2016. aug 10.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

6. Állatsereglet

boy_copy.jpgAmikor legközelebb ellátogattam Sindzsihez, borzasztóan nézett ki, idegesnek tűnt és szomorúnak. Azt mondta, örül, hogy jöttem, ami pedig ritkán esik meg. Nem zavarja el az embert, sőt teljesen normálisan, kedvesen elbeszélget vele, csak általában az az érzésed, hogy tartja a távolságot. Mintha ott is lenne veled meg nem is. Hozzászoktam, hogy ilyen a természete. Tőlem a szokottnál is jobban idegenkedett, főleg az első találkozásainkkor. Nem volt ínyére a hatás, amit rá gyakoroltam. Bár nem szándékosan tettem, előttem valahogy jobban megnyílt. Felszínre kerültek rendszerint jól palástolt érzelmei és kitárultak emlékezetének rég bezárt kapui. Ez pedig megviselte, mégis folytattuk a mi kis találkáinkat.

Amint beértem a nappaliba, megpillantottam a szőnyegen szuszogó cicát. Sindzsi elmesélte, hogy úgy találta néhány utcával arrébb. Gazdája nem akadt, így az állatmenhellyel próbálkozott, ott azonban közölték, hogy sajnos tele vannak. Rengeteg kismacskát dobnak ki, hagynak ott egyszerűen valahol. Így aztán végül befogadta, mégse hagyhatta ott. Egyébként is gondolkodott már egy ideje azon, hogy örökbe fogad egy cicust, de húzta-halasztotta a dolgot.

Meglepődtem, amikor elmondta, hogy eleinte nagyon félt attól, hogy fog a kiscicáról gondoskodni. Ám alighogy elkezdte mesélni egykori élményeit, megértettem szorongását. Sindzsi egyébként is sok minden miatt szorongott.

Gyerekkorát egy egész seregnyi állat között töltötte. Mindig volt legalább egy kutyájuk és macskájuk, ezen felül tyúkokat, malacokat, nyulakat, kacsákat, libákat, sőt egy ideig szarvasmarhát és egy lovat is tartottak.

Szerette őket, de néhányuktól félt, ráadásul elég nagy terhet jelent ennyi állat gondozása, aminek jó része rá maradt, mivel az apja dolgozott, vagy csak épp nem volt otthon, az anyja pedig egyszerűen lusta volt. Néha etetni még etetett, de takarítani sosem takarította őket. Ez inkább fárasztó volt és csöppet bosszantó. Olykor hatalmas kihívásokat tartogatott.

Sindzsi betegesen vékony gyerek volt. Ennek ellenére sokszor etette ő a disznókat. Egy már önmagában nehéz fémvödörből kellett nekik beönteni a moslékot. Ezt pedig kívülről a magas vasrácsokon átemelve kellett megtennie, amelyek alul be voltak drótozva, hogy a csirkék ne menjenek be. Persze az apja kinevette, mert egyszerűbb lenne, ha bemenne hozzájuk. Ezt viszont Sindzsi semmi pénzért, sem másért nem tette volna meg. Bemenni több, nála hatalmasabb állat közé, amelyek a legkevésbé sincsenek tekintettel az emberre, pláne ha kajáról van szó? Tényleg félt tőlük, főleg miután vagy kétszer is látta, mi lett egy-egy kalandvágyóbb csirkével, amelyek bejutottak oda.

Ezért aztán takarítani sem takarított ott. Hála égnek a szarvasmarhákat csak apa etette. Sindzsi sajnálta a két hatalmas állatot, egy egész pici helyen szoronghattak. Később ugyanez a sors várt a lóra is, ami úgy került hozzájuk, hogy apja egyik ügyfele nem tudott fizetni, ezért nekik adta az állatot. A testvére odáig volt, egyébként is a szüleiket nyüstölte, hogy ő lovagolni akar. Természetesen hiába volt aztán ott a ló, soha nem foglalkozott vele.

A tyúkok, csirkék általában jól megvoltak és nem nagyon akadt velük gond. Azt kivéve, hogy szerettek olyan helyekre is be- vagy feljutni, ami életveszélyes volt. Az egyik ilyen hely a disznók óla volt, a másik az udvar, ahol a kutyák szedhették szét őket.

A kacsákat valamiért nem szívlelhették, így azok mindig a kert másik végében elszeparálva éldegéltek. Nem lehetett valami jó nekik a szikkadt kertben, ahol vizet csak egy lavórban lelhettek, főleg mivel vadkacsák voltak. Apának volt valami vadász haverja, attól kapták őket meg később a két vadlibát. Azok aztán mérges egy népség voltak, sziszegtek és csíptek. Ha időről-időre nem lett visszavágva a szárnyuk, akkor elszöktek. Sindzsi csak egyszer látta, ahogy az apja megnyirbálja őket, de elszörnyedt tőle.

A nyulak csakúgy voltak, mint a többi állat. A disznókat kivéve, mert azokat levágták. (A szarvasmarhák sorsára már nem emlékezett.) Sindzsi utálta a disznóvágást és nem volt hajlandó az orrát sem kidugni olyankor. Persze ezért is ő volt a nyápic és hasonlók, de akkor sem akart ebben részt venni. Különben is még a hentesnél is rosszul lett a szagtól. Sohasem volt nagy húsevő, általában csirkét és halat eszik maximum, azt is leginkább azért, mert borzasztó macerás és költséges lenne, hogy vegetáriánusként is egészséges maradjon.

A nyulak egyébiránt az anyja mániái voltak, mégis Sindzsi foglalkozott velük. Azt ugyan nem bánta, hogy nem eszik meg őket, de azt igen, hogy ezekben az apró ketrecekben kell tengődniük. És rengeteg volt belőlük, egyszerre vagy tíz-tizenkettő biztosan.

Az első, leghosszabb életű kutyájuk − Sindzsi kedvence − egy németjuhász volt. Ugyanaz év februárjában született, mint a fiú. Lényegében együtt nőttek fel. Sokkal okosabb és nyugodtabb volt, mint a későbbi ebek. Bár arról nem lehetett leszoktatni, hogy ha jött valaki, akkor ne pörögjön propellerként a kapu előtt hangos csaholás közepette. Egyszer Sindzsi is kipróbálta és borzasztóan elszédült, azt se tudta, merre van az arra.

Egyszer elszökött, valamikor éjjel, talált a kerítésükön egy lyukat és elment. Amikor reggel előkerült, hiányzott a bal füléből egy darab. Apa azt mondta, összeverekedett az egyik környékbeli, szintén elkóborolt farkaskutyájával. Nagyobb baja nem volt, csak csonka füllel élt tovább.

Egy másik éjjel folyamatosan lármázott. Kiderült, egy sünt talált az udvarban. Mindenképp szerette volna megfogni, de pórul járt, az összegömbölyödő süni tüskéi végigkarmolták orrát. A sün nem mozdult, a kutya pedig körülötte ugrált és ugatott. Fura egy állóháború volt, mígnem a kutyust megfogták és a süni folytathatta útját.

Sindzsinek fogalma sem volt, hogy fajtájából vagy egyéniségéből adódóan, de ez az eb mindig különösen figyelt rá és megérezte a hangulatát. Ezért ha szomorú volt, csak kiment az udvarra és ő megvigasztalta. Vállára hajtotta buksiját és így maradt.

Egy nap valami idegen jött hozzájuk. Mondjuk Sindzsinek nagyjából mindenki idegen volt, azonban ez az alak valahogy nem tetszett neki. Mivel a kapujuk már egy ideje nem záródott jól, az ismeretlen simán be tudott nyitni. Csakhogy nem vette észre az utánfutó alatt lihegő kutyát, ami azon nyomban ahogy lenyomta a kilincset, előrontott rejtekéből. A fickó egyből visszahőkölt és eliramodott.

A németjuhászuk még élt, amikor hozzájuk került egy kaukázusi kutyus. Nem adatott neki hosszú élet, egy vagy két év talán. Hatalmasra nőtt és öntörvényű állat volt. Semmire nem hallgatott.

Sindzsi olyan tíz éves lehetett. A házuk egy zsákutca végén helyezkedett el, a teleknek elől és hátul is volt kapuja. Mögöttük földút és megművelt területek, az apja itt tartotta általában a traktort, innen indult el aznap reggel is. Közben az első kapunál valaki őt kereste. Mivel apja még éppen csak elindult, Sindzsi hátrarohant, hogy szóljon neki.

Amint kinyitotta a hátsó kaput, az óriásnak is beillő kutya azonnal ki akart menni, Sindzsi hiába próbálta visszatartani. Nem voltak egy súlycsoportban. Az állat kiszökött és rohant a traktor után. A fiúnak ötlete nem volt, mit tegyen. Ő is rohant, hátha apja észreveszi őket és segít. A nagy lótúrót! Az anyjának nem szólhatott, éjszakából jött haza és ilyenkor nem lehetett zavarni. Egyébként is félt, hogy akkor végérvényesen eltűnik a kutya.

Futott, szólongatta, persze semmi nem történt. Kijutottak a falu főútja mellé. Meglátott egy másik kint rohangászó kutyát, így aztán még annyi esélye sem volt. Muszáj valakinek szólnia, ezért visszafordult és abban a pillanatban hatalmas csattanás és nyüszítés hallatszott. Elütötték.

Valahogy előkerültek a szülei és az állatorvos, már halványan sem emlékezett, hogyan is. A kutyus belehalt sérüléseibe. A nő, aki elütötte, hisztérikus hangon követelt kártérítést a kocsija miatt. Nem kapott. Túl gyorsan ment, egyáltalán nem fékezett és senki nem hitte el neki, hogy nem látott egy ekkora állatot. Otthon az anyja tombolt, megütötte és őt hibáztatta.

A tizennégy évesen elhunyt németjuhászuk még mindig megvolt, amikor egy dalmatakölyök került hozzájuk. Csupán néhány hónapot töltött náluk, amikor az apja eltüntette. Hogy ez mégis mit takart pontosan, azt Sindzsi nem tudta, ám rossz érzése volt ezzel kapcsolatban.

Január volt, amikor reggel hallotta, hogy apja mondja az anyjának, elpusztult a németjuhász és eltemette.

Utána valamikor hazahozott egy berni pásztor és farkasölő keveréket. Ez a kutya is nagytestű lett és neveletlen, a kaukázusihoz hasonlóan semmire és senkire nem hallgatott. Az apja ezért sokszor elverte. Sindzsi ezt nagyon utálta. Meggyőződése volt, hogy ezzel aztán semmire se lehet megtanítani, maximum elvadítani.

Az állat később egyre furcsábban viselkedett, a gazdáira is morgott és volt, hogy nem akarta őket beengedni. Sindzsi egyre jobban tartott tőle. A szüleit nem érdekelte. Akkor sem voltak hajlandóak megnézetni, amikor már igencsak szembeötlő volt, hogy valami nincs rendjén vele. Az embereken is sokszor meglátszik, ha megzavarodik az elméjük, a kutyán is látszott.

Időközben a vadász haver hozott egy kölyköt hozzájuk, valamilyen vadászeb volt. Sindzsi ezt is rossz ötletnek vélte. A kiskutya hihetetlenül energikus és játékos volt, és rengeteg mozgást igényelt volna. Mivel akkoriban költöztek, még kisebb hellyel kellett beérnie. Ráadásképp társa, egy már felnőtt, meglehetősen lomha kutya volt. Nem igazán vette jó néven a kölyök piszkálódásait. Az eleinte még normális morgások és leteremtések később már eldurvultak, ahogy a nagyobb állat egyre rosszabb állapotba került. Bár sérüléseket még így sem okozott.

Aztán következett az az eset, amióta Sindzsi fél a kutyáktól és tartózkodik tőlük. Etetés után voltak, ő pedig éppen elindult volna valahová. Ez nem volt olyan egyszerű feladat, mivel a kisebb kutya állandóan szökni akart és a nagy is többször vele tartott. Sindzsi arra emlékezett, hogy ki akarta nyitni a kaput, amikor a nagyobbik állat hirtelen nekitámadt. Nem morgott, acsarkodott, ínyét felhúzta és neki ugrott. Csak azért nem esett hanyatt, mert a házfal mögötte volt. Az állat a védekezésül maga elé emelt karjának esett. Szörnyű volt, aztán egyszer csak abbamaradt. Némi duzzanaton és halvány folton kívül semmi nem látszott Sindzsi karján. Ez furcsa volt, mintha az őrületben is maradt volna annyi gátlás a kutyában, hogy ne tépje szét, ne ártson neki igazán.

Az apja utána annyira elverte a kutyát, hogy eltört a lapát vaskos fanyele. Sindzsi ettől még pocsékabbul érezte magát. Hiába mondta, hogy hiszen az állat szenved és beteg. Az anyja is tojt rá, kijelentette, ő aztán nem fogja elaltatni a kutyát. Egyébként is, hogy lehet ilyen kegyetlen Sindzsi? Holott ő csupán azt mondta, hogy orvoshoz kellene vinni.

Végül nem tudni, mi lett a két kutyus sorsa, Sindzsi ugyanis egy éven belül elköltözött, majd nem sokkal utána megözvegyült anyja kénytelen volt megválni a háztól.

Ha valaki kétkedne még abban, hogy ezeknek az embereknek abszolút nem lett volna való állatot tartani, és hogy szerencsétlenek mennyire rosszul érezhették magukat ott, akkor érdemes beszélni a macskákról. Megszámlálhatatlanul sok macskájuk volt az évek során. Volt, amelyiket elütötték vagy megmérgezték (mások), de a legtöbbnek egyszerűen nyoma veszett. Néhány hónap, de legfeljebb két év után mindegyik eltűnt. Valószínűleg kerestek valami jobb helyet, ami nem nagy csoda. Az apa ritkán foglalkozott a macskákkal. Az anyja viszont egyáltalán nem tudta kezelni őket. Hol mindent megengedett nekik, hol elverte őket bármiért. Persze, hogy megunták a dolgot és más hely után néztek. Ki tudja, mi lett aztán a sorsuk.

Bár nem tudta, kié lehetett egykoron, egyszer Sindzsi talált egy mumifikálódott macskatetemet a padlásukon. Borzalmas volt.

Sindzsi meg van róla győződve, vannak olyan emberek, akiknek sem állat, sem gyerek nem való. Csak hát sajnos ezt nem lehet megakadályozni. Az elvileg erre a célra létrehozott szervezetek közel sem tudnak annyira hatékonyak lenni, amennyire kellene. Az állatok esetében kiváltképp igaz ez.

Bárhogy is, szerintem nem kell tartania attól, hogy nem lesz megfelelő társa a cicának. Amíg beszélgettünk, elég alkalmam volt megfigyelni, hogyan viselkedik vele, és bátran kijelenthetem, hogy nagyon jó helyre sodorta az élet ezt az édes szőrgombolyagot.

Szólj hozzá

kutya félelem macska háziállatok Egyéb Sindzsi állatsereglet Infancia Mozaikok a múltból Ezakiya "Senshi" Keiko