2016. júl 29.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 7.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 7.

Kezdetek

 

Bjakuren

 

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, csütörtök, 14:15

Éppen utolsó órájukat tartotta Akemi. A nőnek valami defektje lehetett, legalábbis Majumi így vélte, mert szinte soha nem látta az ember osztályteremben, mániákusan imádott levegőzni, diákjaival együtt is.

A lány unottan bámészkodott. Mivel a kerítés közelében elhelyezett padokra ültek, láthatta a túloldalt jövő-menő embereket. Nagy ívben tojt rá az angol irodalomra, sőt mindenféle irodalomra és más művészeti ágra. Teljesen feleslegesnek ítélte ezeket, haszontalan kitalációknak, és soha nem találkozott még olyannal, aki el tudta volna tántorítani véleményétől. Néha – szórakozási célzattal – megnézett bizonyos filmeket, sorozatokat, azonban azok nem estek a hivatalos művészeti kategóriába. A művészeteknél még a filozófiát is többre becsülte, holott azt is csupán olykor talán érdekesnek mondható, ám alapjában fölösleges spekulációk halmazának bélyegezte.

Kint, az utcán, lustán hömpölygött a hétköznapi, valós élet folyama; Majumi inkább ennek szemlélésében merült el. Kutyájukat gyalogató idős bácsik vitatkoztak fennhangon az élet nagy kérdéseiről. Fiatal anyukák beszélgettek a szemben lévő játszótéren, közben fél szemmel ügyelve a lurkókra. Öltönyös hapsi rohan át az úton, fülén telefon, a vonal másik vége köti le érzékeit olyannyira, hogy a roppantul siető terepjáró vezetője kénytelen egy gyors manőverrel kikerülni, természetesen hangos dudálással és szitokszavak áradatával egybekötve. 14-16 évesek kisebb-nagyobb csoportjai, illetőleg magányos egyedei indulnak vagy tartanak hazafelé, mindenesetre messze az iskolától.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy szemben, a járdán, egy fiatal lányt valami szakadt farmeros, kockás inges srác megérint, mire a csaj rongybabaként összecsuklik, csávókánk pedig behúzza a sikátorba.

Aomori Majumi felpattant.

– Állj meg te szemét, mocskos perverz! – kiáltotta, s őrültként rohant a kerítéshez, sebesen átmászott rajta, körül sem nézve futott át az úttesten.

– Jumi, várj már! – szólt utána Szora.

Siro és Icsiró szintén felállt. Szó nélkül követték a lány után induló Szorát, természetesen a kerítésen keresztül. Siro azon morfondírozott, ha ez így megy tovább, ő lesz a kerítésmászás koronázatlan királynője; ezúttal legalább nem kiterülve landolt, Icsiró segítségének hála.

– Ezek megbuggyantak – vicceskedett Miroku megörvendeztetve kis brancsukat.

A két körülrajongott lány cukin vigyorgott mellette.

– Pofád lapos! – jegyezte meg fennhangon, a kerítés túloldaláról Siro.

Icsirónak tetszett a lány feldúltan is, mosolyra késztette.

 

– Te nyamvadt kis görény! Mit csináltál vele? – kiabálta Majumi, mialatt az eszméletlen lány fölött guggoló srácnak rontott.

Az rögvest kapott egy jobb egyenest, amitől padlót fogott úgy másfél méter repülés után. Megszeppenve pislogni sem volt ideje, Aomori azonnal ott termett és megtaposta szerencsétlen golyóit. Áldozta feljajdult. Majumi felrántotta, aztán egyik kezével hátracsavart karjait átfogva a falhoz szorította, másik alkarjával a fiú nyakát nyomta úgy, hogy annak feje kékes-lilás árnyalatban pompázott, jelezve oxigénhiányát.

– Milyen korcs vagy te? – sziszegte Aomori.

Siro homlokát ráncolva nézte a másik lány fékevesztett, brutális igazságszolgáltatását. Szora és Icsiró saját nemesb szervüket féltve nyikkanni nem mertek, valamint arra gondoltak, minden tiszteletük a szánnivaló páráé, mert ők egy ilyen akció után isten bizony megvert kutyaként vinnyogtak, nyüszítettek volna fájdalmukban.

Siro – megelégelve az erőszakot – odament Majumihoz, megfogta karját, amivel a srác nyakát préselte falhoz.

– Mi lenne, ha engednéd szóhoz jutni? Esetleg levegőhöz? Mindjárt megfullad – javasolta halkan.

Aomori elengedte foglyát, majd – szokásához híven – dacosan arrébb állt és hátat fordított nekik. A frissen szabadult némi köhögést követően jó mélyet lélegzett, aztán rekedten így szólt:

– A barátnőtök mindig így ismerkedik?

Már indult vissza a még mindig alélt lány felé, azonban valaki megragadta ingjét és visszarántotta. Megfordult, megmentője volt az. Szorosan mellette állt a szőke hajú fiú, egyértelműen védelmezve társát.

– Ácsi! Előbb elmagyarázhatnád, hogy mégis mit művelsz itt – mondta Siro határozottan.

Ismeretlenük arca felderült.

– Ti biztosan jorusik vagytok – suttogta boldogan.

Aimi és Icsiró sokatmondó pillantást váltottak, miszerint a fickó jó kis agyrázkódást kaphatott, vagy amúgy nincs meg minden alkatrésze.

– Meglehet – felelt Szora, aki a zakkant útját állta el másik oldalt. – De itt nem az a kérdés, mi kik vagyunk.

– A nevem Jamamoto Akira, és bjakuren vagyok. Mindent elmagyarázok, viszont örömmel venném, ha engednétek, hogy elvégezzem a munkám. Ha itt ébred fel, meg fog rémülni – intett az ájultan aszfaltot nyomó hölgyemény felé.

Látva, hogy a fekete copfos fiú elhűlten, szájtátva maradt, odament ápoltjához. Letérdelt mellé, és homlokára téve mutató és középső ujját, lehunyt szemmel munkához látott.

Ezenközben az információ és Jamamoto Akira jelensége sokkolta Siro és Icsiró, kábulatukból felébredve, mellé léptek. Szora és a még mindig duzzogó Majumi is csatlakozott.

Kuroszava nem igazán értette, mi ez a csávó, hogy miután egy lány csúnyán megverte, ismeretlenek kezdték faggatni még nemhogy nem haragszik, hanem mosolyogva válaszol.

Majumi árgus szemmel vizslatta állítólagos Akira minden mozdulatát, ám az semmit nem tett azonkívül, hogy ott térdepelt ujjaival a nő homlokán, és csukott szemekkel, összevont szemöldökkel keresett valamit, legalábbis a belőle áradó feszült koncentráció erről árulkodott.

Siro kíváncsian várta a folytatást, bár arra már magától is rájött, a fiú valamilyen módon az akumákhoz kapcsolódik. Elmélete igazolást nyert, amikor Akira lassan felemelte az eszméletlen homlokáról két ujját, közte egy éjfekete, nyúlós szalaggal, amit – miután teljesen kijött – határozott, gyors mozdulattal falhoz vágott. A trutymó groteszk, földönkívüli lényként elkezdett lefelé kúszni, mígnem sisteregve kormos füstté lett.

Jamamoto újból visszahelyezte ujjait, másik kezével csendre intette a várakozókat, majd két perc elteltével felkapta a leányzót. Odavitte, ahol összerogyott, lábra állította hellyel-közzel, végül megérintette bal vállát.

– Ébredj! – súgta, mire az felnyitotta szemét és ment tovább útjára, anélkül hogy bármit észlelt volna a történtekből, vagy tudta volna, több mint egy hétig hordozta magában a halált.

– Elnézést, tisztítás közben muszáj erősen koncentrálnom – fordult feléjük Akira mosolyogva.

Mivel a többiek még mindig társalgás képtelenek voltak, Siro biccentett.

– Semmi gond.

Ezzel egy időben önmagának megjegyezte: a srác nemcsak furcsa atmoszférát teremt, külleme se épp mindennapi. Tornacipőjével, szakadt farmerjával, valami rockbandás pólójával, kockás, feltűrt ujjú ingével, jobb szemöldökében lévő piercingjével huligánnak festett. A legmeghökkentőbb mégis ezüstszínű haja és mélybordó szempárja volt.

– Bjakuren a mi rendünk tagjainak neve. Amíg ti, jorusik, harcosokként szálltok szembe Akuma förmedvényeivel, addig mi gyógyítókként tevékenykedünk. Feladatunk, hogy a már megfertőzött emberekből eltávolítsuk a démont, és szükség esetén helyreállítsuk a beteg tudatát, lelkét eredeti állapotába…

– Ez marhaság! – természetesen megint Majumi volt a kötekedő. – Mi a francnak kellenétek ti? Minek két ember egy dologhoz? Ha mi megöljük őket, kit kellene gyógyítani?

Siro legszívesebben falba verte volna fejét. ’Ismételten csak azt nem látja, ami az orra előtt van!’

– Az imént láthattad, hogy mégis kell gyógyítani – mutatott rá Szora.

– Egyrészt ti sem tudjátok mindig megakadályozni a fertőzést, hiszen rengeteg démonnal kell egyszerre végeznetek. Másrészt jorusiból mindig kevesebb van, mint bjakurenből, hogy azt már ne is említsem, amikor akár több évtizedes kiesés van két harcos generáció között. Harmadrészt titeket szintén mi gyógyítunk meg, ha megsérültök. Az akumák ejtette sebbel persze elmehettek kórházba, csakhogy ott maximum kezelni tudják, meggyógyítani nem. Legalábbis a tanítómtól így hallottam. Én magam eddig soha nem találkoztam jorusikkal. Állítólag már jó tíz éve annak, hogy eltűnt az előző generáció – folytatta a felvilágosítást Akira.

Szora Harumira gondolt. Sirónak hirtelen bevillantak a hajléktalan szavai: „Én és ez a részeges disznó viszont halljuk őket, ahogyan annak idején hallottuk az angyalokat is, de azok eltűntek vagy tíz éve.” ’Ez azt jelentené, hogy vannak, akik – ki tudja, milyen okból – érzékelnek minket?’

– Honnan tudjátok, ki fertőzött? Mi volt ez a megérinted és felébred? – firtatta Icsiró.

– Ezek adottságok. Egy bjakuren szemei bárkiben, bárhol felfedezik a démont. Bármelyik ember tudatával közvetlen kapcsolatot tudunk létrehozni, bele is tudunk lépni. Ahhoz, hogy valakit zavartalanul meg tudjunk gyógyítani láthatatlanság kell és az, hogy az illető álomba merüljön. Azt a képességet, hogy energiánkat kieresztve egyetlen érintéssel elaltatjuk és láthatatlanná tesszük a beteget – ilyenkor minket sem látnak – sirohinek nevezik, bár a szót energiánkra szintúgy használják.

– A legenda szerint ötezer éve két angyal érkezett a földre. Nem jorusik, hanem valódi angyalok. Azajakana és Kagajakasí adták át ezt a tudást és energiát az embereknek, pontosabban tizenhárom különféle népből való férfinak és nőnek. Ezután eltűntek. Természetesen az első bjakurenek továbbadták mindezt utódaiknak. Tudásukat tanítóként osztották meg azon gyermekeikkel, akikben fellobbant a sirohi. Az energiánk ugyanis öröklődik, a DNS-ünkben van egy olyan kromoszóma, amely tartalmazza, és amely jóval születésünk után aktiválódik. Ez általában harmincéves kor körül történik meg, úgy tartják azért, mert az első bjakurenek is ilyen idősek voltak, amikor az angyalok megáldották őket.

– Nem mondod, hogy te elmúltál harminc? – nyögte döbbenten Icsiró.

Akira erre nevetőgörcsöt kapott.

– Dehogyis! Csak tizenhat vagyok – mondta még mindig fulladozva a röhögéstől. – Mondjuk úgy, hogy amolyan ritkaságnak számítok – folytatta.

– Bizony elég szokatlan ilyen korban – szólalt meg Akemi, aki ki tudja, mikor érkezett, mióta hallgatta őket.

Majumi mesmeg felfedezett valami kivetnivalót a történetben:

– Ötezer éve szórikáztok itt Akumával és senki nem nyírta még ki?!

– Ez kivételesen jó kérdés – fűzte hozzá Siro.

A tanárnő és Akira egyszerre rázták meg fejüket.

– Testét már többször elpusztították, ám megölni képtelenség – kezdte a fiú.

– Mert halhatatlan – fejezte be Akemi.

– Remek – motyogta Siro szokás szerint ironikus hangnemben.

– Mint a bumeráng, megölöd, és mindig visszajön – bökte közbe Icsiró.

Aimi fejét ingatta, de azért szája sarka felfelé görbült.

– Jesszus! Te magadtól vagy ilyen elmeroggyant? – horkant fel Majumi, majd Siro és Szora rosszalló tekintetével mit sem törődve folytatta: – Ébresztő! Esetleg be kéne zárni az átjárót! Ebben a bagázsban egyetlen gondolkodó lény sem volt még?

Mind egyszerre sóhajtottak fel, még Akemi arcáról is sütött, hogy ’bár meg se szólaltál volna’.

– Ez nem egy ajtó, amit csak úgy beraksz magad után – felelte Siro.

– Nem tűnt fel, hogy alkalomadtán a földből is nőnek? – tudakolta Icsiró.

– Figyelj, drága! – kezdte a már nem kicsit felhúzott Akemi, és ez – ha fojtottan is – érzékelhető volt hangján, stílusán. – A Szivárványhártya mindenhol ott van a lábunk alatti mélységben. Földméretű lakat meg nem áll rendelkezésünkre. Lehet, hogy van a bolygón néhány olyan hely, ahol el lehet érni és látni a fátyolt, azonban a közelébe menni öngyilkossággal egyenlő. A Szivárványhártya öt-tíz méteres körzetben minden élőlényt magába szippant, ha netalán ezt a borzasztó erőbehatást mégis túlélnéd, a másik oldalon találod magad, a Senkiföldjén, Világvégén. Akuma birodalmában pedig vagy meghalsz, vagy agyatlan szolgálója leszel. Egyéb briliáns ötlet?

Nem volt.

Szólj hozzá

angyalok démonok démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora bjakuren Yamada Akemi Yamamoto Akira