2016. júl 10.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

8. Zenebirodalom

boy_copy.jpgIgazi kánikula van. A nyitott ablakon még mindig 28 fok hömpölyög be, holott már elmúlt este tíz. Sindzsi ingerülten forgolódik az ágyban, nem a meleg zavarja, hanem a mindenfelől áramló hangzavar.

A fölső szomszéd – szokásához híven – idegölést folytat; máshogy nem lehet nevezni azt, amit művel. Talán leginkább úgy tudnád elképzelni, mintha valaki a fejed fölött csiszolná a parkettát. Az éjszaka közepén! Lentről pedig igazi kakofónia árad. Megy a légkondi, akár egy induló repülőgép mellett is próbálhatnál aludni. Ezt kell túlharsognia a tévének, amit aztán túlüvöltenek a lakók. Apuka dühöng, anyuka túldühöngi, a gyerekek malacnak képzelik magukat. Aztán az egyik földöntúli hangon hisztiidőt hirdet, erre anyuka már magas cén rikácsol a másik kettővel. Az ő meghitt családi életüket – melyet ajtócsapkodás és egyéb dübörgés fest alá – tovább színezi a játszón vagy annak környékén tobzódó sihederek vihogása, szóváltása.

Nemcsak az ő hangjukat erősíti ám fel a lakótelep önmagába záruló elrendezése, de a szemben lakó férfiét is, aki ordít, mint az a bizonyos féreg: És akkor baszd meg? És akkor? A választ elnyeli egy valahol felhördülő mosógép, épp erőt gyűjt a centrifugáláshoz. Még ezen keresztül is hallani, ahogy alant már rekedten óbégatja anyuka az egyik csemetének: Megértetted, a kurva anyádat, világos? További szavait elnyomja a mellette lakó szomszéd ajtaján dörömbölő, mély orgánumú fickó kedves üdvözlése: Spanyol! Spanyol, gyere ki te faszszopó, rühes kutya! Egy kis csönd; valószínűleg meglett a keresett etnikum, mert felhangzik az udvarias kérdés: Összeszedted a pénzem, te köcsög? Közben a mosógép már orgazmus közeli állapotban zörög, az embernek már-már az a képzete támad, rögvest alkotó elemeire esik szét.

Sindzsi egy hatalmas sóhajjal kiengedi frusztrációját, felkattintja a lámpát. Hunyorogva, tapogatózva keresi az éppen olvasott könyvét és az mp3-at. Zenét hallgatva olvassa Nacume Szószeki sorait néhány percig, de a betűk neveletlenül szétfutnak, elméjében most más gondolatok kérnek helyet.

Emlékek. Emlékek arról, mennyire utálta már régen is ezt a zajos, őrjöngő világot; arról, hogy mennyire érzékeny volt mindig is a hangokra és emiatt milyen nehéz volt a legegyszerűbbnek tűnő feladatokkal is boldogulnia. Például amikor az iskolában dolgozatot írtak és ő közben úgy érezte, a közeli főút forgalma valójában az ő idegpályáin dübörög végig, társai pedig nem arrébb suttognak, hanem az ő fülébe kiabálják szavaikat.

Még bajosabb volt otthon tanulni. Ha Anya otthon volt, mindig ment a tévé és az ostoba sorozatok szereplőinek hangjai töltötték be a házat, mert… csak. A tévé akkor is ment, amikor Anya a konyhába volt és rádiót hallgatott, amikor Anya aludt, amikor Anya otthon se volt, mert kivételesen ő ment vásárolni, ezt sokszor szerette Sindzsire hagyni. Ilyenkor se lehetett kikapcsolni a tévét, mert… csak. Amennyiben csak Apa volt otthon, legalább a zajokkal nem kellett törődni. Apa szerette, ha csönd van, de legalábbis ne üvöltsön bármi is megy. Amikor Anya és Apa is otthon volt, az maga volt a katasztrófa. Csupán percekben volt mérhető az az idő, amit kibírtak anélkül, hogy hajba kapnának valamin. Ez általában verbális bántalmazás orkánjában csúcsosodott ki, majd egyikük dühödt elvonulásával ért véget. Anya vagy a mellékhelyiségbe zárkózott a romantikus regényével, vagy a tévé elé csörtetett, ahol szappanoperákkal hipnotizáltan megnyugvásra lelt. Apa kiviharzott valamerre, az udvarra valamelyik gépet szerelni vagy a faluba. Ez a hangzavar csöppet sem segítette a koncentrálásban. A legrosszabb mégis az volt, hogy végig szorongta az összes ilyen alkalmat. Ugyanis hiába próbálta összehúzni magát, elrejteni jelenlétét, jóformán majd’ minden esetben terítékre került ő is, akár egy eleven, emberi desszert, amivel megkoronázhatják bizarr rituáléjukat. Igyekezhetett ő bármennyire is, hogy ne hagyjon támadási felületet. Mindig találtak valamit, mindig.

A zene lett menedéke, sőt annál több, életének egyik alappillére. Sindzsi a mai napig úgy véli, a zene a legegyetemesebb és legszebb minden művészet közül. Jelentősége és értéke a saját életében felbecsülhetetlen. Zenebirodalom igazi otthon számára, ami védelmet, erőt, inspirációt és gyönyört ad.

A zene mint háttér segítette a koncentrálásban és elfedte, tompította az őt kínzó hangzavart. Megnyugtatta, ugyanakkor hihetetlen erővel töltötte fel, amire nagy szüksége volt. Legjobban nyáron, amikor vakációzás helyett dolgozott. Egyrészről ő volt Apa mindenese és futára. Rengetegszer tekert hosszú kilométereket Apa után, hogy vizet, kaját, kávét, cigit vigyen neki. Nem számított, hogy hőségben, zivatarban vagy hatalmas szélben, menni kellett. Olykor azért, mert elromlott a bálázón a számláló, így ő számolta meg az egymás után sorakozó kockák sokszor végeláthatatlan sorát. Egyszer még a jégeső is elkapta, Apa csak nevetett rajta, mert úgy nézett ki, mint aki macskákkal birkózott.

Sindzsi 12 vagy 13 lehetett, amikor Apa már a vízműterületet is megkapta. Neki kellett lekaszálnia a füvet, aztán összesodorták és bebálázták; jó esetben eladták, ha nem volt árvíz, vagy nem ázott meg, mert akkor aztán csak a kecskéknek volt jó. Sindzsi dolga itt már kiegészült azzal, hogy az időjárástól és a hátrahagyott fű mennyiségétől függően 2-3 hétig mindennap felment és egy árva sarlóval a kezében rótta a mezőket, hogy körbevágja a fákat meg a kék jelző valamiket, mert traktorral és a nagy kaszával ezeket nem lehetett megcsinálni. A legrosszabbak a vaddisznótúrások voltak. Apáék ezeket is ott hagyták, de sokszor akkorák voltak, hogy Sindzsinek akár félórát-órát is el kellett töltenie egy-egynél. Az ilyen napokon bizony áldás volt a zene, ami segítette, hogy kitartson, menjen tovább és tovább. Nemcsak erőt adott, hanem elterelte figyelmét, így nem sorsán kesergett, helyette a dallam, a gyönyörű táj és saját kitartása szépségében lelte örömét.

Zenebirodalomban élni fantasztikus érzés volt. A sok-sokféle zene idővel egyre csak gyűlt és minden helyzetre akadt megfelelő. Mindegy, milyen műfajról volt szó, ha valami megragadta benne Sindzsit, onnantól kezdve helyet kapott elméjében és szívében. Olyannyira, ha épp nem tehette meg, hogy hallgassa, akkor képes volt különféle dallamokat felidézni, amit így nem egy kütyü, hanem az agya játszott le újra és újra.

A zene szórakozást is jelentett. Bizonyos daloknál elmerült abban, hogy szétválasztotta az egyes hangszerek szólamait, majd megvizsgálta milyen viszonyban vannak egymással, hogyan építik fel az egészet. Elképesztő érzés volt! De lehetett még ezt fokozni. Például olyankor, amikor a zene fuvallat volt, ami körültáncolta, vagy tó, amibe belecsobbant. Ilyenkor minden sejtje átitatódott vele. A teste valójában nem mozdult (vagy csupán sétált), azonban egy másik része − ő a lelkének tartotta – táncolt vagy szárnyalt. Az egyik kedvence volt, amikor metrón ült és ez a másik része közben kívül a szerelvénnyel együtt suhant, olykor körbe-körbe repülve.

Olyasmire is képes volt, hogy a környezetére rávetítsen egy-egy jelenetet. Ilyenkor látta, ahogy egy fa táncol, a kék ég háttere előtt madarak vagy tündérek tartanak légi bemutatót, vagy épp azt, hogy az aszfaltút közepén, az elsuhanó autók közt egy alak táncol. Se szeri, se száma nincs, mennyi ilyesmit hívott elő belőle a zene. A legkifinomultabb, legfejlettebb és későbbiekben (az írás során) leghasznosabb technikája a külön környezettel, történettel rendelkező jelenetek megkomponálása lett, amelyek egy-egy bevillanó képből születtek. Azt hiszem, van is valahol egy elbeszélésem Sindzsitől, amely szép példája ennek. Amint megtalálom, elhozom nektek.

Sindzsi sokáig úgy hitte, ezekre a dolgokra a többi ember is képes. Persze amikor végül beszélt róluk, ráébredt, hogy a környezete őrültségnek tartja. Sok-sok évvel később egy nagyon nehéz időszakban járt pszichológusnál. Nem szívesen, de beszélt erről is. Hogy az az ember micsoda buta arckifejezéssel nézett rá akkor! Nem történt egyébként semmi, hisz Sindzsi pontosan tudta, hogy ezek a jelenetek nem a valóság részei. Mindig is tisztán látta a határvonalat és tisztában volt jelentőségével.

A legérdekesebb reakciót egy drogostól kapta, aki irigyelte őt. Ilyet se hallott azelőtt! Mint a beszélgetésükből kiderült, ő is képes ilyesmire, csak neki nem zene kell hozzá, hanem anyag. Sindzsinek sosem volt ilyesmire igénye vagy szüksége, nem is szerette volna. Viszont ez a dolog jó ideig foglalkoztatta. Furcsállta, hogy amihez másoknak tudatmódosításra van szüksége, neki olyan természetes, akár… Nem, nem a levegővétel, hiszen ezt valamilyen formában fejlesztette az évek során. Szóval talán inkább a beszédhez lehetne hasonlítani, amihez kellenek bizonyos biológiai adottságok, ám tanulás is szükségeltetik hozzá. Még ha nem is igazán emlékszünk ennek folyamatára, tudjuk, hogy mi is tettünk érte erőfeszítéseket. Őszintén sehogy sem értette a dolgot, azonban az világos volt, sajnos nem olyasféle képessége van, ami a többség vagy az átlagemberek szerint hasznos lenne. Ez azért kicsit elszomorította, de mit tehetne? Őt ezzel áldották vagy átkozták meg, leginkább egyszerre mindkettő.

Szólj hozzá

zene emlékek hangok jelenetek Egyéb Sindzsi Infancia Mozaikok a múltból Ezakiya "Senshi" Keiko