2016. sze 02.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 12.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 12.

Csapat

 

Grimm cica

 

resize.png 

Hanaicsi, Kazuo lakótelep, vasárnap, 11:00

Aomori Majumi mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt. Világoskék hajzuhataga szétterült körötte. Szemhéja szorosan lezárva, ajkai csöppet elnyíltak, alig hallhatóan szuszogott. Éjjel viselt ruhái szerteszéthányva hevertek az apró lakás különböző pontjain.

Orosz kék macskája kedvenc helyén, az ablakban ücsörgött, s nagy szemekkel mustrálta a kinti világot. Az ablak résnyire nyitva maradt, így a feltámadó szél könnyűszerrel bejutott és félresöpörte az összehúzott sötétítőfüggönyt.

A hirtelen beragyogó napfényre megrezdültek Majumi pillái, és lassan kinyitotta ólomsúlyúnak érzett szemhéjait. Jobb kezével igyekezett beárnyékolni szemkörnyékét. Továbbra is hanyatt fekve tanulmányozta a plafont. Tudatában magától beindult a vetítő és valami fura filmet mutatott az éjjel s reggel történtek anyagából.

’Szora kiáltott: Szárnyalj! Az a kicsi toll, amit eldobott, zöld fénnyel felvillant és megannyi részre osztódott, ugyanakkor alakja is megváltozott, felvéve egy dobócsillag minden tulajdonságát.

– Nem értettem, hogyan lehet erre képes. Mi ő, hogy egy tárgyból egyetlen szavára más lesz? És még a száma is megnő? Egyszerűen abszurd. Ráadásul, nemcsak ő – mondta Akirának, aki reggel beszélgetett vele.

Siro, aki alig állt a lábán, majd teljesen megzavarodott, egyszer csak – két oda nem illő mondat után – két egyszerű katanából varázskardot csinált, sőt ezzel egy időben még ő maga is újjáéledt; és ez utóbbit nem először tette meg.

– Hanem Siro is. Annak a jégnek dermesztő hidegét, annak a tűznek égető hőjét még én is tisztán éreztem. Olyan… olyan átütő ereje volt, hogy én is megfagytam és felperzselődtem. És fogalmam sincs, egyszerűen nincs rá racionális válasz: hogyan, honnan? – elhallgatott.

Macskáját figyelte és simogatta, aki az ölében feküdt összegömbölyödve.

Kira nem szólt, csak hümmögött, ezért ő folytatta:

– Tudod, a másik, amit nem tudok hová rakni, miért? Miért és hogyan csinálja ezeket a nagy visszatéréseket? Hogy sebesülten s legyőzötten vagy kilátástalanul is feláll; és nemcsak egyszerűen ennyi, ereje is újjászületik.

– Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – jegyezte meg a fiú, és várta a többit.

Ő maga nevetni kezdett.

– Az az igazság, hogy belegondolva Icsigóra hasonlít.

– Icsigóra? Kuroszaki Icsigó abból a sorozatból? Már nem emlékszem, mi a címe.

– Szerintem te is láttad már a tetoválást a jobb karján. Szerencsétlent a legtöbben az ilyen húzásai miatt bolondnak nézik. Sokan gúnyosan halálisten lánykának hívják. És milyen meglepő, hogy ő ugyanúgy egyre küzd és küzd, elesik, de még erősebb lesz, amikor felkel.

– Lehet, hogy meglepő élőben látni, de végül is rengeteg más ember tapasztalata ez. Csupán egy fizikailag megnyilvánuló élet-halál harc esetén sokkal látványosabb, mondhatnám hatásosabb ez a folyamat – bölcselkedett a bjakuren.’

Vakító fehérré vált elméjének vászna, aztán újabb részletek következtek.

’Amikor hajnalban magához tért, Kirát pillantotta meg. Első gondolata az volt, ez nem lehet a fiú. Meg nem tudta volna mondani, miért, ám elméje makacsul hajtogatta véleményét.

Aztán megvilágosodott: Jamamoto Akira arca nem az optimizmus derűs napsugarait ontotta, hanem szomorúság és bűntudat sötét kotyvalékát.

– Sajnálom – szólalt meg olyan szánni valóan, hogy Majumi elfelejtett a köszönés rituáléjának elmaradása miatt bosszankodni. – Azt hiszem, ez a nagyanyámnak is köszönhető. Túlságosan őszinte. Arról nem beszélve, hogy igazát borzasztó vehemensen tudja előadni…

– Mindegy – legyintett ő.

 Kira tovább akart erőlködni. Egész lényéből áradt a felesleges önostorozás és bú nyomasztó, bűzös atmoszférája.

– Hagyd abba! – mondta szigorúan, és megrázta a leeresztett lufiként viselkedő fiút. – Mi a fenének kérsz egyáltalán bocsánatot? Minek hiszed magad? Valami megváltónak? Sem az én, sem Jumiko hibáit, sőt senki másét se vállalhatod magadra!

Hogy felháborodásának nyomatékot adjon, dühösen fújtatott egyet, aztán látva a fiú elképedését hozzátette:

– Különben sem áll jól neked ez a világfájdalmas arckifejezés. Bár az állandó, töretlen jókedvedtől szintúgy herótom van, az még mindig jobb.

 

– Azt hittem, tökéletes vagyok, bár nem voltam boldog. Mindig úgy gondoltam, a boldogság nem mindenkinek adatik meg. Kerek volt a világom. Erős vagyok és a tudomány területén is egyre többet és többet tanulhattam. Tökéletesen tudtam, mi a valóság, mi vagyok én, azonban ez egy, egyetlen egy másodperc alatt semmivé foszlott. Ez az egész Akuma ügy ledózerolta szépen felépített váramat. Körülnézve rá kellett jönnöm, hogy valójában én vagyok életképtelen, gyenge és tudatlan.

A mosogató előtt állt háttal Akirának. Némán nézte a kiengedett vizet, jobb markában szorongatta a szivacsot.

– Szembetaláltam magam egy újra s újra makacsul visszatérő akadállyal, amit nemhogy megugrani, még felfogni sem bírok. Ők pedig kudarcokkal együtt is simán veszik. És még most sem tudom a választ hogyan?

 

– Nyugodtan elhiheted nekem, ők téged is ugyanolyan tagnak tekintenek – bizonygatta Kira határozottan.

– Ne hordj össze baromságokat! Hiszen még én se érzem így! Nem akartam ebbe belekerülni, csak magával sodort az áramlat, és most halványlilám, kékem, rózsaszínem nincs, mi legyen, melyik vagyok én, mit válasszak? Küzdjek, hogy kikerüljek ebből, vagy adjam meg magam a sodrásnak? – arca szinte lángolt akkora hévvel zúdította a fiúra kétségbeesését.

Az utoljára annyit mondott:

– Ezt a döntést neked kell meghoznod – aztán rávillantotta 1000 wattos mosolyát. – Bárhogy is legyen, rám számíthatsz.’

Hanaicsi, Kodai városrész, vasárnap, 14:12

Kuroszava Icsiró türelmesen hozzáfogott, hogy (ötödjére) ismét szétszedje motorja első kerekét. Nem elég, hogy a fékbowden nem passzolt elsőre és a kar nem engedett szép simán vissza, ahogyan kellett volna, most még a fékbetét is túl nagynak bizonyult. Hiába az ilyen után gyártott alkatrészeknél néha előfordult, hogy gyakorlatban valami nem stimmelt.

Óvatosan smirglivel lecsiszolt még belőle, aztán újra összerakta. Végre nem hallotta azt a kellemetlen surrogó hangot, amikor megforgatta a kereket. Elégedetten sóhajtott.

Miután mindent véglegesen visszacsavarozott, beindította az MZ-t. Aztán fejcsóválva leállította, ugyanis folyt belőle a benzin.

Kiderült, hogy kilyukadt az úszója. Szerencsére volt otthon egy másik használt, de még megfelelő darab. Kicserélte, és – csodák csodája – a gépezet működött.

Egy gyors kajálás után motorra pattant és útnak indult, ki tudja, merre. Mindig így tett, amikor csak úgy motorozott. Ilyenkor sosem a cél volt a fontos, hanem maga az utazás, a szabadság mámora. Habár ő minden érzelmében kevéssé volt szélsőséges vagy mély, így aztán nála ez nem mámorként, hanem jóleső érzetként jelentkezett.

’Bezzeg Siro! Ő különleges, teljesen más. Pedig ez csupán megérzés, hiszen nem hagyja, hogy valójában megismerjék. Zsigerileg tudom, hogy még amikor ott áll előttem, akkor is rejtőzködik és távolról figyel. De miért? Valószínűleg sohasem fogom meg tudni.’

Ettől a gondolattól fázni kezdett, mintha a nap melege hozzá nem érne el.

Jó ideig gondolatok nélkül haladt tovább, kifelé a városból, át több kisebb településen, majd rákanyarodott a meglehetősen alacsony hegységre vivő útra, amely több tíz kilométer után visszaviszi Hanaicsibe.

Tudatának szélcsendes, nyugodt mezejét semmiféle hatás nem zavarta meg. Nem is volt ott semmi, csak ég és föld, a horizont és az előtt Siro ködfátyolba burkolózó alakja.

Hanaicsi, Kazuo lakótelep, vasárnap, 15:23

Emlegetett szamár, rendes nevén Siroszaki Aimi, úgy állt a lakótelep 7-es számú épületének kapucsengője előtt, mint aki a halállal készül randevúra. Igyekezett bátorságát összegyűjteni. Egyik tenyerében pihent a hűvös és fénytelen kristály, amit nem is olyan rég vadászott össze a pályaudvaron.

Annak ellenére, hogy a legkevésbé sem volt társasági ember, ma már a harmadik „idegennel” való cseverészésre kerít sort. Kénytelen volt Szorától megkérdezni a címet, ha már egyszer megfogadta, hogy segít Majuminak. Legszebb álmából pedig Jamamoto Akira verte fel azzal, hogy mire jutott ő a másik lánnyal, valamint elmondta, hogy annak Szivárványhártyáját megtalálja a vasútnál.

Így hát elsőnek ott tette tiszteletét. Persze a dolgok nem mentek egyszerűen; már miért is lett volna az? Kezdetnek jöttek az úgynevezett otthon problémái, erre most inkább gondolni sem akart. Aztán az állomáson természetesen belebotlott egy akadékoskodó pacákba, aki felügyelősdit játszva vallatta, hogy mégis mit akar tenni azzal az ékszerrel, amit most talált.

Siro az igazságnak megfelelően tudatta kedves önjelölt Tudorral, hogy az egy barátjáé, aki elvesztette, és visszaadja neki. Közben arra gondolt: ’Naná, hogy velem történik ez! Komolyan, mennyi esélye van annak, hogy pont egy ilyen „látóba” botlok?’

A fószer pszichopata tekintettel és vigyorral kapta elő bicskáját, és naná, hogy nem szalonnázni invitálás céljából. Hál’ Istennek, abban a pillanatban zúdult le a beérkező vonat utas hadserege. Siro pedig szépen elillant a tömeggel együtt; azért többször hátra-hátra sasolt.

Megelégelve, hogy immáron az ötödik járókelő méregeti őt furcsa tekintettel, ahogy ott szobrozik a kaputelefon előtt felemelt kézzel, rátenyerelt a megfelelő gombra.

Aomori Majumi erősen koncentrált aktuális olvasmányára, így az amúgy is idegtépő csengőhangra most hatalmasat ugrott. A fülsértő frekvenciát jócskán túllépő hanghatás nem akart szűnni.

Jól van, na! Megyek már! – kiabálta, persze feleslegesen.

A csengő csak nem akarta abbahagyni.

Remélem, drága nőnemű felmenőd jól van – mordult a lány; közben felvette a telefont, megnyomta az ajtónyitót, az idegölő hallószervrombolás mégis folytatódott.

A rohadt kurva életbe már! – felkiáltással kiviharzott a lakásból.

Egy gőzmodony vehemenciájával robogott le a lépcsőkön és rontott ki az épület bejáratán.

Odakint Siro csapkodta dühösen, kivörösödött arccal a kapucsengőt, majd az ajtó döndülésére felé fordult, idegesen és borzasztó zavarban, harminckét foggal mosolyogva.

Helló! Asszem, ez beragadt – nyökögte.

Majumi jó erősen beleöklözött a már megviselt táblába. Végre csönd lett, így tisztán hallhatta, amit Siro csak úgy mellesleg motyogott:

Egyébként kösz, anyám olyan tökéletesen van, hogy holnap megy „nyaralni”.

ÖÖÖ… bocs – szabadkozott Jumi.

A sértett legyintett, mert nem kívánta itt kitárgyalni, hogy őt aztán hangyányit nem lehet felbosszantani kedves mama emlegetésével. Mivel nem túlzottan, illetve túlzottan nem kedveli, nem bántja, hogy ki mit mond.

A gyomra és minden egyéb porcikája sokkal inkább attól remegett görcsösen, ami rá vár egy ilyen parádésan pocsék kezdés után. Mondjuk meg tudta érteni Majumi reakcióját, ő sem lett volna kevésbé ideges.

Az is igaz, hogy náluk nem a csengő jelezte a látogató érkeztét, hanem a két kutya, hát az sem volt felemelő. Ugyanis akkora hangerővel csaholtak, hogy egy nagy zenekart is simán lepipáltak volna. No, nem mintha olyan nagyszámú és gyakori vendégeik lettek volna; mert ugye minél kevesebben, minél ritkábban, annál kisebb az esély arra, hogy fény derül a mocskos kis titkokra.

Na, ne állj ott, mint egy faszent! – szólt rá Jumi, aki már bent sürgölődött lakásában.

Siro bezárta az ajtót, amelyen a 13-as szám virított. Fogalmazása nem volt róla, most hogyan tovább.

Jesszus! Tudom, hogy rosszul vagy az emberektől, de ha már itt vagy, ülj le! – utasította újra a másik lány.

Nem vagyok rosszul az emberektől – ellenkezett a kanapéra huppanva, aztán csend.

Akkor?

Csak nem nagyon vagyok jó kapcsolatteremtésben – folytatta.

Vettem észre – morogta Majumi, majd ugyanolyan nehezteléssel: – Tőlem aztán nincs miért tartanod.

Ebben nem vagyok olyan biztos – vetett ellent Siro társa kirohanásaira emlékezve, amelyeknek fő célpontja ő volt.

Nyomasztó némaság telepedett rájuk, közéjük. Jumi a kávékészítéssel foglalta le magát, mialatt keresgélte a helyes szavakat.

Szia! – törte meg a csendet Siro lágy hangja.

A másik odakapta fejét, látta, hogy a lány az ölébe mászó macskát üdvözölte és babusgatja. Megrökönyödve meredt a jelenetre, az állat még – rajta kívül – soha senkinek nem engedte magát megsimogatni, nemhogy ő maga ment volna oda hozzá.

Te aztán tényleg fura alak vagy! Grimm mindenki másra úgy fúj, ahogy csak bír, neked meg az öledbe ugrik – álmélkodott.

Grimm? – kérdezett vissza Siro, közben örömtől csillogó szemekkel gyönyörködött a kis hercegben.

Egész pontosan Grimmjow[1] a becses neve – büszkélkedett Jumi.

Csak nem?

Tudom, elvetemült dolog, bár messze nincs annyira őrült, mint a te tetkód.

Siro kacagva értett egyet. Majumi nem tudta mire vélni ezt a felszabadult reakciót, a kávé szervírozása foglalta le.

Úgy tűnik, Grimmjownak tetszik Icsigó – újságolta már-már ujjongva a lány.

Jumi ekkor látta meg, hogy kis kedvence érdeklődve szagolgatja a tetoválást, hozzá dörgölőzik, nyalogatja.

’Mintha egy másik világban lennék.’

Szerintem inkább fel akarja falni – felelte ő is nevetve.

’Sajátos egy aura lengi körbe és ezt képes másokra is kiterjeszteni’ – morfondírozott Sirón, aki elérte, hogy ne egy olyan földhözragadt választ mondjon ki, minthogy a macska azért nyalogatja, mert sós a bőre.

Ez azért kicsit kétértelmű – mutatott rá Siro.

Percekig megállíthatatlanul dőlt belőlük a röhögés, már a szemüket törölgették, hasukat fogták. Ezalatt a jókedv tárgya összegömbölyödött új barátja ölében, és hangos dorombolással durmolni tért.

Most aztán bajban vagy! – figyelmeztette Majumi. – Ameddig fel nem ébred, addig ott kell maradnod.

Némán hallgatták a szakadatlan, mély elégedettségnyilvánítást Grimmjow részéről, aki ezzel hálálta meg kényelmes fekhelyét és a simogatást.

Sajnálom – szólt halkan Jumi fejét lehorgasztva, világoskék tincsei arcába hulltak.

Nem számít – felelte könnyedén Siro. – Semmi gond. Kira mondott néhány dolgot, de amúgy sem haragudtam rád, csak azért, amit először Icsinek mondtál.

Köszönöm – mondta szinte súgva Majumi.

Ugyan már! Mi négyen egy csapat vagyunk. Tetszik vagy nem, odafent úgy határoztak, hogy összekötik az életünk.

Kinyitotta eddig összezárt markát, tenyerén pihent a kristály, amit odanyújtott a másiknak.

Természetesen nekünk, neked is van döntési jogod.

Jumi meglepetten nézett hol rá, hol a Szivárványhártyára.

Tudom, hogy köztünk te vagy az, akinek a legnehezebb elfogadnia ezt a dolgot, hiszen távol áll tőled egy ilyen világot valóságnak tekinteni. Ha idő kell, vagy nem szeretnél ebben részt venni, mi megértjük. Ám ha csatlakozol, akkor együtt kell csinálnunk, mert azzal, hogy széthúzunk, csak az ellenség kezére játszunk – fejezte be Siro.

A kristályt lerakta az asztalra és hátradőlt, türelmesen várva Majumi válaszát.

Hanaicsi, Aorei negyed, vasárnap, 16:42

Aono Szora éppen kilépett Ivaszaka Harumitól.

Az asszonyt tegnap hozhatta ki a kórházból. Az orvosok kirendeltek mellé ideiglenesen – néhány hétre – egy betegápolót. Harumi természetesen minden erejével, kézzel-lábbal, dühös szavakkal hadakozott ez ellen, azonban orvosai nem tágítottak.

Szora is csak nagy nehezen békéltette meg a helyzettel. Egy ilyen súlyos szívrohamot követően nem maradhat egyedül, maga a fiú pedig nem tud napi 24 órában gondoskodni róla. Sajnos az éjszakák így is lefedetlenek maradtak, viszont az egészségügy lovagjainak aztán végképp nem adhatta elő, hogy ő bizony az éj legkülönbözőbb óráiban elrohan démonokra vadászni. Egy ilyen kijelentésnek minimum következménye lett volna, hogy megkérdőjelezik mentális állapotát.

Hatalmas szemeket meresztett a leállított MZ-re és a modern lováról leszálló Kuroszavára, aki most fellökte sisakja plexijét.

Mi van? Szellemet látsz? – ugratta Icsiró.

Valami olyasmi – dünnyögte Szora.

Csak nem készülsz valahova? – érkezett a következő kérdés.

Szora, aki pont a kilincset fogta, mikor vendégének kiléte sokkba dermesztette, most hirtelen elkapta onnan kezét.

Nem is itt lakom.

A válasz hallatán Icsiró arca kétes gondolatok felbukkanását jelezte.

A másik srác intett, hogy kövesse, majd a feszültségoldás kedvéért elkezdte heccelni:

Azért elég szokatlan látni a pofavágásaidat.

He?

Általában zoknival a fejeden látlak.

Icsiró erre kelletlenül felsóhajtott.

Ne kezd te is! – morrant rá Szorára, aki kíváncsian pislogott vissza. – Siro is állandóan zoknifejnek becéz – adott magyarázatot. – Azt sem értem, honnan jön nektek, hogy az zokni – mérgelődött tovább.

A faggatott egy vállrándítással le tudta a dolgot.

Különben minek köszönhetem látogatásod? – érdeklődött Szora, bár valójában sejtette miről van szó, csupán meg akarta könnyíteni a másiknak.

Itt a pénzed – csapta le a markában szorongatott papírt a konyhapultra. – És kösz – motyogta.

Szora fejét ingatta.

Nincs mit, de ne mondd, hogy hajnalban ennyire a lelkedbe gázoltam.

Icsiró lesütött tekintettel fixírozta a padló elegáns burkolatát. Még most is összerándult gyomra attól, hogy tegnap ostoba feledékenysége miatt rászorult a másik srác kedvességére, és ami még borzasztóbb, épp Siro előtt. Megfogadta, többet nem hagyja el pénztárcáját.

Nem is a büszkeségedről van szó, igaz?

Kuroszava makacsul hallgatott, mint egy némásági fogadalmat tett szerzetes. Szora nem is várt választ, Icsiró maga épp eleget mondott.

Azon már rég túljutottál, hogy olyan lényegtelen sztereotípiák miatt ítélj el, mint a szegény-gazdag ellentét, sőt talán ezt is csupán az hívta elő, hogy ösztönösen riválisnak tekintesz…

Újabban lélekbúvárnak álltál? – vágott közbe gúnyosan Icsiró; zöld szemei csak úgy szikráztak és nem az örömtől.

Szora azonban nem hátrált meg.

Teljesen fölöslegesen teszed – jelentette ki határozottan, döbbenetet kiváltva. – Igaz, ami igaz, Siro különleges teremtés, és szeretném igazán ismerni, mert hiszem, sőt láthattuk, hogy sokkal több rejlik benne, mint amit megmutat.

Kuroszava már szólásra nyitotta száját, de Szora nem hagyta abba.

Azonban én Jumi iránt is így érzek, persze ő merőben más személyiség. Mindkettejükre barátként nézek, és meg akarom óvni őket, amennyire csak lehetséges ez számomra.

Icsiró összezárta ajkait és – bár ezúttal csend telepedett közéjük – nem élt szólási jogával. Egyszerűen fogta magát és megindult kifelé, aztán az ajtóból még visszafordult.

Azért kevesebből is megértettem volna. Totál pazarlás ennyit tépni a szád. Csá!

Szora csak állt és bambult, mint az a bizonyos háziállat, miközben kint felhangzott az MZ brümmögése. Halkan nevetni kezdett, és fejét csóválva tért vissza saját mindennapjaihoz. ’Idióta.’

Hanaicsi, Kazuo lakótelep, vasárnap, 20:57

Jumi? – suttogta Szora, majd szájtátva, néha tátogva bámult a két lányra, még pislogni is elfelejtett, tán levegőt venni is.

Siro integetni kezdett kővé vált arca előtt.

Hahó! Az ufók hívják Szorát.

A fiú végre feléledt:

Mi van?

A lány meglóbálta előtte az intenzíven fénylő kristályt.

Meló van, drága – tette hozzá Majumi, és bevágta magát az anyósülésre.

Siro pajkosan rákacsintott a még mindig értetlenségbe dermedt Szorára.

Én a tetőn utazom – kiáltott fel boldogan.

Na, de…

Az veszélyes? – segítette ki a nyekegő-nyökögő srácot Jumi.

Siro fejjel lefelé lógva benézett.

Gyerünk már, Tyúkapó!

Erre a másik lány minden diszkréció nélkül kuncogni kezdett.

Ha lerepülök, majd összeszedsz.

Ez aztán biztató – jegyezte meg morcosan sofőrjük. – Legalább akkor ne lógj itt! – pöckölte meg a denevérpózban függő lány homlokát. – Te nem vagy normális! – kiabálta fel Siro után, beindítva a motort, amely éppoly kellemesen dorombolt, mint Grimm cica.

Sosem állítottam, hogy az lennék – felelte Siro.

Szora kérdőn pillantott Jumira; az a világ legtermészetesebb módján igazolta eme kijelentést.

Tényleg nem az.

Két perc sem telt bele Szora mobilja éktelen ricsajozást csapott. Tulaja felvette és kihangosította.

Szora, baj van! Nem találtam Sirót! – lármázott Icsiró.

Velem van – válaszolta. – Nem kell pánikolni.

Mit csinál ott?

Perpillanat szörfözik a Corvette tetején – tájékoztatta Jumi.

Szora a lehető leghalkabban sziszegte a lánynak:

Ezt most muszáj volt?

Hogy MI VAN? – hördült fel Kuroszava. – Tyúkapó ezért még…

Először is tessék – oltotta le Majumi. – Másodszor, hogy hogy ráérsz telefonon perlekedni?

Tankolok.

Szia Icsi! – kiáltott be az ablakon újfent denevéresdit játszva Siro.

Szora és Jumi kis híján szívrohamban elpatkolt.

Ne hárpiázz! Inkább siess! – adta ki neki az utasítást.

A másik lány gyorsan kinyomta a ketyerét, hogy nyugodtan folytathassák útjukat kicsi akumák felé. Somolyogva jegyezte meg magában: ’Szeretni való bolondok.’


 

 

[1] Grimmjow a Bleach c. anime/manga szereplője, a hatos Espada, lidérc és Icsigó ellensége. Többször össze is csapnak. Icsigó, miután legyőzte, megmenti életét, ám ez inkább saját karakteréből és nem a lidérc iránti baráti érzelmeiből következik.

Szólj hozzá

barátság angyalok csapat démonok démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Grimm cica