2016. aug 19.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 10.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 10.

Csapat

 

Siro és Szora meglepetése

 

Hanaicsi, valahol a város egy utcáján, vasárnap, 05:27

Jamada Akemi magányosan álldogált az utca közepén. Levette szemüvegét, s mélykék szemeivel a hajnali világosság térnyerését csodálta.

– Szóval elkezdődött – elmosolyodott. – Éppen egy ilyen tiszta hajnalon.

– Igen – szólalt meg a mellékút árnyaiból előlépő, szó szerint sugárzó szépségű hölgy.

Akemi meghajolt előtte és megkérdezte:

– Rendben lesznek?

– Ne legyél buta! Ez természetes, hisz Ő mindent megad nekik. Csak figyelj, s te magad is meglátod – felelte gyengéden, ám szilárd meggyőződéssel, majd alakja elhalványult.

Hanaicsi, a városból kivezető vasútvonal, vasárnap, 03:55

– Vigyázz, Siro! – kiáltotta Szora.

A lány épp az egyik démonnal csatázott. Ezek most különböztek a megszokott formájú rusnyaságoktól, és nemcsak küllemükben. Amelyikkel küzdött, annak kardja volt, ugyan totál rozsdás darab, de azért ölni lehet vele.

Siro – a fiú figyelmeztetésének hála – még időben észrevette a rohamosan közeledő jelzőtáblát. Ellenfelével nem törődve felugrott, megpördült és az akuma mögött ért le. Az még az újrarendeződés folyamatával volt lefoglalva, így Siro egyetlen vágással elintézhette.

A vonat továbbrobogott velük, Icsiró is szembetalálta magát a táblával. Lehasalt. Fektében a jármű mellett elsuhanó tájat fürkészte. A démonok növények módjára nőttek ki a földből, aztán villámgyorsan felmásztak a vonat tetejére hozzájuk.

Azonnal talpra állt, amint megbizonyosodott róla, hogy feje fölött nincs semmi az éjjeli ruhájában pompázó égboltot kivéve. Még időben emelte fel shotgunját s lőtte le a rá rontót. Eltávolította a töltényhüvelyt, majd megcélozta a Szorával birkózó förmedvényt.

Szora, aki alig bírta visszatartani íjával ellenét, hálás volt Icsiró gyors közbelépéséért.

– Köszönöm – kiáltotta a másiknak, aki közben felé igyekezett.

Aztán egyszer csak váltóhoz értek, a zökkenésnek köszönhetően Icsiró egyensúlyát vesztve imbolygott a perc töredékéig, majd elesett és elkezdett lefelé csúszni a tető íves oldalán. Szora elkapta egyik karját, és felhúzta.

– Na, öregem, asszem kvittek vagyunk – mondta zihálva Icsiró.

Egymásnak vetve hátukat újból ritkítani kezdték az akumákat.

– Észrevetted? – kérdezte Szora, amikor a fiú éppen újratöltött.

– Nem tudom, mire gondolsz. Ha arra, hogy ezek valamiért tojnak rá az alattunk lévő emberekre, akkor igen.

– Pontosan, pedig néhány ablak nyitva van, szóval gond nélkül be tudnának jutni.

– Vagyis ezúttal mi vagyunk a préda – fejezte be a másik gondolatát Icsiró.

Siro ezalatt néhány kocsival előttük harcolt rendületlenül, azon töprengve, vajon mi ez már megint? A rájuk támadó démonok közt a legtöbb a már eddig ismert fajtához tartozott, azonban volt nem egy olyan, amely, amellett hogy külsőleg, valamint harcmodor tekintetében különbözött, helyzetüket s értelmüket nézve is eltért.

Alakjuk nem volt több egy csontváznál, sőt fejük sem volt más, mint fekete masszából készült koponya. Nem nagyon tudta mire vélni, minek, de fejük tetején valami négyszögletes kalapszerűséget viseltek. Szinte mindük rendelkezett karddal vagy tőrrel, ám nem mondhatni, hogy világbajnokvívók lettek volna. Fegyvereik rozsdásak, megviseltek s nemegyszer töröttek voltak.

A legfurcsább mégis az volt, hogy – a tények állásából ítélve – a csupa csont lények nyelvvel rendelkeztek, fizikailag és amúgy egyaránt. Folyamatosan cserregő-csettintő hangokat adtak ki, legtöbbször alárendeltjeiknek, amelyek előszeretettel mászkáltak el, leginkább a lejutást keresve, hogy harc helyett vadászhassanak. Ha eme érthetetlen kommunikációnak nem lett meg a kívánt eredménye, se szó, se beszéd kinyírták az engedetlent.

’Ezek most minket akarnak, de mi ez a hirtelen változás?’

Gondolatmenetét egy hátára ugró akuma szakította félbe. A lény nemhogy nem szándékozott helyet változtatni, de vaskos karjaival nyakába csimpaszkodott.

Szora látta Siro szorult helyzetét, azonban nem tudott rajta segíteni. Nem akarta megkockáztatni, hogy a lénybe lőtt nyíl a lányt is megsebezze. Legnagyobb megkönnyebbülésére hamarosan megoldódott a krízis.

A lány első döbbenetében beleharapott a nyakát szorító karba, amelyet azonnal elrántott gazdája, felszakítva arccsontján a bőrt. Érezte, ahogy meleg vér csordogál le állának vonalához. Időközben visszarakta oldalán függő hüvelyébe egyik kardját. Megragadta támadója másik karját, megcsavarta, megrántotta, de úgy, hogy a démont is átdobta saját feje felett. Az tompa puffanással elterült a fémtetőn, s még mielőtt ezen  kívül bármit érzékelhetett volna, Siro beledöfte katanáját nyakába.

– Lassan kezdek félni Sirótól – nyökögte Szora még mindig elhűlten a látottaktól.

– He? Szerinted látom én, mit csinál? – érdeklődött Icsiró, aki a fiú háta mögött állva figyelt az ellenkező irányba, ám ez egyszer nem bukkant fel több akuma.

Már majdnem meg akarta tudakolni: mégis merre van akkor a többi, vagy miért nem változtak vissza? Ekkor a vonat fékezett, aminek következtében Szora hasra vágódott, Icsiró pedig rá esett hanyatt. Amíg a jármű meg nem állt teljesen, nem igazán tudtak testhelyzetükön változtatni.

– Leszállnál már rólam?! – kérte-utasította bosszúsan Szora.

– Boldogan – mordult vissza Icsiró.

– Ne morogj! Agyonnyomsz.

Erre felhangzott Siro nevetése.

– Te estél hasra, nagyokos – vágott vissza Icsi.

– Ez jó, még hogy ő agyonnyom a hatvan kilójával! – kacarászott még mindig a lány.

– Ötvennyolc – helyesbített a szőke fiú.

Siro csak legyintett:

– Pláne. Viszont a démonok leszálltak.

A két srác szeme elkerekedett.

– Ne nézzetek így! – korholta őket.

– Mi a francnak? Démonnagygyűlés van? Vagy mi a szösz?

– Igen, Icsi. Kicsi akumák minden bizonnyal eljöttek ide, hogy partizhassanak egyet és minket is meghívtak – ironizált Siro, majd leugrott a peronra.

A fiúk követték.

A vonaton, vasárnap, 04:05

Aomori Majumi némán üldögélt azon a vonaton, amelynek tetején a másik három harcolt. Ez nem a véletlen műve volt, s ő pontosan tudta, mi történik fent, ám legkisebb mértékben sem óhajtott részt venni ebben. Azt viszont látni akarta, mégis miben jobbak ezek nála. Nála, aki különleges képességek nélkül is remek harcos volt.

Valamikor fél négy után jelzett a Szivárványhártya. Ezúttal nem foglalkozott a térképpel, nem is tudott volna. Akkor éppen rendelést szállított le a vasútállomáson várakozó hippi párocskának, akik mindenképp be akartak állni valami szentélyben rendezett ünnepség előtt. Persze őt ez különösebben nem érdekelte. A hajnali munkákért ugyan nem rajongott, de néha ez van.

A kristály már javában ontotta magából a hőt, szinte követelőzve pulzált, és igyekezett kibújni hosszú ujjú pólója alól, ám ő minden alkalommal visszatartotta.

’Ez csak egy darab, ostoba kő! Nekem ilyesmi aztán biztos nem parancsol.’

A turbékoló gerlék éppen eltűntek a vonat ajtajában, amikor valahonnan föntről semmivel sem összetéveszthető szörcsögést hallott. Pillantásnyi időre sem emelte fel türkiz tekintetét. Egyszerűen megfordult és – minden sietség nélkül – elindult a pályaudvar bejárata felé, közben letépte nyakából a kristályt és behajította a vonat alá.

– Erre kell lenniük! – szólt fennhangon Icsiró, mögötte feltűnt Szora és Siro.

Majumi sebesen egy újságos kioszk mögé bújt. Onnan figyelte őket, mint egy lesben álló magánnyomozó. A peron kemény betonjából újabb akumák érkeztek, s minden további nélkül felugrottak vagy másztak a lassan meginduló vonat tetejére. A három jorusi gondolkodás nélkül követte őket.

Összeállt a kép. ’Ezek most ugyanarra az ünnepségre tartanak, mint vevőim.’ Azt már nem igazán értette, miért nem egyből ott jelennek meg? ’Tudja a fene, biztos levegőváltozást igényelnek vagy most akklimatizálódnak.’

Sprintelni kezdett. Még fel tudott kapaszkodni a jármű végén.

Bent leült, távol a többi utastól, és várt. A monoton zakatolás kis híján elaltatta.

Fékcsikorgásra tért magához, aztán kipillantva meglátta az épp elrohanó Sirót, mögötte a két fiúval.

Az utolsó utáni percben ő is levetődött a vonatról. Vékony fölsőjének kapucniját arcába húzta, haját ruhája, szemeit a baseballsapka sildje alá rejtette. Lehetőleg minden feltűnést kerülve elvegyült a szentély felé igyekvők között.

Hanaicsi területén kívül, Sukumei szentély, vasárnap 04:33

– Azt a…

– Te jóságos ég!

– Ez most komoly?!

Ilyen reakciókat váltott ki belőlük a szentélyhez vezető kapun túli látvány. Több száz ember fogadta őket és legalább ugyanannyi szörnyeteg. Ez a kép nemcsak döbbenetes, de igencsak elrettentő volt.

– Hát nem mondom, nem túl sok esélyünk van – szólt nyugodt hangon Icsiró.

– Számít az? – tette fel a költői kérdést Szora.

– Nem vagyok matematikus, s a legkevésbé sem foglalkoztatnak a számok. A képlet egyszerű: kötelességünk azt használni, amit kaptunk.

Ezzel Siro bevetette magát a tömegbe.

– Kuroszava, meg van még annak a nőnek a száma?

A kérdezett bólintott, szó nélkül előhalászta mellénye zsebéből a telefont. Egyik kezével tárcsázott, s várta a jellegzetes búgó hangok végét; másik kezével előkapta egyik pisztolyát, hogy addig is végezzen néhány démonnal.

– Halló, itt Jamamoto Akira!

– Kira, elég sok akuma van itt egy ünnepség kellős közepén. Mi nem sérültünk meg, de lehet, hogy minden erőfeszítésünk ellenére szükség lenne legalább egyikőtökre – hadarta Icsiró.

– Hol?

– Öhm… várj! – visszarohant a kapuhoz. – Sukumei szentély.

– Egy szentély? – álmélkodott Kira, majd határozott hangon folytatta: – Fél óra, és ott vagyok. Addig keressétek meg a papot vagy papnőt; ha lehetséges próbálják meg az embereket a szentély közvetlen közelébe terelni, ott nem esik bántódásuk.

– De mi…

– Látni fog. Ha nem, akkor úgyis mindegy, mert akkor az a hely már minden szentségét elvesztette – válaszolta a bjakuren és bontotta a vonalat.

Kuroszava Icsiró zavartan meredt a telefonra.

– Oké.

Siro futott, ahogy bírt, s – mint egy mellesleg – minden útjába kerülő démont lekaszabolt, ám ha az mégis életben maradt, nem állt le vele csatározni. ’Először az embereket kell biztonságosabb helyre vinni. Túl sok akuma van itt, és különben is, ha már egyszer adott a lehetőség arra, hogy más módon is megvédhessük őket, bolondok lennénk nem megpróbálni. De vajon merre lehet a szentély vezetője?’

– Aú – jajdult fel valaki mellette.

Akaratlanul is odafordult, tekintete egy fekete szempárral találkozott.

– Bocsánat – szabadkozott Siro, maga sem tudta, miért. – Ön a szentély papnője?

– Csak leszek. Jelenleg apám a hely őrzője. Te olyan démonvadász vagy? – érdeklődött, majd amikor a lánynak nekiugrott egy fekete szörny: – Nem szóltam semmit.

– Hol van az apja? Muszáj az embereket, amennyire lehetséges, a szentély közelébe hívni…

– Azonnal szólok neki, de amúgy hamarosan belekezdünk egy tisztító táncba, szóval az elég figyelemfelkeltés lesz szerintem.

– Köszönöm – mondta Siro. – Te meg fordulj már fel! – kiabálta annak a cserregő csontváznak, amely megzavarta beszélgetésüket és azóta is kitartóan ostromolta őt.

Ezúttal viszont túl lassan reagált, így Siro katanája fejét vette.

Ismét szaladni kezdett, a papnő tanonc közben kámforrá vált. ’El kell jutnom a szentély elé.’

Miután Icsiró beszélt Kirával, elordította magát:

– Szora, Siro!

– Ne kajabálj! Itt vagyunk – szólt vissza Siro tőle alig két méterre.

– Akira fél óra múlva várható, viszont volt egy javaslata – folytatta immár nem fülsértő hangerővel Kuroszava, s előadta a bjakuren tanácsát.

Hamar tervet kovácsoltak, miszerint – miután Siro beszélt a papnővel – bekerítik a démonokat.

– Kuroszava és én itt maradunk. Egyikünk a vásári bazár egyik oldalán, másikunk a másikon. Te pedig – itt Szora szürke szemeit Siro mogyoróbarna íriszébe fúrta. – a szentély előtti kapunál állsz. Mi majd fokozatosan haladunk előre, te ne mozdulj! Ha nagy bajba kerülnél, menekülj a szentélybe…

Siro taslit adott neki.

– Ne légy idióta! Harcos vagyok vagy mi, nem? – szűrte fogai közt, ugyanis keze jobban fájt a móresre tanítástól, mint Szora feje.

– Szerintem fordítva kellene, nem? – bökte közbe Icsiró, ám addigra már csak Siro és Szora hűlt helyét találta.

Úgy volt, ahogy a papnő mondta, szinte kivétel nélkül mindenki a szentély belső kapuja mögé tódult, hogy lássa a táncot. Siro örült ennek a fejleménynek, azonban – legnagyobb megrökönyödésére – nem messze egy alig négy év körüli gyerek bámészkodott, bizonytalanul méregetve környezetét.

’Te jószagú, hol vannak a szülei?’ Közben sebesen ott termet a kisfiú előtt, hogy megvédje. Amikor javában próbálta visszalökni a mohóságában kardjába harapót, meghallotta egy nő hangját:

– Kicsim! Gyere ide, itt van anyu!

– Mama! – kiáltotta boldogan, s felhangzott az apró lábak dobogása.

Siro épp megszabadult koloncától.

– A szörnyetegek bántani akarják a nénit.

A lány meghökkent. ’Lát minket?’

Figyelmetlenségének köszönhetően későn vette észre csontváz támadóját, az átszúrta jobb vállát, s a maga sajátos nyelvén képébe röhögött, nem sokáig. Siro baljában tartott kardjával lesújtott és kettészelte.

– Gyere, nincs ott senki – unszolta az anyuka, hiába, csemetéje nem hitt neki:

– De hát a néni vérzik!

Siro megszólalt:

– Nincs semmi baj, ne ijeszd meg a mamád! Ez titok, jó? – biztatta mosolyogva, holott a fájdalomtól legszívesebben üvölteni lett volna kedve.

Hála égnek, a kisfiú végre megbékélt.

Icsiró és Szora ezalatt elszántan pusztította a démonpopulációt. Kuroszava ujjaiba görcs állt, nem törődve vele tovább lőtt. Tárazott és lőtt.

Szora ujjai mindkét kezén lehorzsolódtak, a felsértett bőr alól vér buggyant ki. Nyílvesszőért nyúlt, amikor valami keresztüldöfte alkarját. Felkiáltott:

– Te mocsadék!

Megpördült, és a sérült kezével megmarkolt nyílvesszőt merénylője szeme közé nyomta. Térdre rogyott. ’Rohadt életbe! Így nem tudom használni az íjam.’ Tenyerét kinyitva látta, hogy a nyíl fekete tollai fekszenek rajta. Olyanok voltak, mint a rendes madártollak.

– Szora, mi az?

Icsiró hangja azonban nem ért el hozzá.

– Dobj el s mond a varázsigéd! – érkezett az utasítás Szora fejében.

Azt hitte, hallucinál; azért tett egy próbát. Feltápászkodott, és az akumák felé hajította egyik tollát, mint egy papírrepülőt.

– Szárnyalj! – mondta.

Az egyetlen tollból legalább húsz kicsi suriken[1] lett, amelyek javarésze a démonok testében pihent meg. A fekete massza szökőkútként tört fel belőlük, hogy végül füstté váljon.

Icsiró elismerően füttyentett.

– Azt nevezem! Ezt meg honnan a túróból vetted?

– Nem tudom. A toll mondta, hogy ezt tegyem – felelte Szora.

Újból megismételte a folyamatot, ugyanaz történt.

– Öregem, neked a fejed is megsérült. Hogy beszélne már egy toll? – ingatta fejét Icsiró.

– Nem mindegy! A lényeg, hogy működik.

– Ebben egyet kell értsek.

Kuroszava kijelentésére Szora ajka mosolyra görbült.

– Azért ne bízd el magad! – tette hozzá a rend kedvéért Icsiró.

Siro mélyeket lélegezve letépte egyik karjáról ruhaujját, és erősen rákötözte vállára. Ugyan most kicsit meg kellett pihennie a szentély előtti kapunál, de már eddig is túl sok vért vesztett.

A művelettel végezve felemelkedett, túl hirtelen. Megszédült, ám továbbment. Látása elhomályosodott, pont a legrosszabbkor. Egy átlag szörnypofa vetette rá magát. Ennek dacára kettévágta. Szemei elől nem akart ellebbenni a fátyol. Erőtlenség kúszott tagjaiba.

– Kérlek! Még ne! Nincs már olyan sok. Addig még nem ájulhatok el – suttogta Siro, mintha imát mormolna.

– Szólítottál? – kérdezte egy férfi és egy nő egyszerre, mindkettőnek érett hangja volt.

– He? Ki az?

– Hova nézelődsz?

– Itt vagyunk a kezedben.

Siro csodálkozva emelte közelebb arcához katanáját.

– Most ne gondolkozz, csak kövesd, amit mondunk! – szólt erélyesen a férfi.

A másik vette át a stafétát.

– Mondd utánam! Amikor eljő az éjjel, a hold fénye vezérel.

A szavak materializálódását követően kék szalagos kardjának pengéjét jég vonta be.

– Egyszerűen csak vágj vele egyet a démonok felé!

Suhintása nyomán kék fénycsóva talált el vagy tizenöt akumát, azokat jégkristályok ölelték körül. Ledermedtek.

– Ez a támadás elsősorban védekezésre jó. Csupán egy-két percre megállítja őket, de nem halnak meg – fejezte be a női hang.

Újból a férfi került sorra:

– Ismételd! Amikor hajnal hasad, ragyogjon fel a nap!

Ezúttal másik katanájának élén tűz lobbant fel.

– Ugyanazt kell tenned.

Siro újból vágott, narancsvörös fényt indítva útjára. Az becsapódott a megfagyott démonok falába, szilánkjaira robbantva.

– Én támadok és ölök. Most addig használsz, amíg óhajtod.

– Külön-külön is megálljuk helyünket – szólt újra a nő. – Ha nincs ránk szükség vagy elfogy az energiád, eltűnünk.

– Köszönöm – suttogta Siro.

Újult erővel szállt harcba. Nem számított, milyen közel, távol, mennyien voltak. Vágott, kaszabolt, szúrt hol közvetlenül, hol közvetve. Teljesen mindegy volt. Az előtörő energianyaláb irányát mozdulata határozta meg, és abban a vonalban, bizonyos hatókörön belül, minden egyes akumát elpusztított vagy megdermesztett. Ha csak utóbbi történt, rásegített másik kardja suhintásával.

Amikor legközelebb megállt és körbenézett, a hétköznapi Icsirót és Szorát pillantotta meg.

Aomori Majumi, aki végig egy vásári sátor tetején gubbasztott, ökölbe szorított kézzel, remegve, dühödten sziszegte:

– Ez meg mégis a szar volt? Mi van ezzel a kettővel?

 

Hirdetés jellegű közlemény: Üdvözlet mindenkinek! A könyv, aminek a fejezeteit továbbra is felrakom ide, megvásárolható a következő oldalon: http://publioboox.com/hu_HU/angel-with-a-shotgun. Nem, nem kötelező dolog, csupán azoknak szántam, akik esetleg más formában jobban szeretnék olvasni. Tudom, nem a legjobb, de végül is valahol el kell kezdeni. Az ára sajnos, a kiadás formája miatt elég magas, többek közt ezért tettem ide is fel a könyvet. További jó olvasgatást! :)

[1] dobócsillag

Szólj hozzá

harc angyalok csapat démonok szentély démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Jamada Akemi Yamamoto Akira