtón át látta az üres piás üveget a vadonatúj laminált padlón heverni.

– Ó, mily csodás az élet! – ironizált fojtott hangon.

Kedves papa ezek szerint vett valahol inni, és azzal együtt küldte le altatóját/nyugtatóját vagy mindkettőt. Ennek eredményeként most ki van ütve, tapasztalatból tudta, nem sokáig. Ezért fog holnap anyja kiabálni vele, hogy már megint hagyta, hogy leigya magát. Ettől egyrészt előre gyomorgörcse lett, másrészt meg eszméletlen harag borította el, hiszen mégis mit kellene tennie?

Kezdjük ott, hogy tele van saját dolgaival, nincs 24 órája a napból, hogy azt figyelje, apja mit csinál. Ez még hagyján! Felnőtt emberről beszélünk. Nem gyerek, akitől elveszem a szemetet, amit az imént szedett össze. Az olyasmit meg már aztán ne is említsük, hogy ő egy fiatal lány egy középkorú férfival szemben, méghozzá olyanról van szó, akitől bőven volt miért félnie. Néhány hónappal ezelőttig ő volt a teljhatalmú parancsnok, aki bármit megtehet szemben vele, aki csak a lánya, és kuss a neve.

Zsigeri rettegés és mélyen gyökeredző, izzó düh keverékétől reszketve óvakodott le a lépcsőn, amely hajlamos volt a legrosszabbkor megreccsenni. Sikeresen leért, ám ekkor jött a következő kihívás: át kell jutni a kutyán. ’A fenébe is! Miért kell ezt csinálnom?!’

Kikémlelt az ablakon, persze nem látta az állatot, ami nem meglepő tekintve, hogy bundája nagy része fekete. ’Ha mást nem, három méteren csak lesprintelek egy 60 kilós lomha kutyát.’

Kint semmi; alighogy kulcsát a zárba tette volna, vad, mély morgást hallott háta mögött nem messze.

Higgadtabb ember gyorsan kinyitotta volna a kaput, majd berakja maga után és viszontlátás. Siro viszont abszolúte nem volt nyugodt. Kerítésükre ugrott, igyekezett minél hamarabb átmászni.

Természetesen nem sikerült túl fényesen a kis akció. Egyik lába beakadt, beletenyerelt a kerítés tetején díszlő hegyes vasba. Mindezek ellenére teste valahogy átesett a holtponton, aminek következményeként úgy érezte, beszorult lábának sípcsontja most fog eltörni. Aztán tompa puffanással földet ért a másik oldalon, kiterülve, mint drága perzsaszőnyeg a kandalló előtt.

Házi kedvencük a kerítés túl oldaláról acsargott rá úgy egy percig, majd némán elsomfordált.

Siro szíve hangosan zakatolt, kapkodta a levegőt. Az ijedtségtől és lábába nyilalló fájdalomtól könnybe lábadtak szemei. Felült, és kínjában elfogta a röhögés. Ilyet is csak neki kell véghezvinni ahhoz, hogy elmenjen otthonról.

Normál ember nem aggódik amiatt, mely családtagja van otthon, van ébren, elköszön és kész. Normális helyen a házőrző nem támad saját gazdájára vagy annak családjára; vagy ha mégis előfordulna ilyen, akkor azt az ebet minimum elviszik orvoshoz. Itt viszont semmi sem normális. Itt sajnálni kell és foggal-körömmel védeni azt az állatot, ami megtámadta őt minden ok nélkül, ami amúgy is egyértelműen elmezavarral küzd.

A kutya már jó ideje csapott hirtelen jött őrjöngéseket, sokszor gazdáira is rámordult, nekiment a másik ebnek és egyáltalán nem játszottak. Ezenfelül sokat aludt, s egyébként (csúnya kifejezés, de) pofája, szemei olyanok voltak, mint egy fogyatékosnak. Egyszerűen látható jeleket öltött elméjének bomlása. Anyja mégse hívott orvost, apja meg nem foglalkozott vele. A lány pedig – a többi mellett – ezt is kénytelen-kelletlen elviselte.

A kristály, mintha sürgetni akarná, újabb hőhullámot küldött felé. Tőle telhetően gyorsan talpra kecmergett és futva megindult a főtér felé, nem törődve sípcsontja fájó lüktetésével.

Hanaicsi, a kertvárosi kerület főtere, hétfő, 21:38

Kuroszava Icsiró szitkozódva kutatott övtáskájában újabb töltényekért, hiába. Fogta és egyszerűen eldobta a shotgunt. Villámgyorsan előkapta két pisztolyát és tovább ritkította a démonokat, amelyek úgy nőttek ki a földből, mint gombák valami felgyorsított dokumentumfilmen. ’Rohadt zombik!’

Újratárazás közben Szora felé pillantott. A srác még mindig nem változott át, holott már tíz perce annak, hogy vagy százzal tépve megérkezett a Corvette-tel.

– Mit vacakolsz már? – kérdezte nem kevés indulattal hangjában. – Akemi elmagyarázta, hogy csináld, nem?

– Igen, de egyszerűen nem működik – ordított vissza Szora éppoly ingerülten, mint a másik. Anélkül is eléggé frusztrált volt, hogy még pluszba sürgetik.

Egymás után ismételgette a szavakat, ám semmi nem használt. Próbálta felidézni az előző este őt hatalmába kerítő érzéseket, hátha azok megfelelő katalizátorként fognak szolgálni. Hasztalan volt minden erőfeszítése, viszont a tegnap éjjel eseményeit visszapörgetve támadt egy ötlete.

Bepattant autójába és szó nélkül nekihajtott a szörnyeknek. Már-már elhitte, hogy terve sikeresnek bizonyult, amikor mögötte a fekete masszából újrarendeződtek rusnyaságék.

– Szép próbálkozás! – kiabálta Icsiró gúnyosan. – És most mi jön? Kiszórsz nekik egy kis pénzt az ablakon? Ezek meg elkezdik felkapkodni, megfeledkezve dolgukról?

– Abbahagynád már ezt a hülye szövegelést?!

Szora, a tőle megszokottól eltérően, most már képtelen volt kontrollálni idegességét.

– Hol vannak a lányok?

Meglepődött, hogy hangosan kimondta.

– Nem tudom, de szánalmas vagy, hogy arra vársz, hogy egy nő mentsen meg – válaszolt Icsiró arra gondolva, ő se különb, hisz hamarosan – a másik sráchoz hasonlóan – ő is tehetetlen lesz.

A démonok meg csak nem akarnak elfogyni, pedig folyamatosan lövi őket.

Ekkor szeme sarkában valami színes foltot érzékelt, azonnal odakapta fejét.

Siro már messziről hallotta Icsiró lövéseit, kiabálását, látta a téren tobzódó, megannyi éjfekete alakot. Ahogy a térre lépett, eddig sípcsontjában tomboló fájdalma megszűnt, ugyanakkor gyomra reszketett, mellkasából kiindulva valami furcsa energiát érzett szétáramlani testében. Lehunyta szemét hagyva, hogy az átváltozás okozta eksztázis végighömpölyögjön érzékein. Megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el, talán ilyesmit élhet át egy hosszú fogságából kiszabadult állat.

A lányt szemkápráztató narancs fény ölelte körül, majd lassan elhalványult. Alighogy ez megtörtént, Siro rohanni kezdett a felé forduló akumák közé.

Icsi és Szora szájtátva bámulták, ahogy hihetetlen gyorsan, légiesen könnyed mozdulatokkal aprította ellenfeleit két katanájával, akárcsak mesterszakács a levesbe valót. A két kard végén lévő szalagok – egyik kék, másik vörös – követték minden rezdülését.

Szőke haja ki volt engedve, látszott lépcsőzetes elrendezése. Hosszú, bíbor tincsét valahol középtájon apró gyöngy fogta össze. Öltözete, hozzá méltón, igencsak szokatlan volt. Köpenye vagy kabátja hosszú ujjú, alkarján harangszabással. Hosszú, bokájáig ér, az egész koromfekete. Köldöke táján vastag, narancsszínű anyag fogja össze, elől masnira kötve. Amúgy nyitott, így látni az alatta viselt narancs felsőt, ami – mivel alig takar valamit – leginkább bikinire emlékeztet. Alul combközépig érő, fekete, fodros szoknyát hord, szegélyei és tornacipője szintén narancssárga. Ám Siro arckifejezése és az őt körbelengő atmoszféra volt a legmeghökkentőbb.

Ajkán mosoly játszott, arcán a felszabadult lélek öröme tündökölt, míg egész lényéből hihetetlen magabiztosság és nyers erő sütött, mint nyári napfény a virágos rétre.

Szora úgy csodálkozott Siróra, mintha most látná életében először, s talán valóban így volt. Az a szomorkás, sokszor könnyes szemű, zavart, önbizalom- és szeretethiányos lány, akivel ő nap, mint nap találkozott, csupán árnyéka volt az igazi Siroszaki Aiminek.

Az autójában gubbasztó Szorával ellentétben Icsirónak nem volt ennyi ideje elképedni. Siro látványa így is annyira elvonta figyelmét, hogy egyszer csak arra eszmélt, kirántják alóla lábát.

Hanyatt esett, fejét csúnyán beverte az aszfaltba, látása egy pillanatra elhomályosult, de kivette a két fölé hajoló rondaság sziluettjét. Gondolkodás nélkül beléjük eresztette a fél tárat. Kiverte a verejték, zihálva fölpattant. Konstatálva, hogy lőszer híján pisztolyai szintén használhatatlanná váltak, felugrott a helyi vegyesbolt előtt parkoló teherautó tetejére és távcsöves puskájával folytatta a démonvadászatot.

Végre úgy tűnt, nem érkezik több utánpótlás és lassan elfogynak. Arra azonban nem számított, hogy ezeknek – a játékbeli zombiktól eltérően – nem okoz különösebb gondot felmászni mögé a teherautó hátulján.

Már alig lézengett tíz szörnypofa a téren, amikor Icsiró kezéből eltűnt utolsó fegyvere, és visszaváltozott. Ezzel egyidőben szörcsögés hangzott fel mögötte. Mivel eddig a tetőn hasalt, remek célpontot nyújtott. Átpördült hátára a lecsapó, karmos kéz elől, majd döbbenettől kitágult pupillával azt látta, hogy a démon feje szétrobban, fekete masszával beterítve őt is.

– Kényelmesen fekszel? – kérdezte Aomori Majumi, aki minden bizonnyal az utolsó akumát intézte el, mert már hétköznapi ruháiban volt. Grimaszolva folytatta: – Előbb-utóbb minden fegyver hasznavehetetlenné lesz.

Icsiró lüktető fejét tapogatva tápászkodott fel.

– Ez a testedre is igaz.

– Majd néhány évtized múltán, akkor meg már nem szeretnék ilyen ocsmányságok után kajtatni. Nem mintha most több kedvem volna hozzá.

– Akkor meg minek jöttél? – kérdezett vissza a fiú igencsak szemrehányó hangnemben.

– Állítsál már magadon! Most mentettem meg a seggedet! – felelte.

Valójában el kellett ismernie, jó kérdés, amire maga sem tudja a választ, főként nem olyat, amivel elégedett lenne; így dühösen hozzátette:

– Mit tudom én! Ez a szar – a nyakában függő kristályra mutatott – nem hagyott aludni. Képes volt kimászni vagy mi a kukából. Épphogy elbóbiskoltam, arra keltem, hogy ez lebeg az asztal fölött, úgy elvakítva, mint reflektor a kezdő színésznőt. Rádobtam a pokrócot, mire leesett, akkor meg az asztalon kúszott arrébb. Ettől persze a macska teljesen begerjedt és kergetni kezdte. Mivel sikeresen kiverték az álmot szemeimből, úgy döntöttem, megnézem már, mire föl rendez egy darab kő ekkora felhajtást. Mondanom se kell, hogy a taxis értetlenül állt kívánságom előtt, miszerint minél gyorsabban furikázzon velem ide, hétköznap éjjel egy olyan városrészbe, ahol semmi sincs. Azt meg már nem is mondom, hogy szerencsétlen hapsi pislogott, mint hal a szatyorban, mikor fizetés közben láthatatlanná váltam, a zsozsó meg ott lebegett előtte az éterben.

A monológ alatt Icsiró és Majumi lemásztak a teherautóról. Szora és a szintén visszaváltozott Siro csatlakozott hozzájuk.

– Jól sejtem, hogy az ürge nem várt meg? – kérdezte Szora.

A lány fejét rázta.

– Gyanítom, ha legközelebb meglátna, forgalommal, miegyébbel nem törődve megpördülne, és hanyatt-homlok menekülne ellenkező irányba.

– Hazaviszlek – jelentette ki Szora.

– Azt se tudod, hol lakom…

– Majd megmondod – vetett véget az ellenkezésnek a fiú.

– Milyen lovagias! Kár, hogy amúgy semmi hasznodat nem vettük – szólt utánuk Icsiró.

– Fogd be! – hallatszott Szora puritán válasza.

Kuroszava nemlétező bajsza alatt morogva figyelte, ahogy a két jó madár elhajt, aztán Siróhoz fordult, aki megint felszívódott.

– Héj, Siro! Várjál már! – kiáltott utána, amikor megtalálta a tér másik oldalán.

Odarohant.

– Haza kísérjelek?

A csaj természetesen újfent úgy meredt rá, mintha csak azt kérdezte volna, mennyi kettő meg kettő.

– Kösz, nem kell gardedám – utasította el határozottan.

Igazából nem akarta, hogy Icsiró észrevegye sántítását, sem azt, hogy tudja, hol lakik, azt pláne nem, milyen körülmények között. Hazudni pedig se kedve, se ereje nem volt. A lehető legegyszerűbb és célszerűbb útnak tűnt, ha távol tartja magától a másikat.

– Miroku azt mondta, kedves vagy – bukott ki a tanácstalan Icsiróból.

’Na persze, Miroku! A gyönyörű kék szemekkel megáldott! Akinek legnagyobb gondja, hogy nem tudja azt a lányt megkapni, akit ő akar. Aki ideje legnagyobb részében seggarc, néha meg rendes, csupán azt nem lehet eldönteni, melyik is ő.’

A név felidézte gondolatok és emlékek hatására ökölbe rándult keze.

– Az az idióta semmit sem tud rólam! – kiabálta, majd sarkon fordult és elrohant, már amennyire tőle meg sajgó lábától telett.

Kuroszava Icsiró csak állt ott teljesen leforrázva, és nem tudta, miért történt ez. Azért annyit felfogott, hogy Siro ezek szerint kicsit sem szívleli Mirokut.

Siro útközben, később ágyában is végig átkozódott. Úgy érezte, ismételten nagyot alakított csődtömegként. ’Hiper-szuper fantasztikus, hogy nem bírok sose normális kapcsolatot kialakítani másokkal!’ Sajnos ez így is volt.

Kétféle dolog történhetett ilyenkor: vagy goromba, minimum borzasztóan távolságtartó volt, vagy szerencsétlenül, de összeszedte jó modorát, kedves énjét stb. Utóbbi eredményeként hitték róla sokan, hogy kedves, ártatlan kis lélek meg elég ügyefogyott, holott persze nem ilyen volt, csak valahogy sehogyan sem tudta magát önmagaként reprezentálni.

Sokszor próbált gondolatban felkészülni ilyen helyzetekre. Aztán, ahogy a valóságban ott volt, game over. Sikertelenségének oka valószínűleg az volt, hogy egyrészt nem tudta, milyen egy normális kapcsolat, hiszen soha nem élte át. Másrészt a legkülönfélébb módokon alázták porig, nyilvánították senkinek, egyszóval tették földdel egyenlővé személyiségét, illetve kísérleteit arra, hogy ilyennel bírjon egyáltalán.

Zajos, zaklatott gondolatlidércei még az álomvilág határvidékén is hisztérikusan tomboltak, majd végre csönd lett.

Szólj hozzá

angyalok démonok démonvadász Ébredés Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi