2016. aug 31.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

11. Rejtőzködés

boy_copy.jpg– Talán… Talán túl sok bennem a sötétség – felelte nekem Sindzsi, amikor rákérdeztem, miért rejtőzködik. – És túlságosan eltérek a megszokottól.

– De hát sokan szeretik a különlegest – vetettem ellen.

Sindzsi keserűen felnevetett.

– Valóban így lenne? Én még egy ilyen emberrel se találkoztam.

Hallgattunk. Lentről ordítás hallatszott, mint oly sok más alkalommal. A legtöbbször láttam, ahogy ilyenkor Sindzsin borzongás fut végig, mintha a hangnem s a keresetlen szavak őt sebeznék meg. Talán az érzékenysége, talán egykori emlékei miatt, talán mindkettő.

Sindzsi lehunyta szemeit. A háttérben alig-alig hallatszó zongorajáték most felerősödött és más hangszerek, valamint ének szólamaival gazdagodott. Elsöpörte a közénk telepedett csendet, betöltötte érzékeimet és magával sodort. Amíg én élveztem a zenét, Sindzsi láthatóan őrlődött, nem tudván, mit is mondjon ki abból a tengernyi gondolatból, mely minduntalan elméjében hullámzik, hol lágyan, hol tajtékot vetve. Véget ért a szám, mire megszólalt.

– Fájdalmas. Fájdalmas rejtőzködni és még inkább az előbújni. Az utóbbitól való félelmem talán a legerősebb gát, ami miatt olyan nehezen írok. Maga az írás is olyan se veled, se nélküled állapot számomra. Valami hajt, hogy csináljam és közben valami örökösen vissza is húz. Nagyon lassan haladok előre. Miközben ott liheg a nyakamba a kérdés: ugyan mi értelme ezt csinálnom? Eddigi eredményeim, melyek a nullával vetekednek, még csak azt sem igazolják, hogy valóban lenne tehetségem ehhez. Süket csönd a válasz. Ebben úgy hiszem, én magam is ludas vagyok. A hozzáállásom, a félelmem attól, hogy egyáltalán megmutatkozzam.

– De mégis mitől félsz? – kérdeztem.

– Egyrészt minden ember annak lát, aminek akar, függetlenül attól, te ki vagy.

– Ez igaz – kotyogtam közbe.

– Nem mintha elvitatnám bárkitől e jogot, azonban azt tapasztaltam, a legtöbben képtelenek valóban a másikat látni. Végül is önmagunkba zárva kuksolunk rendszerint, s onnét kiabálunk a nagyvilágba. Sokan egy életen át ott ücsörögnek és sosem mozdulnak ki. Ezért a másik embert csak abból a szögből, azokon a szűrőkön keresztül szemléli, ami odabent van, és ami kisebb-nagyobb mértékben torzít. Tele vagyunk torzképekkel és sokakat ez egyáltalán nem zavar, sőt nincsenek is ennek tudatában. Ráadásul a másik tájékozódási pont a pletyka. Vagy szebben fogalmazva az, amit a többi embertől hallunk. Borzasztó megbízhatatlan információforrás és mégis nagyon népszerű.

Sindzsi elnémult, sokszor tette ezt hirtelen. Úgy tűnt, ilyenkor lezár benne valami, hogy elég volt. Az az érzésem volt, hogy szégyenkezik amiatt, amit mond vagy ahogy mondja.

Felsóhajtott:

– Akárhogy is, vagy nem érek el semmit és akkor megállnak fölötted, hogy te milyen kis szerencsétlen vagy. Ha pedig netalántán elérnék bármit is, akkor azok, akik csak hallomásból tudnak ezt-azt rólam rögvest támadásba lendülnének. Hiába szakadsz ki valamiből, hiába éred el a fényt. Akkor is a sötétségből jöttem, melynek egy része árnyékként követ. Hiába teszel bármit, egykor már rád ragasztottak egy rakás bélyeget. Tiszta matricás album vagyok! És ez a sok bélyeg érdekesebb, mint az, hogy mit érsz el.

Rám nézett, és azonnal leintett, amint szólásra nyitottam a szám.

– Tudom én, hogy ez van. Csak utálom. Hogyne tudnám, hogy értelmetlen szélmalomharc! Talán ostobaság is. Ez egyszerűen az én keresztem, ha úgy tetszik. Mindig is küzdöttem, legtöbbet önmagammal. Szó szerint szétcincálom magam. Egyszerre rejtve maradni és megmutatni mindazt, amit látok. Menni, minél messzebb;ásni, minél mélyebbre; hogy minél több lehessek, ezáltal többet adjak át. Közben pedig nem felfedni magam. Rejtőzködöm, mert amikor megmutattam magam, rájöttem, az emberek egy részemet egyáltalán nem értik, túlságosan eltérek. Rájöttem, a másik részem az a sötétség, amelyből jöttem, ami engem is koromfeketére mázolt. Ezt a részét érteni vélik és megvetik. A másik tőlük idegen, hisz ki akarná ezt csinálni? Olyan utazásokra menni elmebeli tájakon, melyek felkavaróak, hordoznak szépet, de rengeteg szenvedést is. Ahelyett, hogy a szokásos utat követném, keresném a pénzt, lenne családom, ház, kocsi, kutya, gyerek meg az összes ilyen. Anélkül, hogy tudnám, sikerrel járok, mert éppígy lehetséges a bukás is vagy a nagy büdös semmi. Azért, mert szeretnék a magam módján bármilyen apró változást hozni. Ez őrültség, ami nyilván jól passzol hozzám, legfőképp azokhoz a bélyegekhez, amiket kaptam. Beleillik a képbe.

– És valóban segít a rejtőzködés? – érdeklődtem, bár sejtettem a választ.

Sindzsi elmosolyodott. Fanyar mosoly volt.

– Melyik verziót szeretnéd hallani?

Költői kérdésnek vettem.

– Is-is. Őszintén, nem. Igazából viszont ez már a részem. Szokásommá vált, hogy ha már muszáj beszélgetni, válaszolni egy kérdésre, akkor olyasmit mondjak, ami a legközelebb van az igazsághoz, de a másik számára még elfogadható. Megszoktam, hogy minden társasági terepen tekergőzök, mint egy kígyó, hogy elkerüljem az aknákat.

– Akkor is rejtőzködsz, amikor írsz?

– Igen. Álneveken írok. Másrészt az életem kettőssége megjelenik a történetek kétrétegűségében. A felszín csak egy történet, olyan amilyen. Alatta ott egy másik, ami az „igazság”. Ez azt hiszem, nem csak rám igaz. A legtöbb dolog ilyen, van az, amit mi észlelünk és mögötte, alatta egy sokkal tágabb, mélyebb valóság.

Ezután már alig-alig beszéltünk, inkább a zenét hallgattuk. Hiába puhatolóztam azokról a bizonyos bélyegekről, Sindzsi bezáródott, akár egy kagyló. Mindig ez a bezáródás vetett véget beszélgetéseinknek. Napok, néha hetek múltán folytattuk csak, és olyan is előfordult, hogy makacsul hallgattuk az idő múlását.

Szólj hozzá

félelem beszélgetés írás bélyeg Egyéb Sindzsi Rejtőzködés Infancia Mozaikok a múltból Ezakiya "Senshi" Keiko