2016. sze 09.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 13.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 13.

A múlt kísértetei

 

Álmok

 

resize.png

 

Hetekkel később

Hanaicsi, belváros, valahol a Jamamoto metróállomás környékén, csütörtök, 03:23

– Amikor eljő az éjjel, a hold fénye vezérel – mormolta el Siro.

Még az utolsó hang el sem halt, már suhintott kék szalagos kardjával. Az előtte tornyosuló troll lábai jégcsizmát kaptak. Felnézett, nagyjából bemérte őhatalmassága karjait, majd villámsebesen még kétszer vágott a levegőbe. Elkiáltotta magát:

– Szora, Icsi, most!

A két srác az utca két oldalán magasodó épületek tetején állt szemben egymással. Köztük volt a behemót démon feje, amelyik most éktelen hangosan elbődült, nemtetszését tudtukra adva. Együttérzés helyett Szora nyílvesszőit kapta ajándékba. Icsiró is folyamatosan lőtte újra s újratöltve a shotgunt.

– Mindjárt megreped – sürgette őket Siro látva, hogy az általa kibocsátott jég pattogzik le a lény lábáról.

Közben kettészelt egy rávetődő, apró vihogit. Ismét hátulról támadtak rá, de edzett reflexeinek és időközben kifejlődött hatodik érzékének köszönhetően időben fordított kardfogásán, s egyetlen mozdulattal hátraszúrva végzett orv ellenfelével.

Már jó fél órája totális háborút vívtak a sokszínű démonsereglettel. Az ogrétől a törpéig, megtermett közkatonától a csontsovány vezérig, ugró koboldtól repülő dinóutánzatig minden volt. Az egész környék úgy festett, mint egy Gyűrűk Ura harci jelenet csak épp XXI. századi környezetben. A legabszurdabb mégis az volt, hogy közben néha feltűnt egy-egy kései járókelő, aki mit sem érzékelt a körötte zajló csatából.

Amikor végre-valahára trolluk kimúlt, tónyi méretű massza gyűlt össze az úton, majd hatalmas füstfelhővé alakult, homállyal borítva az egész környéket.

A trutymóval nyakon öntött Majumi sikertelenül próbálta visszanyerni látását. Hiába törölgette kezével, trikójával; mivel az is csupa égi áldástól csöpögött, csak tovább fokozta ideiglenes vakságát. Kénytelen volt eme érzékszervétől megfosztottan küzdeni, így viszont önkéntes jelleggel repülőtanfolyamot tartottak neki. Már épp kezdte megunni, hogy többet tartózkodik levegőben, mint az anyaföldön, amikor a fekete füstfátyol is fellebbent róla.

Immár újra teljes emberként könnyedén folytathatta a démonnépirtást. Dühödt fúriaként rugdosta, söpörte le magáról az apró kobold/manó akumákat, amelyek – az ellenség megtévesztése szellemében – kis ölelgetősen cukira sikeredett lények voltak; amíg ki nem nyitották a szájukat. A kivételesen létező, vonalnyi ajkak mögül megannyi hosszú, tűhegyes, -éles, -vékony fog bukkant elő.

E jellemzőket a vaksin tántorgó Siro saját bőrén tapasztalta. Az egyik kis cukorpofa ugyanis megéhezvén, pont az ő lábát találta a legínycsiklandóbb falatnak. Az akkor szintén látásképtelen lány egyetlen határozott mozdulattal ledöfte a vacsorálót, kis híján saját lábfejével együtt.

Bár a bizarr zselétenger élményéből kimaradtak, a fekete felhővé avanzsáló egykori maradványai a két fiút sem kímélték. Mindketten pattanásig feszülten meresztették szemüket, hegyezték fülüket a sejtelmesen szálldogáló, koromsötét füstkígyók által körülvetten. Szívdobbanásnyi idejük, ha volt, reagálni a szárnyas akumahüllőkre, amelyek szinte hangtalanul tűntek elő az ében függönyből. Valahogy mégis megcsinálták.

Már kezdett szakadozni az őket fogva tartó lepel; egyszer csak Icsirót oldalról telibe találta az egyik. A fiú nem sérült meg, de az ütközéstől szárnyakat kapott, egész a szomszédos épület széléig. Ott lógott, mint a száradni kiaggatott ruha. Erejét megfeszítve igyekezett föltornászni magát, azonban kísérletét nem hagyták jóvá. A büntetésvégrehajtó éles csőre bal tenyerébe vájt. Felordított, másik kezével még megbírta tartani magát.

A fajzat újra lesújtani készült. Icsiró – az életveszély adrenalinjától felpörögve – kilyugatott baljával előkapta pisztolyát, és szétloccsantotta önjelölt hóhérja fejét. A hirtelen erőlöket eddig tartott, kéz izmai, idegei felmondták a szolgálatot. Pisztolya fejet hajtva a gravitációnak a járdán landolt. Egy kézzel küzdött tovább, hogy tetőt s ne talajt fogjon, reménytelenül.

’Rohadt… Francba… működj már!’ Valahogy sikerült zsibbadt, élettelennek rémlő balja ujjaival is megkapaszkodni, majd egy utolsó, elszánt kísérlettel feljutnia a tetőre, ahol nemes egyszerűséggel fekve maradt. Heves szív dübörgése betöltötte az egész általa hallható világot, tagjai elnehezültek, szemei lecsukódtak.

Szora ugyan látta, hogy a másik srác élete egy hajszálon függ, segíteni nem tudott, ő is nyakig ült a slamasztikában. A zselésített, elvben kihalt hüllők kipécézték játszópajtásnak, mindjárt tízen. Ezért aztán, mivel el akarta kerülni a körbekerítés és élve felkoncolás szerepjátékot, Szora fogócskába kezdett, hogy közben egyenként kiejthesse őket.

Már csak három maradt, mire eszébe jutott, hogy a tollakat is használhatta volna. Zuhé után esernyő. Feledékenységének köszönhetően jócskán kimerült a véresen komoly fogócskában. Görnyedten, izzadtságtól vizesen, kovácsfújtatóként zihálva kémlelte a másik oldalt magasodó bérházak tetejét.

Majumi ördögi körbe került, konkrétan és átvitt értelemben egyaránt. Egy pattogó, csettintve-cserregve parancsot osztó csontváz körbekeríttette lomha észjárású szörnypofáival, csakhogy nem csupán elméjük volt lajhársebességű. A lány villámként sütötte el kezét-lábát. Ha szolgád nincsen alapon beceneve Csonti is megrohamozta. Majumi megpördült, de ennél többet nem tehetett. Támadója rozsdás-rozoga kard csökevénye felszakította hasfalát, teste nekicsapódott egy kirakat üvegének, amely nem bírta a kiképzést.

Az éktelen csörömpölésre Siro odakapta fejét. Rossz döntés volt, amit ellenfele rögtön kihasznált. Hosszú, fűrészfogas karmával felé döfött, ám mindössze köpenyét összefogó narancs masniját vágta át. Siro elugrott, előbb kézre, majd következőleg lábra érkezett és rohant a kirakat felé bandukoló, győzelemittas csontváz felé.

– Amikor hajnal hasad, ragyogjon fel a nap – mantrázta, majd könyörtelenül belevágta lángoló pengéjét a megrészegült Csontiba; az apró darabokra hullt. A parányi cafatok egy ideig még lángoltak, majd hamuvá lettek.

A lány oda sem pillantva egy suhintással lerendezte előző ellenfelét, aki akuma haverjaival csörtetett felé.

– Jumi? – szólt be a kirakat homályába, majd belépett.

A másik véres üvegszilánkokon feküdt, sebéből dőlt a vér.

– KIRA! – kiáltotta Siro. – Jumi súlyosan megsebesült!

– Máris – kiabált vissza a fiú, aki épp végzett egy rosszkor, rossz helyre csetlő-botló részeg tisztításával.

Amikor Kira cipője alatt megroppant az üvegtörmelék, valami felmordult mögötte. Siro – látva a kilőtt fekete tűzcsóvát – hátra rántotta a fiút. Lángoló pengéjével vágott az orvdémon felé, de annak támadását ez nem hatástalanította. Másra már nem maradt idő, felemelte karjait arca elé. A tűzerő falhoz vágta, több vitrin betört, erre felvinnyogott a riasztó. A démoni láng leperzselte mindkét karjáról a ruhát, bőréből több helyütt szivárgott a vér, viszonylag egyben megúszta.

– Kira! Gyorsan tűnjünk el!

Sebesen kimásztak az utcára, amikor felhangzott a földrengésszerű moraj, ezzel egyidőben megremegett alattuk az aszfalt.

Szora tetőről tetőre ugrált, közben már-már pánifélelemmel kutatva Kuroszavát.

’Hol vagy te idióta? Na, végre!’

Megpillantotta a szemben lévő épületen fekvő, öntudatlannak rémlő Icsirót. Éppen át akart kiáltani. Ekkor rengés rázta meg az egész környéket.

’Csak nem?’ Kikerekedett szemmel látta, hogy de, még egy troll közeledik. Óvatosan lenézett, alant Kira cipelte Majumit, nem messze pedig Siro bámult elgyötörten újabb hívatlan vendégükre.

– Siro! – ordított le. – Icsiró is harcképtelen.

– Egyben van azért? – kérdezett vissza a lány.

– Amennyire én látom, igen, de valószínűleg elájult – felelte Szora.

– Te maradj ott! Lefagyasztom.

’Ha erre a holtakat felverő lármára sem reagált, akkor tényleg nincs magánál.’ – jegyezte meg magában Siro, miközben az óriás elé futott, amolyan fogadóbizottságnak.

Sikerült ledermesztenie végtagjait, azonban tudta, hogy Szora nyilai egyedül nem lesznek elegek ahhoz, hogy még időben kipurcantsák. Felugrott a jégcsizmára, majd tovább lendülve a berogyasztott térdre, onnan karjára, azon rohant felfelé. Szora ezalatt rendületlenül lőtte az akuma fejét.

Icsiró lassan tért magához kábulatából, első élménynek rögtön ogre fejének látványa tárult elé. Felkecmergett, sértetlen jobbjával előrántotta pisztolyát, ujja már a ravaszon feszült, mikor Góliát vállán megjelent Siro.

A lány három-négy lángoló fénycsóvát küldött a vaskos nyak felé, majd fél fordulatot téve elrugaszkodott a fiú felé. A szétrobbanó démonmasszadarabokkal együtt ért tetőt. Hétköznapi valójába visszaváltozva felállt.

– Esküszöm, olimpikonnak állok – nyögte.

– Kis híján megállt a szívem – feddte meg Icsiró.

– Mert mindig pánikolsz – kötözködött Siro, tudta, hogy a fiú úgyis mindjárt túlteszi magát rajta, és elvigyorodik.

Nanimo, avagy a Senkiföldje

Akuma kedvenc helyén üldögélt, hogy egész pontosak legyünk, trónolt. A külön építészeti műremeknek beillő uralgószéket selymes, sűrű, fekete köd ölelte körül, elé vetítve Hanaicsi városát.

– Felség! A papnők megérkeztek – jelentette hajlongva egyik sötét boszorkánya.

– Hozzátok ide őket! – rendelkezett Őnagysága.

Továbbra is a jorusik képeit bűvölte, mintha hosszas, átható pillantásától bármi megváltozna.

– Vajon ti vagytok azok? – kérdezte fennhangon.

Közben elé járultak a halálra rémült, szipogó, sápadt, reszkető papnők.

– Nos, előbb-utóbb úgyis kiderül – válaszolt saját magának, és eltüntette misztikus ködét. – Legyetek üdvözölve nálunk! – szívélyeskedett az elhurcolt papnőkkel, szám szerint néggyel.

Azok, ha lehetséges lett volna, még jobban elfehéredtek volna. Fogvacogva, könnyes szemmel figyelték Akumát, bár körvonalain, rubinvörös íriszén, függőleges, éjfekete pupilláin és néha-néha kivillanó, hegyes szemfogain kívül mást nem láttak.

– Hazamehettek, amint a szertartásnak vége – folytatta Akuma, majd a négy boszorkához fordult. – Minden készen áll?

– Igen, felség.

– Mennyi idő?

– Nagyjából 24 óra, felség.

– Mihamarabb kezdjétek el! – utasította boszorkáit.

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, csütörtök, 12:15

Az ég leszakadt, az angyalok telesírták a város csatornáit, könnyük folyama immáron az utakon hömpölygött, zubogott. A villámok atyja is sűrűn durrogtatott, bevilágítva a sötét fellegekkel viselős boltozatot.

A mennyeiek áldásának/átkának köszönhetően Icsi, Siro, Szora és Jumi kereshetett magának valami nyugodt étkezőhelyet, ugyanis nem rajongtak osztálytermük felbolydultságáért. Azt nem említve, hogy kis négyesük összetartozása bökte mások csőrét, arra ingerelve őket, hogy minél többet s gyakrabban köszörüljék nyelvüket rajtuk. E nyelvedzés eredményeként számtalan pletyka terjengett iskola szerte. A legtöbben minden alkalommal összesúgtak hátuk mögött.

Szokás szerint most sem tudtak anélkül végig menni a folyosón, hogy ne hallják a pusmogást.

– Hogy mondta Kariya[1]? Az emberek gyűlölik azokat, akik mások? – kérdezte Jumi Sirótól, mikor már a harmadik emelet egy kihalt sarkában leültek.

– Kariya?

Icsi kérdésére egy legyintés volt a válasz a lányok részéről.

– Igen, de szerintem nem teljesen igaz – felelte Siro. – Nem feltétlenül gyűlöletről van szó… – pillanatra elhallgatott. – Ez összetettebb dolog. Függ attól, hogy az illető mennyire s miben más, valamint magától a megítélőtől is. A legnagyobb értetlenséget általában a világnézet nagyfokú eltérése vagy a legtöbbször ebből eredő, nekik értelmetlennek tetsző tettek váltják ki.

– Harag s elítélés akkor fakad ebből, amikor a befogadó mérhetetlenül ostobán saját látásmódját nyilvánítja ki egyetlennek, s – bár senki nem mondta neki – úgy hiszi, a másik más szemléletét szeretné rátukmálni, így pedig anyatigrisként védelmezi önnön elképzeléseit – folytatta Szora. – Sajnos elég kevesen vannak azok, akik intenzíven gyakorolják az elfogadást, pláne a megértést, mely magába foglalja az együttérzést is, felismervén ezzel saját lelkük, elméjük gazdagszik.

– Szóval az elején én is pontosan ezt csináltam – dünnyögte megbánón Majumi.

– Igen, de az már elmúlt. Ne kérőddzél ezen, felesleges! – rótta meg Siro. – Ráadásul, te azért tényleg egy másik világgal kerültél szembe, persze, hogy sokkolódtál.

– Öregem! – ásított egyet Icsiró, aki kaja közben az újságot bújta. – A fennkölt eszmecserézésetektől elálmosodom. Egyszerűen gyökerek és pont – nyilatkozta, majd tovább lapozott képletesen s bulvárlapilag.

A falat megállt szájában, hümmögve mutogatott az ölében fekvő papírhalmazra.

Siro elvette tőle, mímelt érdeklődéssel tanulmányozta a nyomtatott média gyöngyszemeit. Az egyik cikk arról adott hírt, hogy Hanaicsi városában megmagyarázhatatlan jelenségek zajlanak. Ugyanakkor e jelző használata nem szabott gátat a leghihetetlenebb találgatásoknak.

– Anyám borogass! Ennyi marhaságot kiagyalni! – sóhajtotta.

Ezalatt már Majumi olvasta felvont szemöldökkel, egy perc után elhajította.

– Nem nyilatkozom, viszont reménykedem a minden-csoda-három-napig-tart közhelyben. Ha buzgólkodók elég mélyre furkálnak itt, kiderülhet, hogy közünk van a természetfölötti aktivitáshoz…

– Miért? Legalább híresek lennétek – toppant közéjük Kira.

Ajánlatára négy vérfagyalló szempár válaszolt.

– Nyugi, csak vicceltem – mondta nevetve.

Ő is helyet foglalt a puritán szürke járólapokon.

– Elég nyúzottan néztek ki.

– Kösz – morgott Siro és Szora.

– Mint ázott kutyagumi, amin áthajtott hat kamion? Igen, köbö ennyire – árnyalta állapotát Jumi.

– Mert nem vagytok edzettek – csúfolódott Icsiró. – Ha annyi éjszakai melót csinálnátok, mint én, bírnátok a strapát.

– Még el is hinném, ha nem két ásítás között mondod – kekeckedett Szora.

– Ne balhézz, királyfi! – szólt vissza Kuroszava.

– Én csak tényt közöltem.

– Ehhez bezzeg nem vagytok fáradtak – tényállapított Siro.

– Síron innen, síron túl, tán még azon keresztül is ezt fogják tenni – jósolt Majumi.

– És te minduntalan lamentálsz hozzá? – firtatta Szora.

Kira eközben egyre hangosabban rötyögött egymagában, kiélvezve társalgásuk csippetnyit morbid báját.

– Titeket lehetetlen megunni.

Erre mind rámeredtek, mint paraszt a gabonából előbújó földönkívülire.

Nem is sejtették, hogy valaki a lépcsőforduló árnyékában minden szavukat kihallgatta, ahogyan azt se, mi készül ellenük.

Hanaicsi, Kodai városrész, péntek, 02:34

A külváros ódon, két századdal ezelőtti bájt sugárzó, cicakavicsos, sikátorokkal és templomokkal tűzdelt részén túl, a Hanaicsiből kivezető főút másik oldalán terül el a Kodainak nevezett kerület. Egykoron – Siro otthonához hasonlóan – ez is falu volt, ennek nyomai mai napig felfedezhetőek. Mára azonban két kisebb lakótelep is helyet kapott itt. Az egyik éppen Kuroszaváék házával szemközt magasodott.

A városrész igencsak eklektikusra sikeredett. A lakótelepek mellett, körött kertes, nemegyszer állattartó családok házai álltak, ezen felül nem egy már-már kis kastélynak, villának, kis hely és költségvetésű kúriának beillő épület árnyalta tovább a látképet. A házak helyén néhol még kisebb-nagyobb illatos-virágos mező pompállott. Nem sokkal messzebb régebben gyár állott, most lakópark, de volt a környéken még óvoda, általános iskola, kisbolt, kisposta, templom, kocsma.

Az épületek sokszínűségéhez szintén tarka lakosság tartozott. Az élet, idő, társadalmi szokások, változások fintorának, fekete humorérzékének eredményeként e kompánia tagjai közt folyamatos szeretlek is meg nem is kapcsolat alakult ki. A legnagyobb problémát éppen azok a nyomok okozták, melyek még a falukorszakból maradtak, néven nevezve kertművelés, állattartás.

A lakótelepiek morcos képpel vágták be az ablakot, netán előtte válogatott káromkodást köpködtek, amikor a közelben valaki avart, száraz gazt, gallyat égetett, füvet nyírt, fát fűrészelt. A frissiben vagy tizenéve kitelepült belvárosi, egyéb városi népesség lépten-nyomon panaszolt, esetenként perelt. Kényes orruk nem állta a csirke, disznó, egyéb állatszagot, trágyáét pláne. Egyeseknek különös képzelgéseik voltak a kutyakommunikációt illetően, azt várták, a négylábúak ugatás helyett majd vernyákolnak, esetleg emberi nyelven beszélnek. Olyan, rendkívül érzékeny hallószervvel megáldott is akadt, aki feljelentést tett a mocskos mód kukorékoló kakas és gazdája ellen.

A régebbi lakók, ideszületettek részéről hamar választ s gyógyír ajánlatot kaptak néha hisztériás tüneteikre, miszerint nem kellett volna idetolni képüket, ha nem bírja úri gyomruk s mindennemű érzékszervük ezt az életmódot. Erre feleletként közölte a másik fél, hogy ők csendet, békét, friss, vidéki levegőt áhítozván cókmókoltak ide, ahol állat-, szarszag, füst, mindenféle állati, gépi ricsajozás fogadta őket legnagyobb megrökönyödésükre.

A vitatéma örök életűnek bizonyult csupán hangereje váltakozott a forradalmat szító kitörések és a csendesen suttogott szitkok közt.

Hajnalok hajnalán a legtöbb ember nyugalmasan szuszogott, pihegett, horkolt ágyában, miközben tudatába özönlött tudatalattijának egy vagy többdimenziós, szürke vagy színes, sebtében összevágott filmjében szerepelt cselekvőként és/vagy megfigyelőként.

Kint is szentéji csendesség honolt. A disznó halkan röffentet álmában, a csirkék egykedvűen gubbasztottak óljukban, a nyúlketrecek homályából néha roppanó hangok szálltak, amikor a kései falatozó zöldségmaradékot rágcsált. A kutyák éberen szundítottak, macskák osontak, egeret cserkésztek, denevérszárnyak surrogtak. A felhőtlen égen telihold világolt, elnyomva a közeli csillagok pislákolását.

A rendellenesen narancsos színű holdfény bebújt a lehúzott redőny résein, végigsimítva az alvó Kuroszava Icsiró arcát. A fiú zaklatott álomélményét tükrözték feszült vonásai, néha meg-megránduló végtagjai, időnkénti erről-arra, amerről-emerre forgolódása.

Lélekszakadva rohant egy nagy, kihalt épület folyosóján, időről időre berúgta, lökte az útjába kerülő szobaajtókat, mire végre az egyik mögött megtalálta Sirót. Odalépett hozzá és szorosan átölelte, ám a lány ködként felszívódott, füstként felszállt, virágillatként elillant, egy halom porként a földre hullott.

Fogalmazása nem volt róla, hányadjára játssza ezt végig, de minduntalan ugyanaz ismétlődött, csak ő lett egyre kétségbeesettebb.

Egyszer csak kiért a kínkamrának beillő, végtelenítettnek tűnő folyosóról az osztálytermükbe, ahol Siro Szora ölében ült. A fiú sugdosott a fülébe, majd Siro kacagva megcsókolta. Icsiró nem tudta, üvöltsön, amiért Szora becsapta; sírjon, amiért egyedül maradt; vagy okádjon a kép borzasztó giccsessége miatt. Nem volt ideje dönteni, a kép szertefoszlott.

Újabb jelenetek villantak fel gyors egymásutánban. Mindegyiken a démonokkal harcoltak, és Siro minden alkalommal meghalt, legtöbbször őt védve. Icsiró összeroppant az újabb és újabb halálnemek látványa alatt és mindegyre hajtogatta: Siro ne halj meg, ne hagyj el!

Filmszakadás.

Kuroszava zihálva, remegve ébredt, az álom tovább nyomasztotta. Felvette telefonját az ágy melletti kis szekrénykéről, kikereste a lány számát, aztán csak bambult a készülékre, miközben elméjében a felhívjam–ne hívjam gondolatok pingpongoztak. Végül a nem mellett voksolt, viszont lehiggadni sem tudott.

Bekapcsolta és nagyon halkra állította a tévét, hogy a szomszédos szobákban alvó szüleit és öccsét ne zavarja. Az egyik csatornán épp Spongyabob ment, ugyan már ezerszer látta, ám ez a botorság legalább elvonja figyelmét a benne kicsírázó félelemről.

Hanaicsi, Aorei negyed, péntek, 02:40

Szora zombiapokalipszis közepén találta magát. Tök ismeretlenekkel bujkált egy nehezen megközelíthető hegyi szentélyben. Az egyetlen hozzájuk vezető út, pontosabban maximum ösvény, vadregényes tájon kanyargott egyre feljebb és feljebb.

Alant, valahol felfoghatatlan mélyben aszfaltcsík, melyen a világvége előtt sokan hajtottak el nap nap után. Szora madártávlatból végignézte, ahogy egyik felderítő társukat egy feltűnően intelligens élőholthorda kiszedi kocsijából és darabokra szaggatja, nem kézzel, foggal. Ezután látta azt is, hogy az éhes dögök csordaként caplatnak felfelé a meredek hegyi ösvényen.

A következő pillanatban már a szentély területén volt. Egy elég szokatlan építményben rejtőztek el. Semmi nem volt benne egy hatalmas medencén kívül. Ők ebben a víztömegben ázalogtak. Várták, mi történik.

Szora a medence alját kutatta, amely olybá festett, nem is létezik, amikor valaki hátulról megragadta nyakát. Előtte egy nő lebegett a sötét vízben. Fénypászma világította meg. Tátogott, de hogy mit? Nem lévén a szájról olvasás nagymestere tippelgethetett.

Éjsötét lepel borult rá, s e nagy büdös semmiben, de még mindig álomban önkommentált. Felhánytorgatta a zombik furcsaságait, saját és társai logikátlan döntéseit, cselekvéseit. Kritizált fűt-fát, embert-szörnyet estébé, hogy távol tartsa annak az éjjelnek a sokkját.

Újabb jelenet szereplője lett, melyben egy új özönvízzel elárasztott világ tárult szeme elé. A pusztító ár nem sikerült tökéletesre, mivel ő maga is valami magasabb helyen épült ház második emeletének teraszán állt. A messzeségbe kémlelt, majd ismeretlen erő sugalmazására úgy érezte, el kell mennie valahova.

Átlépett a korláton, rá a vízen ringatózó óriás levelekre, melyek kinézet alapján a tavirózsa alatt elterülő lapuk nagy testvérei lehettek. Bentről idegen hang szólt rá: Felébreszted őket! Vicsorgás, hörgés hallatszott.

Lenézett, alatta a kristálytiszta vízben megannyi zombi mászkált az egykori kertben. Mit sem törődve a mindenféle szinten bomlottakkal továbblépdelt lapuról levélre.

Hirtelen egyensúlyát vesztve vízbe zuhant, nem kapott levegőt. Egy női hang rikácsolt: Te öltél meg! Mintegy vezényszóra az ár vérré vált, s ő görcsbe merevedve belefulladt.

Szora arra riadt, hogy tompán puffant nappalija szőnyegén. Kábán, sokkosan kecmeredett fel. Hogy elhessentse vissza-visszajáró emléklidércét, azon töprenkedett, hogy is kerül ő ide. Hamar eszébe jutott, hogy tizenegy körül valami második világháborús dokumentumfilm miatt ragadt itt, aztán feltehetőleg beverte a szunyát. Hiperokos tévéje magától kikapcsolt észlelvén a feléje irányuló közönyt.

Most újraélesztette, azonban – mint az esetek többségében – nem talált semmi érdekfeszítőt, őt viszont feszegették kavargó érzelmei; így végül a garázsba viharzott és nekiállt bokszzsákot gyepálni, órákon keresztül.

Hanaicsi, Kazuo lakótelep, péntek, 02:46

Aomori Majumi ismeretlen hely homályos folyosóján lépkedett. A furcsa, néma atmoszférájú épület lehetett elhagyatott kórház, tán még működő elmegyógyda, egy iskola éjjel; franc se tudja, melyik. Határozottan, számára elrendelt cél felé haladt.

Egy kantinba érkezett, az nem kicsit volt romos. Vakolat mállott-hullott, a feje feletti, ijesztő kígyók hadának rémlő csövekből gáz szivárgott, víz csepegett. Az ablakok szürkék a kosztól s a legkevésbé sem áttetszőek, néhol csak szilánkok csillantak az ablakkeretben. Az asztalok, székek rozogák, hiányosak, főként lábügyileg. Rajtuk ragacsos vagy már porrá száradt étel-, ital-, hányadékmaradék. Egy ántsz-es menten szörnyet halna, még mielőtt felfogná, hogy ráadásul üzemel is e rovar-, rágcsáló- s lepratanya.

Majumi odament a konyhaablakhoz, bekukkantott, mire egy bajszos, ráncos, hálós sipkás öreg nő rámordult: Te nem érdemelted ki! Varázsütésre az eleddig sem túl guszta ételből csúszómászók, csótányok, pókok, miegyéb randaságok lettek.

A lány érezte, hogy most aztán hip-hop, jön Vuk lesz, ám még azelőtt, hogy kis róka megérkezett volna, láthatatlan penge hasította fel torkát. Ő hörögve térdre rogyott, érezte, vére végigbugyog felső testén.

A terem megtelt, s mint az arénában, focimeccsen a bőszült tömeg ordított, csakhogy ezúttal neki tették. Szinte kántálva üvöltötték: Gyilkos! Gyilkos!

Három pár láb állt meg előtte. Felpillantott, a rémület ráfagyott arcára.

Siro, Szora és Icsiró egy emberként mondta ki az ítéletet: Menthetetlenül bűnös vagy, te, aki az életeddel gyilkoltál!

Ekkor megannyian korbácsolni kezdték, nadrágszíjjal vertek rajta végig, mások rugdosták, megint mások püfölőzsáknak titulálták. Ő hörögve-haldokolva szenvedett, a végső döfést azonban társai adták meg, amikor leköpték őt, majd sarkon fordulva ott hagyták. Egyik kezével utánuk nyúlt, kiáltani akart, nem tudott.

Ordítva ült fel ágyában. Reszketett, fogai össze-összekoccantak. Grimmjow, mintha kutya lenne, a lármára odatrappolt hozzá. Majumi ölébe vette és gyengéden szorongatta puha bundájú, melegséget sugárzó cicáját. Már-már majdnem zokogásban tört ki, de megcsörrenő telefonja gátat szabott ennek.

– Halló, itt Jumi – hangja elfúló volt és remegett, fogai mesmeg összeverődtek.

– Maju drágám, fázol? Felmelegítselek? – fűzte a megszokott érces hang.

– Nem kell, Sima. Csak rosszat álmodtam – motyogta elgyötörten a lány.

– Megnézzem, nem bujkálnak-e az ágyad alatt szörnyek?

– Hagyj békén, vén kéjenc, perverz! – csattant fel Jumi.

Sejtette, hogy főnöke ismét berúgott, mint albán szamár, beszívott, beállt, netán mindahány egyszerre. Akkor szokta elfelejteni, hogy már ezerszer közölte, nem óhajt vele kettyinteni.

– Munka, avagy nincs kivel kefélni? – kérdezte.

– Mindkettő.

– Mondd az adatokat, aztán keress kurvát! – utasította a lány.

– Oké, oké. Nem kell sárkányozni. Icsimaru, kokó, fél óra múlva az Aorei negyed keleti kapuja előtt. Esetleg beugorhatnál… – kezdte újra a műudvarlást.

Majumi rácsapta a telefont.

Hanaicsi, kertváros, Siroszaki otthona, péntek, 02:53

Sirót mindenfelől millió hang ostromolta, a gúnyolódások, csúfnevek, ítéletek orkánszerű kavalkádja felkapta, mellbe vágta, nekicsapta egy iskolai öltözőszekrénynek s tovább bömbölt, tombolt körötte.

Megkínzottan felpillantott. Szora, Jumi és Icsi állt ott, ajkuk elnyílt, mint aki mindjárt megszólal. Siro felhúzott térdei mögé temette arcát, karjával szorosan átölelte lábait. Azok hárman elkezdték az előzőleg hallottakat fújni. A lány szemeiből könny patakzott. Önmagát ringatva, őrültként dülöngélve, mantraként ismételgette: Nem, nem, nem, nem, nem…

Csendtakaró burkolta be, erre ő újfent előmerészkedett sajátos páncélja mögül és körülnézett. A tudati képén látott régi, nyugati stílusú palota belső kertjében találta magát.

Mindenütt rózsák nyíltak, köztük ösvény vezetett. Az épület innen nézve U alakban óvta őt és virágait. Körbe oszlopos, fedett folyosó futott, olyasféle, mint a kolostorok kerengői. Az U két vége közt apró templom állt, jelzés nem volt rajta, hogy mégis milyen felekezeté lehet. Harangja vészt kongatott, a harangtorony tetején idegen alak tűnt fel. Siro ösztönösen tudta, ellenség. Futva indult felé.

Egyszer csak a levegőbe emelkedett. Karjaival, illetve most már szárnyaival, elszántan csapkodva megrohamozta a betolakodót. Újra s újra nekiment, alkalmanként kitépve egy darabot valamely testrészéből. 

Nanimo, avagy a Senkiföldje

Akuma, aki a szertartást felügyelte, odalebbent a sikoltozó boszorkához és képen törölte, repülésre okítva. Az első lecke kiválóan sikerült, a nőszemély falat bontott, földet rengetett, majd élettelenül elernyedt a sziklák tövében.

– Majd én megcsinálom – sziszegte a többi jelenlévőnek, akik parancsát várták.

Összekapcsolódott az előtte térdeplő, transzban lebegő papnővel.

Ezúttal ő jelent meg a torony tetején. Elkapta a felé repülő szirti sast, megroppantotta csontjait, majd egyetlen mozdulattal a messzeségbe hajította. Ajkához emelte kezét és lenyalta kiserkent rubinos vérét, ahol a harcias madár megcsípte. Vigyorra húzta száját.

– Egyre jobban tetszel nekem, kisasszony.

Hatalmas denevérszárnyait kitárva lesiklott a templom bejárata elé. Amint az ajtó gombjához ért, ragyogó fény tört elő a fából a kapu teljes terjedelmében.

Akuma, a transzból kiugorva, üvöltve terült el a papnő mögött. Hamar talpra pattant, szemeit, égő tagjait dörzsölgetve kivonult a teremből.

– Vajon mit őrzöl odabent? Nyomorult cafka! De sebaj, az illúziómat nem győzheted le, ellenem nem nyerhetsz. Az enyém leszel.

Siroszaki ház

Sirót a fájdalmas zuhanás után jéghideg víz ölelte körül, aztán elmúlt minden. A környezet új arculatot öltött.

Koromsötétbe bámult, hogy mégis miként látta azt a keveset is, amit, rejtély volt. Egy pincében volt, ezt a dohos, jellegzetes szagból ítélve gondolta. Végtagjai szétfeszítve. Óriási pókhálóba ragadva feküdt. A semmivel sem összetéveszthető anyag érzete pánifélelmet, hisztérikus viselkedést idézett elő. Tehetetlenül hányta-vetette magát, ez fokozódott, amikor megpillantotta a fölé magasodó, emberméretű, hízott pókasszonyságot.

Egy másik, kisebb példány húzni kezdte haját. Ledermedt, nem bírt sikítani vagy bárminemű hangot kiadni. Körötte apróbb pókalakú csontvázak rezegtek. Póknyanya felemelte két első lábát és vállaiba döfte, és folytatta tovább testének szinte minden pontját átlyuggatva.

Hirtelen fény vágott a kínzókamra sötétjébe, aztán meglátta saját magát, amint benéz.

A fekete özvegy elinalt. Amennyire tudott körbetekintett. Iszonyodva vette észre a mennyezetről lógó, aszott, cafrangos hullát, amely ráemelte még kocsonyás szemüregét; ajkaktól fosztott fogai megmozdultak: Ha majd szeretnéd, nekem szólj – csattogta.

Siro arca szörnyen eltorzult nem bírván kifejezni egyszerre minden érzelmét: mérhetetlen undort, csontjáig hatoló félelmet, forrongó dühöt, mélységes szomorúságot. Ekkor végre sikított, de hang helyett pókok százai ömlöttek ki száján.

Siro öklendezve riadt fel. Gyomra remegett, felbolydult, bár semmit nem adott ki, hányingere nem szűnt. Reszkető kezekkel törölgette magát, de idegei rendületlenül a nyálka tapintásának érzetét közvetítették. Fejbúbjától lábujjhegyéig cidrizett.

Percekig tartott annyira összekaparnia magát, hogy felkattintsa éjjeli lámpáját. A fény nyugtatólag hatott rá. Az újabb álom gondolatától is viszolyogva olvasott inkább, hogy sokkolt, ajzott idegeinek valami más elfoglaltságot adjon, mint a képek, hangok, más érzékelések megrögzött ismételgetése.

Hanaicsi, Kodai városrész, péntek, 05:00

Jamamoto Akira álmosan tántorgott ki a konyhába. Időbe telt, mire a helyes irányba tévedt; támolygásának útvonalán minduntalan különböző tárgyakba botlott. Ez volt a második alkalom, hogy nagyanyja házában aludt, így kevés helyismerettel rendelkezett.

Nevelőszülei nem voltak elragadtatva az ötlettől, hogy fiuk az évekig közönyös mamánál lakjon, ha átmenetileg is. Kurínkava Jumiko azonban nem szeretetből akarta magához venni egy hétre unokáját, hanem feladatuk miatt. Ma ugyanis elutaznak egy hegyi kisfaluba, hogy információt szerezzenek egy bizonyos szertartásról az ott remetéző szerzetestől.

Természetesen elég nehézkes lett volna az egész bjakuren sztorit beadni gyámjainak, ezért inkább eljátszotta az általuk is könnyen felfogható kamaszdrámát, féktelen lázadást, hogy elérje célját.

Arról meg aztán a lehetetlennel határos volt bárki emberfiát meggyőzni, hogy a jorusiknak és bjakureneknek teljesen mást jelentenek az olyan dolgok is, mint család, szeretet etc. Az ő világuk totál eltérő jellemzőkkel, értékrenddel, prioritással rendelkezett. A magyarázkodási kísérletek eredménye úgyis az lenne, hogy megbélyegeznék őket, amiért felsőbbrendűnek nyilvánítják, hiszik magukat, ami egyáltalán nem így van, de mindegy is. Nem magyarázkodtak, hagyták, mindenki higgyen, amit akar kilétükről, kapcsolataikról, mentális állapotukról. Ők egyszerűen nem férnek bele a szokványos társadalmi normák, meghatározások közé és punktum. Akinek nem tetszik, nos, nyaljon sót! Kit érdekel?

– Hallom, már megint vakon tévelyegsz – szólt rá sajátos üdvözlésképp a konyhapultnál gubbasztó Jumiko.

– Tudod, hogy kávé nélkül olyan vagyok, mint vakegér a telepakolt padláson. Egyébként is, te miért nem alszol?

– Nem aludtam, majd álmodozom a sírban épp eleget – legyintett az asszony.

– Nagyi! Ne morcolj és különben is köz(rö)helyes – figyelmeztette Kira.

– Anyádra ütöttél az egyszer biztos – csóválta fejét Jumiko, majd fáradtan pislogva hozzátette: – Egész éjjel nyugtalanító és baljóslatú volt a levegő. Aggódom, hogy elkésünk, ha már el nem késtünk.

 

Hirdetés jellegű közlemény: Üdvözlet mindenkinek! A könyv, aminek a fejezeteit továbbra is felrakom ide, megvásárolható a következő oldalon: http://publioboox.com/hu_HU/angel-with-a-shotgun. Nem, nem kötelező dolog, csupán azoknak szántam, akik esetleg más formában jobban szeretnék olvasni.

 

[1] Kariya Gin: a Bleach c. anime szereplője. Egy bount, különleges erővel és halhatatlansággal bíró ember; leginkább lélekvámpírként jellemezhető, aki vér helyett emberi lelkekkel táplálkozik.

Szólj hozzá

harc álmok angyalok démonok démonvadász Regény Akuma Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko A múlt kísértetei