2016. sze 16.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 14.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 14.

A múlt kísértetei

 

Félelem, düh, depresszió és hallgatás

 

resize.png

 

Féltékenység, féltés: A félelem fájának egy-egy ága, melynek szerteágazó gyökere mindenhová elér.

Hanaicsi, Siszai sógen kerület, vasárnap, 10:00

Siszai sógent Kodaitól egy patak választotta el. A csobogó víz két oldalán magas fák emelték büszkén lombkoronájuk az ég felé. Egyik oldalon nemrégiben kiépített bicikli- és sétálóút, a másikon még aszfaltra sem futotta. Mindkét parton impozáns, új vagy felújított házak és leromlott állapotúak vagy épp rozoga viskók váltották egymást. A part menti épületek után meredek emelkedő következett újabb házakkal.

A két oldal szinte egymás tükörképe volt, azonban Siszai sógen magasabbra ívelt, tetején pedig csak elvétve akadt néhány családi ház. Javarészt a minimum három-négy emeletes lakótelep, valamint szabvány alapján készült sorházak foglalták el a területet.

A lakótelep épületei kétfélék voltak, aszerint hogy mikor épültek. A legalább három évtizede emeltek fantáziátlan kocka- vagy téglalaptömbök, viszonylag nagy lakásokkal, alul mindenütt garázsokkal. Az újonnan készültek ugyan magasabbak, kívülről elliptikus alakúak, de rendkívül praktikátlanok voltak. Garázs egy darab se, lépcsőház helyett a lépcső az épületen kívül futott, jószerivel fedetlenül, a lakások inkább garzonméretűek.

Az egyik régi lakótelepi épület garázsából alakították ki azt a videotékát, amit Kuroszava Icsiró kinyitott. Ez egy félig-meddig állandó munkahelye volt. A tulaj a család ismerőseként szívesen foglalkoztatta a fiút, aki nemcsak hétvégéket, hanem – ami még fontosabb – ünnepnapokat is zokszó nélkül vállalt, ellentétben többi alkalmazottjával.

Mivel mára nem volt váltása, tudta, este 10-ig itt fog rohadni, ami egyébként nem érdekelte volna, ám most minden másszínben tűnt fel.

Péntek hajnal óta nyughatatlanul várta, hogy lássa Sirót.

Pénteken nemzeti ünnep miatt otthon rostokolt majd’ egész nap. Kilencig semmi dolga nem akadt. Szülei korán elmentek az öccsével a kórházba, ahol hetekkel azelőtt annak térdét műtötték, mivel a gyógyszere elfogyott, a gyulladás viszont maradt. Megreggelizett, semmilyen íze volt mindennek, a falatokat csak nagy nehezen nyelte le, a tévéműsor legkevésbé sem kötötte le. Elméje minduntalan rótta a köröket az álomképeket ismételgetve, szívében féltékenységet és félelmet nevelve-növelve.

Kilenc után se lett sokkal jobb a helyzet. Lement az utca alján lévő templomkertbe dolgozni. Ez eredetileg már nem az ő melója volt, de testvére jelenleg nem volt alkalmas állapotban, így ő nyírt füvet, sövényt, gaztalanította a virágágyást. Kezét lefoglalta, tudatába visszatért a megszokott üres csend és közöny; mégsem volt teljesen ugyanaz, bensejében tovább-burjánzott az életre hívott félelem.

Délután garázsukban barkácsoló apjának segített, minden a régi mederben folyt és mégsem. Vacsora után megfürdött és némi csacsogást követően elbarikádozta magát szobájában. Gondolta, a jól bevált recept újra csodát tesz, kedvenc játéka elűzi feszültségét; a félelem korbácsolta hullámok csak azért se simultak el. Olyannyira nem, hogy mintegy látomásként, hirtelen újra látta Sirót több tíz különböző módon meghalni. Nem bírta, dúltan abbahagyta a zombilövöldözést.

Éjjel félóránként, óránként felriadt, és jó tíz percen keresztül bámulta, szuggerálta kristályát, az azonban makacsul hideg és fénytelen maradt. Szombaton ennek eredményeként úgy mászott elő szobájából, mint a felmosórongy.

Délelőtt végig néma önmarcangolásba süppedt.

Tizenegy körül nem tudta visszafogni magát, és felcsörgette Sirót. A beszélgetéssel se ment sokra, csupán annyit tudott meg, a lány él és lélegzik. Kérdéseire fátyolos hangon, szűkszavúan igen-nemmel válaszolt, arról pedig abszolút nem akaródzott beszámolni, mitől ennyire levert, nyomott és szomorú. A telefoncsevej után úgy érezte, soha ennyire nem volt még távol Sirótól; ennél még ironikus beszólásai is milliószor többet értek.

A délután nagy részében a kerti sütögető partijukon kókadozott, és próbálta normál társasági formáját hozni, amit hellyel-közzel sikerült is. Az éjszakát viszont ismét éberen töltötte, feszülten várakozva a démonok felbukkanására, közben Siro jelenlegi hangulatát boncolgatva, amivel persze semmit nem ért el. A lány nem és nem akarta beereszteni a maga köré húzott falon túlra, azt kívánta, mindenki elégedjen meg azzal, ami a falra van festve, a többi tiltott terület.

Ez a vasárnap már most olyan volt, hogy jobban járt volna, ha fel sem kel. Egész nap váltakoztak elviselhető és elviselhetetlen percei, órái, miközben rutinosan végezte munkáját. Tűrhetően meg volt, amikor vásárló jött, amikor fejében csupán hangyafoci zajlott, ám az álom által felszínre hozott és gyorsan gyökeret eresztett féltés és féltékenység nemsokáig hagyott nyugtot neki.

Gondolatai ezúttal inkább Szora és Siro kapcsolata körül forogtak. Hiába idézte fel nemegyszer a srác szavait, amivel kacifántosan ugyan, de tudtára adta, nem akar Siro és közé állni. Az azóta eltelt idő, maga az élet sodra úgy tűnt, nem így akarja.

Szora és Siro annyival könnyebben működtek együtt a harcok során. Szinkronjuk a hétköznapokban szintúgy megmutatkozott, gondolataik, világszemléletük gyönyörű összhangban volt, míg ő úgy érezte, ebben a tekintetben is mérföldek választják el a lánytól.

Kínzottan kérdezgette: miért? Minden közös pillanatukat felidézve egyre inkább el kellett ismerje, esélye sincs, ám ez nem hagyta nyugodni, nem akarta feladni és nem is tudta.

Düh: A kard, amellyel saját magad sebzed halálra.

Hanaicsi, Aorei negyed, vasárnap, 14:23

Szora reggel óta már vagy az ötödik kávéját kortyolgatta a konyha közepén állva, amikor megszólalt csengője, s kevéssel utána idegölő nyarvinkoló hang követte:

– Lehet, hogy itthon sincs!

– Dehogynem – ellenkezett Aono Dan. – Szora, itt vagyunk! – kiabálta.

A szólított dühében olyan erősen csapta le a konyhapultra bögréjét, hogy szilánkokra hullt.

– Megyek máris – válaszolta szinte ordítva.

Péntek hajnali álma óta nem aludt, nem merte lehunyni sem szemét, mert amint engedett ennek a késztetésnek, azonnal újra kezdték vetíteni azt a bizonyos álmot. Annyira fáradt volt, hogy mostanra bárhol, bármilyen helyzetben képes lett volna aludni. Ráadásul azóta egyre nehezebben fogta vissza magát, minden bosszantó apróság szörnyen felhúzta és egyre hosszabb ideig tartott lehiggadnia legalább annyira, hogy még megőrizze emberi méltóságát. Ezen okokból kifolyólag még a kedves, nyugodt Harumi asszonyt is kerülte, pláne az olyan helyzeteket és személyeket, akik még normál esetben is az idegein táncoltak; és most itt van az az ember és aktuális játékszere, aki felér egy meglóbált vörös posztóval.

Amint ajtót nyitott, apja bevonult, mint az atyaisten, mögötte belibbent hidrogénszőke, felpumpált mellű, hiányos öltözetű, agyonsminkelt macája.

Aono Dan elvágódott a kanapén, s közben megjegyezte a szeme alatti sötét karikákat látva:

– Jól festesz, mint aki egész hétvégén bulikban dorbézolt.

Szora erre olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a vakolat egy része áldozatul esett a gravitációnak.

– Nektek is szép napot! – morogta.

– Ugyan, ugyan! Ennyire másnapos vagy? Nő van nálad? Megzavartunk valamit? – firtatta Dan leplezetlen vigyorral arcán.

Az IQharcos nyuszika kötelességtudón vihorászni kezdett.

– Nem, és azt hiszem, elégszer elmondtam már, ne hasonlíts magadhoz meg a fajtádhoz! – vágott vissza Szora, aki tüntetőleg tovább álldogált a nappali elejében, közvetlen a bejárati ajtó közelében.

– Ne legyél már ilyen erkölcshuszár! – intette le Dan.

– Nyögd ki, mit akarsz, aztán húzzatok el! Nem vagyok jó kedvemben.

Szora eme szavaira apja hangosan röhögött, még mindig nagyokat horkantva elismerően ujjongott:

– Végre-valahára csak kiderül, hogy az én vérem folyik benned!

Fia a legkevésbé sem repesett e felfedezés örömétől, megpróbált lehiggadni és nem kommentálta a megjegyzést. Dan vette az adást és előadta hirtelen vendégeskedésük okát:

– A kinyiffant második feleségem ügyében bizonyos rokonok ügyvédei újból szaglászásba kezdtek valami fene nagy magánkopóval együtt. Már hónapok óta kotorásznak, és nem szeretném, ha véletlenül előásnák a rég eltemetett csontot. Remélem, érted, mire gondolok.

Szora értette.

Amíg ő az egyéves rehabilitációján volt egy vidéki szanatóriumban, addig kisasszonynak nyomaveszett. A külvilág számára úgy tűnt, lelécelt mintaférje mellől, aki természetesen majd’ belepusztult az aggodalomba. Már ha létezett olyan, aki ezt tényleg hajlandó is volt bevenni, de hát, ahogy Einstein mondotta volt: a hülyeség végtelen.

Néhány nap múltán előkerült az elveszett bárány felismerhetetlenné égett teste. Történt ugyanis, hogy szökött-lökött tyúkja frontálisan ütközött egy kamionnal a várostól nem messze lévő autópályán, minek eredményeként vörös mini Coopere nemcsak totál károssá vált, de szénné is lett.

A rendőrök nem buzgólkodtak, nem fárasztották maguk mélyreható kutakodással, mint mindahányszor, amikor Aono Dan neve képbe került. Az ügy seperc alatt véget ért; volt-nincs alapon.

Csakhogy egy a Takarítsuk-el-a-nem-kívánatos-nejet fedőnevet viselő akcióban résztvevő gondolta, memoárt ír, végtelenül őszintét, főszerepben a nagy főnöknek becézett Aono Dannal. A turpisságra már csupán a mű létrejötte után derült fény.

Szerencsétlen flótás hírnévmohóságában olyan kiadónak is beküldte, amelynek szálait Dan tartotta kézben. Az ő példányukat megsemmisítették, a szerzőt kiiktatták. Egen ám, de buzgómócsing uraság több helyen hagyott kéziratot. Az ördög kezének jóvoltából valahogy egyik társaságot sem nyerte meg a memoár, viszont nem óhajtották a kéziratot átadni, ragaszkodtak hivatalos ideig történő megőrzéséhez. Így abból a csontból sajna maradt még, ha a lehető legkörültekintőbben el is ásták.

Szora szintén tudta, hogy a fene nagy magánkopó egy névtelen fülesnek köszönhetően már tud a lassan kidobásra ítélendő könyvről, és csak idő kérdése, hogy megkaparintsa. Persze ezt az infót nem kötötte apja orrára, aki minden furfangja ellenére se volt képes leleplezni, hogy ki a valódi besúgó. Arra ugyan már ráébredt, hogy néhány éve halmozódó peres, ügyes-bajos problémái hátterében egy áruló áll, de arra soha nem gondolt, hogy ez az illető a fia, aki Ivaszaka Harumival együtt tevékenykedik.

– Tudom, miről beszélsz, de nem értem, mi közöm a jogosan kiérdemelt nyomorodhoz – felelte hűvösen.

– Csak annyi, hogy neked kell visszaszerezned a kéziratokat.

Szora kétkedőn felvonta szemöldökét.

– Ha valamelyik emberem küldöm, az biztos kudarc. Ezt neked kell csinálnod…

– Te oltári nagy hülye vagy! – csattant fel a fiú. – Honnan veszed, hogy vannak olyan idióták, hogy nem tűnik fel nekik a vezetéknevünk azonossága?

– Hűtsd le magad! Ügyes gyerek vagy, találj ki egy sztorit, hogy csak véletlen névegyezés, és te tönkre akarsz engem tenni meg hasonlók…

– Nem – utasította el határozottan.

Dan felült, ráförmedt cicababájára:

– Kifelé a kocsiba, bébi!

Amikor a kedves felemelte formás popsiját, a férfi kéjesen megpaskolta, majd ragadozó szemekkel figyelte, ahogy játékszere elriszál. Alighogy ez megtörtént, szürke, viharos tekintetét fiára függesztette:

– Szerintem te elfelejted, mivel tartozol nekem!

– Semmivel!

– Valóban? Kimentette meg a sejhajod a börtöntől?

– Az igazság.

– Az igazság, hogy megölted anyádat.

– Nem, és te is tudod, hogy így van. Az baleset volt; és most takarodj! – zárta le a zsarolást Szora.

Dan az ajtó felé indult, majd megállt fia mellett, és mintegy mellesleg hozzáfűzte:

– És vajon az újdonsült barátaid is így gondolnák?

Szora elborzadva ledermedt.

– Egy pillanat alatt tönkretehetlek. Gondolkozz, szerda este újra eljövök.

Ezzel Aono Dan kivonult, arcán diadalittas mosoly terült szét.

Amikor felengedett, Szora feltépte a lenti fürdő ajtaját. Hideg vízzel arcot mosott, de továbbra is remegett a benne fortyogó haragtól. Komoran nézett végig a tükörből ránéző, szánalmas alakon. Ennyi volt, elpattant a húr, dühe kitört. Beleöklözött a tükörbe, aztán folytatta mindkét kezével mindaddig, amíg szerencsétlen berendezési tárgy szilánkjaira nem esett.

Kifulladt, ekkor döbbent rá, hol is van. Iszonyodva menekült ki, el a kád közeléből.

A konyhában a mosogatóban lévő összes tányért, poharat összetörte, majd pár percig a padlón összerogyva bambult maga elé. Ökleiből ömlött a vér, egy-két szilánk benne maradt. Nem érzékelte.

Kirohant a vihar sújtotta lakásból. Bevágódott a Corvette-be és padlógázzal elhajtott. A kapu mellett sem lassított, Kai hiába kiabált utána. Őrültként száguldott célja felé, közben benyomta a dupstep válogatás cd-jét, az szolgált aláfestésnek, mivel most egyáltalán nem volt klasszikus zenei hangulatában.

Depresszió: Ha természetes létállapotoddá válik, nem vagy több egy élőhalottnál, akiben egyre csökken az élő s növekszik a holt.

Hanaicsi, Kazuo, negyed, hétfő, 04:35

Aomori Majumi ült a félhomályos szobában, arca sápadt, nyúzott, szemei fénytelenek, kibontott haja gubancos. Erőtlenül fordította fejét naptárja és órája irányába. Szenvtelenül tudomásul vette, hétfő hajnal van, vagyis neki suliba kéne menni.

Újra a szőnyegre meredt maga előtt. Türkiz szemeit könny lepte el, majd medrükből kibuggyanva útnak indultak már amúgy is nedves arcán. Kár volt vizet innia. Minek, ha úgyis elsírja? Ahhoz se volt már ereje, hogy ökölbe szorítsa kezét vagy, hogy egyáltalán haragot érezzen.

Pénteken még erőszakkal, de lenyomta torkán a reggelit, ami hamarosan visszaköszönt, azóta nem evett, képtelen volt rá. Épp úgy, mint gyerekkorában… Bevásárlás címén csak Grimmjownak vett kaját, ő rám sem tudott nézni. Gyomra elégedetlenkedve korgott, ám torkában gombóc volt, amely kérlelhetetlenül megtagadta az étel befogadását.

Nem dolgozott, közölte Simával, hogy szabadságra van szüksége, betegségre hivatkozott, majd hamar megszakította a hívást, hogy elejét vegye a továbbiaknak.

Egész hétvégén, a vásárlással töltött fél órát kivéve, apró lakásába zárkózott, egyik helyről a másikra ült néhány óránként. A hirtelen rátörő zokogó rohamoktól kimerülve gyakran elbóbiskolt. Volt, hogy bekapcsolta gépét és próbálta elfoglalni magát olvasással vagy filmnézéssel, hol működött, hol nem. Semmi energiája nem volt, hogy bármivel is törődjön, Grimmjowt nem számítva.

Az orosz kék macskakölyköt gazdája halálra ítélte, ennek végrehajtását a Hajasze folyó partján tervezte. Majumi, aki edzés híján akkortájt még sétálni és/vagy kocogni járt a folyóhoz, meghallotta a férfi által hurcibált, apró zsákból a cica elkeseredett nyávogását.

Tudta, mire készül a pasi, ezért megkérte, adja inkább neki az állatot. A mentálkretén szeme felcsillant, ahogy rájött, hogyan másképp hasznosíthatná ezt a szemétre való koloncot. Kijelentette, hogy nincs ingyen, fizessen érte, aztán odaviszi, ahova akarja. Jumi nem állt le vitatkozni, odaadta a zsebébe gyűrt szerény összeget és kikapta a fickó kezéből a zsákot. Az vigyorogva eloldalgott, ő pedig gyorsan kiszabadította a kis foglyot, aki eleinte meglehetősen bizalmatlan volt az újabb idegennel szemben.

Még most is mosolyra fakasztotta az emlék, ahogy kis jövevénye először fedezte fel új otthonát bizonytalanul, remegősen, dülöngélve. Ettől újabb könnyek szöktek szemébe.

Miután az óra elütötte a nyolcat, életre keltette laptopját, berakta Hollywood Undead cd-jét. Azt hallgatva enni adott Grimmjownak, majd elterült a szőnyegen.

’Vesztettem. Bűnös vagyok, aki nem érdemli meg az életet. Gyenge vagyok, akinek csak a gyilkoláshoz volt elég ereje. Nincs semmi értelme és mégis megszülettem, mégis élek és mégsem ér semmit… Siro, Szora, Icsiró, ti mit tennétek?’

Senki nem felelt, csak a zene szólt, újra álomba ringatva összetört, halódó valóját.

Hallgatás: A csend megállítja az időt. A némaságban egész biztos nincs teremtés, pusztulás annál inkább.

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, hétfő, 9:40

Siro csendben gubbasztott új helyén, az ablak mellett, várva, hogy a szünet leteljen és elkezdődjön a következő óra.

Reggel hatkor nyúzottan nyomta ki ébresztőjét és nyűgösen arrébb dobta az ágyon telóját. Túl messzire sikerült, a technikai csoda leszánkázott az ágy másik felén és nagy csattanással parkettát ért, pontosabban laminált padlót; tök mindegy.

Semmi kedve nem volt ma bejönni, de meg kellett tennie. Ha nem is tökéletesen vagy kiemelkedően, mégis muszáj teljesítenie. Ha otthon marad, ha nem igyekszik erőkifejtést tenni, akkor elismeri vereségét, akkor végérvényesen padlót fog. Ezt pedig nem hagyhatja. Kerüljön bármibe, végül győzni fog. Legyen addig még bármennyi fájdalom, akárhány elbotlás, neki muszáj felállni. Kövessen el millió hibát, akkor is tovább kell mennie.

Tudta, minden egyes nap, amit túlélt úgy, hogy megőrizte lelkét, minden egyes alkalom, amikor felállt, hogy továbbküzdjön, kihívás volt a világ ellen, amely saját erejét és igazságát akarta ráerőltetni. Azt is tudta, hogy ezt kell tennie. Egyszerű empirikus úton jött rá erre, bármennyire is hihetetlen volt ez a hétköznapokban élő ember számára. Tapasztalata elsőre talán misztikusnak tűnt, pedig végső soron logikus volt.

Nem egyszer érezte, hogy a folytatáshoz már nem csupán a maga erejét használja. Akármilyen kilátástalan helyzetbe került is, bármennyire legyengült, valahonnan mindig új erőt és esélyt kapott. Valaki egyértelműen azt kívánta, hogy ne adja fel, különben mégis miért segítette volna? Valaki, aki erejét és befolyását tekintve nem lehetett ember. Hogy ezt az illetőt mégis hogyan hívjuk, teljesen mindegy.

Ezúttal azonban valami hatalmas erővel nemcsak ellökte, de le is szögezte, felhasználva minden borzalmat, amit eddig átélt. Érezte, hogy mostani erőfeszítései nem többek tehetetlen vergődésnél. Minden eddiginél jobban fájt, olyannyira, hogy ismét abba az őrületbe kergette, hogy saját maga ellen forduljon.

Szomorúan érintette meg felsebzett alkarját. Dühös volt; leginkább magára, amiért megint ennyire ostoba volt, holott már az előző ilyen esetből meg kellett volna tanulnia, ebből a vegytiszta őrületen kívül semmi más nem származik. Hiszen ő épp azért küzdött, hogy ne veszítse el józaneszét, mert ha ez megtörténik, onnan már észvesztő sebességgel jut el lelke totális kiürüléséig.

Az első ilyen eset azért néhány dologban más volt, legfőképp abban, hogy akkor az a teljesen elhibázott képzete volt, hogy ezzel a kétségbeesett jelzéssel kiszabadulhat családja karmai közül. Hogy végre fény derül mindenre, és valaki lesz olyan rendes és megmenti. Mekkorát tévedett!

Az osztálytársai csak még inkább elítélték, mit tudhattak ők bármiről is, pláne nem lettek volna képesek megérteni. Anyja megjátszotta az aggódó, szent szülőt. Apja legalább saját személyiségéhez hűen leordította haját, hogy mégis mit képzel? Ezzel a húzásával ugyanis az egykori falusiak körében megingatja szépen kialakított tekintélyét. Az iskolában valami pasas próbálta kiszedni belőle tettének okát, sikertelenül és ez csak Siro saját hibája volt.

Egyszerre siratta magát és gúnyos megvetéssel kiröhögte ostobaságát. Múltjából adódóan logikusan közölte bizalmatlanságát az őt megfejteni próbáló idegennel, ugyanakkor menthetetlenül irracionális és idióta lépés is volt. Szimplán képtelen volt valódi bizalmat szavazni egy szokásos, képmutató felnőttnek.

Még általános iskolás volt, amikor elbeszélte egy tanárának körülményeit, aki először úgy tűnt, segíteni fog, így aztán jókora pofonként érte, hogy néhány nappal később őt nevezték hazugnak. Rájött, s nemsokára saját érzékeivel tapasztalta, hogy látható bizonyítékok hiányában kétszínű anyja könnyűszerrel adhatja be negédes, szép családi életről szóló meséjét bárkinek, és ezt be is veszik, fenntartás nélkül, hisz ő csak egy gyerek, aki még jogilag sem szavahihető.

Ennek megfelelően az idős pszichológusnőnek sem tárt fel semmit, ráadásul ezt az asszonyt anyja találta neki, amiből ő feltételezte, hogy az orvos beszámolójáról először szülőjét értesíti, aki amúgy is mindent elkövetett, hogy semmiképp se kerüljenek ki nemkívánatos információk, mindezt az aggódás álarca alatt.

Bizalomra képtelenként kénytelen volt inkább hallgatni, eltűrni ostoba döntésének eredményét. Egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy túllép kudarcán, szépen ül tovább a kínzókalitkában, mely csak kívülről arany, és minden küzdelmes napot túlél megvárva azt a pillanatot, amikor már önként cselekedhet, korlátozás nélkül. Akkor pedig ő maga fog kitörni innen.

Az első alkalomtól eltérően most semmi illúziót nem dédelgetett, ez idő tájt csupán megrogyott ereje, kitartása, akarata. Elvesztette a kontrollt és belső fájdalmát elviselhetetlennek tartva, levezette azzal, hogy saját testében tett kárt. Nem akart semmit, gondosan takargatta jelenlegi gyengeségének jeleit, és mélyen hallgatott.

Elkezdődött a következő óra, ám ő csupán felületes megfigyelőként volt jelen. Szőke és bíbor tincsei leeresztve kavarogtak arca körül, hogy elrejtsék a fülhallgatóját. Gondosan leírta a táblán látható matekpéldákat, hogy otthon – majd dolgozat előtt – megoldja őket és fejébe gyömöszölje ezt a tök felesleges dolgot.

Az ilyesmi könnyen ment neki, ráadásul nem óhajtott ezzel behatóbban foglalkozni, annyit bőven elégnek tartott, hogy jegyei tűrhető szintet megüssenek, azonkívül magasról tojt rá. Majumi tökéletes ellentéteként ő úgy gondolta, semmi hasznát nem veszi a természettudományoknak, számára ez nem jelentett valódi tudást.

Őszintén a sulit is rühellte, no, nem azért, mert tanulnia és dolgoznia kellett, hanem azért, mert javarészt értelmetlen, üres elmélethalmazokat kapott. Telepakolták a fejüket mindenféle dobozzal, a legkülönfélébb dolgokkal, amelyek az életben semmi értékkel nem rendelkeztek.

A gyakorlat igazolta állítását minden területen. Még azoknak is időpazarlás volt, akik ilyen-olyan szakemberek akartak lenni, ugyanis nekik semmi valós tapasztalatot és gyakorlatot nem adtak, amit továbbfejleszthettek volna, hanem a papír megszerzése után a nulláról indultak.

Hiába oktattak oly sok mindent, ha az egyszerű, józan ész hiányzott már, pedig olybá festett, elég sok emberből kimaradt. Teljesen felesleges volt humántudományokkal próbálkozniuk, úgy aztán senkit nem segítenek emberségének fejlődésében, hogy mindenre bemagolt értelmezést várnak el, gondolkodást serkenteni meg nuku. Ezek után neki aztán mondhatják, hogy ez nem totál elvesztegetett idő. Természetesen Siro ezt a véleményét is megtartotta magának, hülye birkáknak úgyis hiába magyarázol alapon.

Elmosolyodott arra az emlékre, amikor Szorával ezt a témát kivesézték, hasonló következtetésre jutva. Önmagában az adatok, eszmék sokasága mit sem ér, ha azt csakúgy beletömik az ember fejébe, anélkül hogy logikát, gondolkodást, sokféle szempontot, elfogadást és megérteni képességet mellékelnének hozzá, márpedig ezek elég kevés egyénben vannak meg születésétől fogva, tehát elsőnek ezeket kellene szorgalmazni.

Mivel ők maguk világmegváltásra nem alkalmasak, kevesek és nem igazán motiváltak, látszólag beillesztették magukat a rendszerbe. Viszont bátran állították, amit valódi értelemben tanultak az a nagybötüs életből származott, saját tapasztalat vagy mindenféle irodalom befogadása, megértése, komoly körbenjárása útján.

Legyintett. ’Kit érdekel?’

Jelenleg komoly küzdelem közepette van. Helyre kell állítania magát, túl kell lendülnie hibáján és minden elesettsége ellenére újra talpra kell állnia, hiszen most már másokért is harcol. Jorusi erejével kötelezettséget kapott, hogy megvédje az embereket és legfőképp társait.

Szomorúan tapasztalta, hogy a hétvége nemcsak benne idézett elő negatív irányú változásokat. Icsi, aki általában vidám, társasági lény volt, most gondterhelt arccal mászkált, feszültség vibrált körötte, Szorát gondosan kerülte. Jumi, aki mióta ismerte, azaz három éve, egyszer sem hiányzott, most sehol sem volt. A mindig higgadt, szavakkal, mintsem ököllel érvelő Szora most úgy nézett ki, mint egy örökké verekedő huligán. Öklei csupa sebből álltak, karján lilálló foltok, egyik szeme alatt monokli, körötte véraláfutás, szája felrepedve, szemöldökét összeöltötték. Ő maga a teljes összeomlás határán egyensúlyoz. Mindebből kiindulva elképzelni sem merte, Majumi milyen állapotban lehet.

’Egy biztos, a hosszú hétvége alatt történt valami, valami, de mi? Honnan, hogyan, miért? Főként, mit kellene most tennünk?’

Hamarosan a jelenleg mellette ülő Miroku oldalba bökte és egy cetlit nyomott kezébe. Ez állt rajta: Mi a baj? Látom, hogy nem vagy jól!

’Na, ez most… mi akar lenni? Ehhez most nincs kedvem!’ – bosszankodott Siro; legszívesebben visszaírt volna valami epés megjegyzést, de inkább annyiban hagyta a dolgot. Van neki elég problémája, de a legfontosabb, hogy összekaparja magát, és kiderítse, mi folyik itt. ’Meg kell keresnem Kirát, hátha nekik van valami a tarsolyukban.’   

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, hétfő, 12:12

Kuroszava egész nap az ebédszünetet várta, hogy egy kicsit beszélhessen Siróval, erre a csaj rögtön eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Bár hangyányi kedve nem volt Szorával szóba állni, muszájból mégis megtette.

Az elég rozzantan festő fiú a harmadik emeleten kávézott.

– Szevasz! Szörnyen nézel ki.

– Közöd? – mordult fel válaszképp Szora.

Icsiró úgy döntött, a másik nincs vicces kedvében, tehát a tárgyra tér:

– Nem tudod, merre szelelt el Siro?

– Fogalmam sincs, de szerintem hagyd békén! – még mielőtt Icsi ellenkezhetett volna, folytatta: – Ránézésre megmondom, hogy ő sincs nálam jobb állapotban. Úgyhogy most biztosan még inkább be van zárkózva.

Kuroszava bólintott, hogy megértette.

– Jó, hogy megtaláltalak titeket – toppant közéjük Miroku.

– Mit akarsz? – csattantak fel mindketten egyszerre.

– Nyugi már! Mostanában ti lógtok sokat Siróval. Talán tudjátok, mi baja van. Nekem nem válaszol.

Icsiró szemöldökét felvonva hallgatott, aztán teljesen ledöbbent, amikor Szora ingénél fogva felemelte Mirokut és nekicsapta a falnak; még mindig szorította, amíg megvetően kioktatta:

– Mit akarsz te tőle?! He? Gondolkodás nélkül elítélted, amikor a legelesettebb volt! Máskor meg teszed itt a kedveskedő barátot. Undorító! Vagy hagyd békén, vagy legyél a barátja, de akkor akként is viselkedj mindig! Szerény véleményem szerint jobban jársz, ha megmaradsz inkább a brancsoddal.

Ezután letette a földre a srácot, majd kámforrá vált. Aznap többet nem látták.

Kuroszava szintén ott hagyta az értetlenül bámulót. Ahogy leért a másodikra, valaki belé ütközött.

– Siro?

– Nem, a Mikulás. Hova szaladt el Szora? – hadarta a lány.

– Nem tudom. Valami nagyon nincs rendbe vele – felelte Icsi.

– Szerintem veled és Majumival sem. Kerestem Kirát, de nem találom, azt mondják, be se jött. A telefonjukat hiába hívom. Valaminek lennie kell a háttérben, ráadásul miért nem jelent meg napok óta egy akuma se? – folytatta zaklatottan Siro.

– Most hogy mondod, elég fura, hiszen előtte való két héten majd minden éjjel jöttek, de ha már itt tartunk, te sem úgy nézel ki, mint akinél minden rendben – puhatolózott Kuroszava.

– Icsi, most ne velem foglalkozzunk! Van néhány családi ügyem, de az nem ide tartozik – ellenkezett a lány.

A fiú – észben tartva Szora tanácsát – nem faggatózott többet, ahelyett örült, hogy Siróval lehet és segíthet neki, bár sajnos így se mentek semmire.

Megtudták, hogy Kira elvben beteg. A gyermekorvosként praktizáló Jumiko se ment dolgozni. Akemi szabadságon volt, ki tudja, milyen okból. Hazafelé ellátogattak Majumihoz, aki se telefonra, se csengőre nem dugta elő orrát.

Szólj hozzá

depresszió félelem angyalok düh hallgatás démonok démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora A múlt kísértetei