2016. júl 26.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

13. Sindzsi: Tánc a penge élén

boy_copy.jpgKinyitom a szemem. Tudom, hogy álmodom. Nem nagy kunszt, ugyanis kizárt, hogy más módon női  testem lehetne egyik percről a másikra. Már pedig tisztán látom, ahogy a lábam elé pillantok. Aztán rögvest hátra is hőkölök. Valami hátulról a combomnak ütődik és én átesem rajta.

Hatalmas, aranyozott, íves fém. Kilesek mögüle, a látvány nem lett kevésbé ijesztő. Sötétség honol mindenütt. Közvetlenül előttem egy vékony, szürke, nyílegyenes ösvény.

– Meddig akarsz még ott heverészni? – mennydörgi egy hang. Engem meg a szívroham kerülget.

Félsz? És akkor mi van? – szól újra, nem kímél. – Azt hiszed, ott biztonságos? – kinevet. – Az életben semmi sem biztonságos. Nincs ilyen opció. Az életet értelmezheted sokféleképp, de mindegyikben a kockázat szerepel és nem a biztonság.

Most komolyan azért vagyok itt, hogy valami láthatatlan fazon kioktasson az életről? – gondolom.

Hisz nem is élsz! Csak dagonyázol ott! – gúnyolódik.

Bunkóságból jeles. Egyáltalán mi a … köze van az én életemhez? – Nem is tudom, hogy csak gondolom vagy magam elé is dünnyögöm e szavakat.

Ó, szóval most hirtelen minden jobb lett? Hiszen eddig úgy érezted, valami nincs rendben, sőt szenvedtél. Azzal mi lett? Elvitte a cica?

Egyre jobban idegesít, ám közben el kell ismernem, igaza van, valóban pocsékul érzem magam, tudom, hogy valami nincs rendjén.

Fogalmam sincs, mit akarhat, de felállok. Átmászom azon a fém dolgon, amiben az előbb hanyatt estem. Rálépek az ezüstösen csillogó ösvényre. Fájdalom hasít meztelen talpamba, felszisszenek és elveszítem egyensúlyomat. Akad annyi lélekjelenlétem, hogy megkapaszkodjak. A tenyereimbe vág. Az ösvény valójában egy penge.

Nagy nehezen visszatornázom magam. A ruhám elszakadt. Előttem vér sötétlik tompítva a csillogást. Csak állok és bámulok. A sötétségben árnyak suhannak, valamit mormolnak. Morajuk egyre erősödik, beleszédülök ebbe a hangzavarba.

Mielőtt leesnék, valaki megfog a jobbomon. Odanézek. Hálám rögtön elszublimál, egy lidérc ragadott meg. Elrántanám a kezem, nem megy, úgy szorít, mint ragadozó az elejtett zsákmányt. Mire eszembe jut használni a másik kezem, azt is satuba fogták.

Perzselődöm és dermedek egyszerre. Éget, én égek, érzem, ahogy olvadnak el a szöveteim, míg a testem másik oldalán minden megfagy, jéggé válok, minden sejtem, a vérem. Iszonyatos fájdalom. Fáj! Ezek szét akarnak tépni. Meg fognak ölni! Bekebeleznek, hogy az övék legyek. Fáj és üvöltök. Üvöltök. Az ájulás szélére sodródom.

Mozdulj! Gyerünk, táncolj! Táncolj, ha élni akarsz! – kiabál túl mindent a már ismerős hang.

Villám cikázik keresztül a sötétségen, még látom, ahogy végigfut a pengén.

Amikor magamhoz térek, újra a markolat tövében ücsörgök. Újfent útnak indulok. Lelépek a pengére, azonban még el se kezdek táncolni, elcsúszok a saját véremen. Ezúttal hiába próbálok megkapaszkodni, körmeim végigcsikordulnak a penge oldalán, nem egy le is törik.

Zuhanok, gyomrom a torkomba tódul, fülemet betölti zakatoló szívverésem. Aztán földet érek, a tüdőmből kiszalad minden levegő, a fájdalom már régi ismerősként ölel magához. Nem szívderítő ez a találkozás, mosolyom nemhogy nem őszinte, nincs is.

Feltápászkodom. Bolyongok egy ideig, mire lelek egy sziklafalat. Mászok és mászok és mászok. Eónoknak tűnő idő múlva felérek a pengéhez. Csípős izzadság és fémes vér szaga terjeng körülöttem. A levegő tele árnnyal és surrogással és mormogással. Elég ügyetlenül, de táncolok. Nem sokáig, elvétem a lépést és egyensúlyvesztésemet kihasználva egy árny a mélybe taszít.

Már nem akarnak magukénak, mindőjük ellensége lettem. Erre jövök rá, miközben újra és újra ismétlem az utat: tánclépések a penge élén, aztán kibillenek, elcsúszom vagy rám támadnak és én zuhanok, majd mászom.

Azért lassacskán változások is történnek. Hosszabb ideig vagyok képes táncolni, a zuhanást már egykedvűen élem át, a fájdalom már a részemmé vált, a mászás helyett már szikláról sziklára, fokról fokra ugrálok. A táncban alig-alig hibázom, az árnyak moraja eltűnt, helyüket az eszement módjára pörgő gondolataim vették át. Maguk a lények viszont mintha megsokszorozódtak volna. Egyre többen támadnak rám. Bármennyire is megtudom oldani a feladatot, mégse vagyok elégedett, valami hibádzik, valami nem jó.

Persze, hogy nem jó. Te vagy a hiba. Ez még nem igazi tánc. És a zenét sem hallod. Már gyökeret eresztettél, de nem növekedsz, az ágaid satnyák, csupaszak.

A hang épp csak elhal, én megtorpanok, majd a mélybe vetem magam egy felém suhanó árny elől. Ahogy zuhanok, dallam csendül fel, nagyon messziről vagy még inkább a víz alól. Egyre élesedik és karjaiba zár.

Ekkor végre történik valami. Zuhantam, de ugyanoda érkezem, mint ahonnan elindultam.

A penge mintha szélesebb lenne. A zene teljesen betölt, átjárja minden porcikámat. Lehunyom szemem, többet nem gondolkodom a lépéseken, az árnyakon vagy bármi máson. Csak táncolok, élvezem a zenét, a körülöttem játszó szellőt, a talpam alá simuló földet, a víz csobogását, loccsanását.

Érzem, amikor közeledik egy árny és eltáncolok előle, vagy szertefoszlik, ahogy hozzáérek. Vagy élőlény lesz belőle, vagy sikoltva eltűnik. Érzem, ahogy növekszik a területem, ahogy változik. Érzem azt is, mi van kívül és ha kell, reagálok.

Már nem zuhanok, de olykor elesem; olykor olyan változás történik, ami elszomorít; olykor földrengés van; előfordul, hogy eltévesztem a lépést és vízben találom magam. Van fájdalom és szomorúság, könnyek és harag, még mindig sebezhető vagyok, mégis egészen más.

Nem tudom nektek elmagyarázni, ahhoz, hogy értsétek nektek is itt kellene lennetek, ami lehetetlen. De talán ti is elérhettek valami hasonlót a saját utatokon.

Szólj hozzá

élet tánc hang árnyak penge Egyéb Sindzsi tánc a penge élén Infancia Mozaikok a múltból Ezakiya "Senshi" Keiko