2016. sze 22.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 15/1.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 15/1.

A múlt kísértetei

 

Kira, a megmentő

 

resize.png

 

Valahol a hegyekben, a tengerszint felett jó 2500-3000 méterrel, hétfő hajnalban

– Az egyszerűen lehetetlen! Hazudik! – kiabálta Kira. Szinte acsargott, legszívesebben jól megráncigálta volna a leplekbe burkolózott, csontos, öreg szerzetest.

– Meg fognak halni – ismételte az nyugodt hangon.

– Keidzsi! Nem akarom ezt hallani. Azt mondd, mit kell tennünk! – szólt szigorúan Jumiko.

– Mégis mit akarsz tenni? Maga Akuma kelt ellenük, esélyük sincs. Fogadd el, ez a sorsuk.

– NEM! – csattant fel egyszerre az asszony és unokája.

Az öreg kelletlenül felsóhajtott.

– Ám legyen. Amint mondtam, ezzel a szertartással közvetlenül a tudatalattiba juttatnak egy démonkapszulát, amely lassan feloldódik, amíg álmodnak. A folyamat teljes végkifejletéhez több éjszaka szükségeltetik. Pontos adatokról fogalmam sincs. A sok változó miatt szinte lehetetlen megjósolni, de te azt mondtad, péntekre virradóra érezted a baljós energiákat. Azóta már mindüknél elkezdődött a kapszula felbomlása s valószínűleg két-három nap múlva véget is ér. Az sem biztos, hogy mind kaptak ilyet.

– Kétlem, hogy életben akarná bármelyiküket is hagyni, most nem ez a lényeg – vágott közbe Jumiko, hogy siettesse az öreg komótos elbeszélését.

A férfi arca még jobban elkomorult, de folytatta:

– Ti, bjakurenek két szinten végzitek a gyógyítást. Egy hétköznapi esetben az akuma a véráramon keresztül kezdi meg hadjáratát.

Kira ingerülten felmorrant, amiért ez a vén idióta arról áll neki papolni, amit nap, mint nap csinálnak, ahelyett hogy végre kinyögné a megoldást. Keidzsi figyelmen kívül hagyta méltatlankodását.

– Az idő, amíg behatol a tudatba, 24-36 óra. Ha még ezelőtt kapjátok el, csak fizikai eltávolításra van szükség. Ám abban az esetben, ha bekövetkezett a fúzió, megkeresitek a befolyásolt területeket, a démont elszívjátok, az összeolvadás okozta sebeket meggyógyítjátok. Ez a második szint. Jelenleg azonban olyan folyamattal álltok szemben, amelynél a démon láthatatlanul parányi részekre oszlik, ráadásul a forrása teljesen ellentétes irányból támad, mint egyébkor. Használjátok a második szintet, kutassátok fel a kapszula minden maradékát, mást nem tudok javasolni.

Kira és Jumiko felkelt a döngölt földre terített szőnyegről.

– Azt viszont jobb, ha észben tartjátok, hogy a mély beültetésnek köszönhetően nem száz százalék, hogy a gyökeréig ki tudjátok irtani belőlük.

– Kira, légy szíves, keresd meg azt a falusit, aki felajánlotta, hogy levisz! Azonnal indulunk – rendelkezett Jumiko.

Amikor ő és Keidzsi kettesben maradtak, egy eldobható, kártyás mobilt nyújtott a szerzetes felé.

– Tudom, hogy te már visszavonultál, de ez egyszer még segíts nekem – kérte az asszony, majd hozzá tette: – Nem kell aggódnod, a számot csak én ismerem, senki más nem fog zaklatni.

Keidzsi morcos képpel elvette a ketyerét, aztán arca megenyhült:

– Rendben, de ez az utolsó.

Jumiko már nyitotta az ajtót, amikor az öreg újból megszólalt:

– Miért?

– Hogy miért akarok ennyire segíteni nekik? Az legnagyobb részt titok, kisebb részben pedig azért, mert meg akarom védeni Kirát attól, hogy a szülei sorsára jusson. Köszönöm a segítséged, Keidzsi.

Kilépett és hangtalanul betette maga mögött a nádfonatból készült ajtót.

Keidzsi továbbra is törökülésben meredt Jumiko hűlt helyére. ’A lányod halála után megfogadtad, hogy soha többé nem közösködsz a jorusikkal. Most mégis megint nyakig benne vagy.’

Hanaicsi, Aorei negyed, szerda, 18:25

Szora gondokkal és haraggal terhesen sétált hazafelé. Azon járatta agytekervényeit, hogy mit tegyen, ha ma este felbukkan Dan a válaszáért. Fáradt, kiégett és meggyötört volt testben, lélekben, elmében. Hétfő óta nem ment iskolába, nem mehetett, hisz képtelen volt kontrollálni a benne kavargó, örvénylő, orkánként tomboló káoszt.

Valahogy megfeledkezett a démonokról és társairól is. Egész addig, amíg meg nem látta Majumit. A hullafehér, erőtlen, véreres szemű, szokatlanul kiöltözött Majumit, egy legalább negyvenes férfi oldalán.

A fiú direkt feléjük került.

– Szia, Jumi! – köszönt rá a lányra.

Az bágyadtan ráemelte tekintetét. Szeme fehérje csupa pirosság, türkiz írisze élettelen.

– Szia! – szólt alig hallhatóan.

– Hova készültök? Ki az úriember? – faggatózott Szora, közben kísérőjét végigmérve.

Rövid barna haj, itt-ott ősz szálakkal, arca karakteres, de jóképű, feltűnően az. Vágott szemrésében sötét, már-már fekete szemek, aztán – jobban megnézve – rájött, hogy valójában barna, csupán azért olyan sötét, mert pupillája tányérméretűre tágult.

A jól öltözött hapsi kezet nyújtott.

– Üdv, az én nevem Sima, Maju régi barátja és pártfogója.

Szora szeme összeszűkült, jelezve nem tetszését.

– Ha most megbocsátasz, foglalásunk van – vágta ki magát a férfi, és feltűnésmentesen oldalba bökte a lányt, hogy induljanak.

– Majd találkozunk – motyogta Jumi, hangja torz volt a rekedtségtől.

Még mielőtt Szora bármit mondhatott volna, már eltűntek a sarkon túl.

’Francba, Majumi, mibe keveredtél?’

Érezte, itt valami bűzlik, nem kicsit, nagyon. Amennyire tudta a lánynak nem voltak barátai, maximum ismerősei. Abban pedig biztos volt, hogy mit is akart közölni a fickó a pártfogó megjelöléssel, hogy Jumi az övé. ’Vagyis neki dolgozik.’

Abból kiindulva, hogy ez a Sima ezen a környéken lakik, az apja valamelyik üzletágában tevékenykedik. Megérzése azt súgta, valamely illegális dologról van szó, de mi?

A lányt tekintve egyből a pusztakezes harcokban való jártassága ugrott be, azonban még túl fiatal ahhoz, hogy verőlegény vagy bérgyilkos legyen. Ráadásul lehet, hogy edzett, de akkor is csak egy pehelysúlyú nő. ’Nem. Valami más.’

Ekkor földbe gyökerezett lába, baljóslatú rengés rázta meg gondolatvilágát. A „kedves” kísérő totál be volt szívva, attól nézett ki úgy a szeme, azért tudta alig-alig visszafogni eszelős vigyorát. Lassan összeállt a kép: elég sok díler élt a legkülönfélébb anyagok rabságában. Azzal szintén tisztában volt, hogy Jumi rengeteg szempontból tökéletes futár. Egyedül él, nincs senkije, pénzre viszont szüksége van, okos, agyafúrt és nem fecseg.

Feltárcsázta Kai számát.

– Szevasz, főnök! Minden rendben? Csak mert…

– Kai, erre most nincs idő! – szólt zaklatottan Szora.

A telefon túl végén döbbent csend.

– Nézd meg nekem, kérlek, hogy egy bizonyos Sima melyik házban lakik.

– O-oké, de…

– Egy barátom nagy bajban van, a többit majd egyszer elmondom – zárta rövidre a dolgot és kinyomta a mobilt.

Továbbrohant Ivaszaka Harumi háza felé.

– Jó napot, Harumi! – köszönt be.

A kanapén üldögélő és könyvébe mélyedő asszony meglepődve nézett fel a kétségbeesett fiúra.

– Szora? Atyaég, borzalmasan nézel ki! – kiáltott fel.

– Ez most nem fontos, pár napja nem tudok aludni, most ennél jóval nagyobb a baj. Harumi, emlékszel még annak a Marujamának a keresztnevére? – hadarta Szora, ám a kérdezett megrázta fejét.

– Nem, de pillanat és előkerítem.

Odament egy gyönyörű, antik vitrinhez, kihúzta az alsó fiókok egyikét, majd némi kutatás után közölte:

– Marujama Sima.

Egyperces némaság; ólomsúlyú, dermesztő, borzadályos csend, amit Szora mobiljának csörgése tört meg. Csigalassúsággal halászta elő a csilingelő készüléket.

– Halló! – alig jött ki valami elhaló nyögés torkán.

– Szora, itt Kai. A negyedben egyetlen Sima lakik, vezetékneve Marujama, a 115 alatt, az valahol a nyugati kapu környékén van.

– Kö-köszönöm – suttogta és elrohant; ki Harumi házából, be a garázsába, majd elszáguldott a Corvette-tel.

’Ki kell derítenem, hova vitte Majumit és leállítani, amíg még nem lesz túl késő.’

Ivaszaka Harumi aggódva nézett a fiú után. ’Mi történik, Szora? Marujama új áldozatot talált? Olyat, aki fontos neked? Miért nézel ki úgy, mint akit alaposan helyben hagytak? Megint verekedtél valami illegális helyen, mint régen?’

Néhány perc múltán eszébe jutott egy régi ismerős, aki talán tudja a válaszokat. Újabb fiók mélyére túrva megtalálta Kurínkava Jumiko számát.

Szora hamar megtalálta Sima házkulcsának rejtekhelyét, a lábtörlő alatt. Odabent sem kellett sokáig keresgélnie, a rendetlen és bűzölgő konyhaasztalon hevert a cetli, rajta: Maju este 7 La Mia.

Áldotta szerencséjét, hogy egy olyan régi motoros, mint ez a Marujama, a masszív drogozásnak köszönhetően teljesen elhülyült, valamint óvatlanná tette a tudat, hogy ez itt a magafajták számára készült burok. Nyilván nem feltételezte, hogy bárki is kutatna utána. Közben mindent eredeti helyén és állapotában hátrahagyva, kimenekült a szagló fertőből.

Kint, az autóban ülve hívta Icsirót; semmi. Már vagy ötödjére hallgatta a hosszas búgások sorát, amikor végre fölvette.

– Basszus, Kuroszava! Minek van telefonod, ha szarsz rá, hogy felvedd?! – érdeklődött bosszúsan, igencsak emelt hangerővel.

– Ezt már én is kérdeztem tőle – felelte Siro. – De most szálltunk le a motorról tankolni, szóval eddig nem hallottuk. Mi a baj?

– Majumi nagy veszélyben van.

– Tudod, hol van most? Mi már két napja próbáljuk elérni, teszem hozzá téged és Kirát, illetve Jumikót is. Mi van? Mindenki meggajdult?

Szora figyelmen kívül hagyta a szemrehányást.

– Nem tudom, de Jumi úgy festett, mint egy élőhalott, ráadásul olyan valaki társaságában volt, aki már ezelőtt is gyilkolt fiatal lányokat.

– Értem, de hol van most? – kérdezte újból Siro cseppet sem higgadtan.

– La Mia étterem, odaindulok – válaszolta a fiú.

– Tudom, hol van. Ott találkozunk.

A lány bontotta a vonalat s közben azon töprengett, hogy a fenébe került Jumi ilyen helyzetbe?

Hanaicsi, belváros, La Mia étterem, 19:18

Aomori Majumi kényelmetlenül fészkelődött asztaluknál. Már megbánta, hogy eljött. Valami istentelen kellemetlenül, sőt rosszul érezte magát. Érthetően le volt gyengülve, hisz már napok óta nem evett egy falatot se. Tudta, most se fog. Hogy ennek ellenére mégis minek van egy étteremben? Azt maga sem igazán tudta.

Az idő csak telt, ő egyre gyengült, egyre többet aludt. Aztán egyik reggel, ami a mai volt, arra ébredt, hogy május harmadika van. Az év legrosszabb napja. A nap, amely jelezte, egyre több időt élt, érdemtelenül. Tizennyolc éve ezen a napon született a világra; s ekkor, élete első pillanatában, gyilkolt. Megölte saját anyját, az életét vette.

Amint felfogta a dátumot – még valamikor hajnalban–, álomba sírta magát. Néhány órával később Sima hívására ébredt.

A férfi rábeszélte, hogy ünnepeljék meg születésnapját, neki meg nem fűlött a foga ahhoz, hogy elmagyarázza, nincs azon semmi ünnepelni való. Szóval, itt ült egy puccos helyen.

Sima unszolására előtte benéztek egy bárba, és – bár csak egyetlen pohár valamit ivott – most rosszul volt. Szédült, torka kiszáradt, úgy érezte nem több egy a sivatagi hőben összeaszott hullánál, de nemcsak hasonlat volt. A kép életre kelt, látta bomló testét a kavargó homokon át, ahogy a tűző nap hevétől felhólyagosodik bőrének maradéka, kiontott belei felfújódnak és szétrobbannak.

Sikított. Ült a csendes, szolid, elegáns étterem bársonyszékén és eltorzult arccal sikított. A férfi gyorsan szájára tapasztotta kezét. Alakja színesen örvénylő foltokká vált, hangja bugyogássá, majd kellemes vízcsobogássá lett. Ezt élvezte, az altató hangot, a körötte vibráló, táncoló, megannyi színben pompázó, csillámló geometriai mintákat, spirálokat, amelyekből apró tündérek szálltak fel-fel, ki tudja, hol állnak meg?

Totálisan elszállt. Nem hallotta Sima fojtott, dühödt szitkozódásait, amiért túl korán vesztette el öntudatát, pedig ő úgy tervezte, az majd a vacsora végeztével történik meg. Nem érezte, ahogy mérgesen rázza. Nem látta, amikor Szora egyetlen ütéssel padlóra küldte az őt ráncigáló férfit. Ő csak táncolt a millió színben sziporkázó égbolton az apró tündérekkel. Mámorban úszva repült szivárványos szárnyaival, aztán hirtelen mindent elvágtak.

Szora ért elsőként az étteremhez. A kilétét firtató személyzettel mit sem törődve kutatni kezdte Majumiékat.

Az egyik félreeső helyen hamar rájuk lelt. Marujama majd letépte a lány ruháját, ahogy annál fogva rázta, mint kutya a lábtörlőt. Majumi pedig halvány mosollyal arcán, semmibe révedő tekintettel tűrte.

Szora ökle elsült, a pondró az asztal alá esett. Jumi nem reagált, türkiz íriszét szinte egészen elnyelte óriássá nőtt pupillája.

Felhúzta a pasast, neki lökte a falnak; próbálkozásait kikerülve, ütlegelni kezdte.

– Te mocskos, aljas rühedék! Mit műveltél vele? – ordította; nem érdekelte, hogy mindenki őket bámulja. – Bedrogoztad? Hát persze, hogy utána kiélhesd rajta minden undorító vágyad, majd megfojtva ott hagyd a lakásán!

Sima szemeibe döbbenet, arcára rettegés ült ki, miközben rájött, hogy ez a kölyök ismeri a módszereit.

– De-de ho-honnan? – dadogta. – Ki a fasz vagy te egyáltalán?

– Nem gondolhatod komolyan, hogy soha nem fognak kiderülni bűneid.

Elkezdte rugdosni a saját vérében fetrengő, tekergő, nyüszítő, néha acsargó férfit.

– Nincs az a büntetés, amit ne érdemelne meg egy magadfajta emberi hulladék!

Marujama utolsó erejével még felugrott, ám megütni már nem tudta. Üvöltve tudakolta ismét:

– Azt kérdeztem, ki a fasz vagy?

Szora újabb ütésétől neki esett a falnak, majd a fiú elkapta nyakát.

– Aono Szora.

Sima kezei, amivel a srác ujjait próbálta lefejteni nyakáról, hirtelen megálltak a levegőben.

– Akkor eressz… az… az apádnak dolgozom – a szorítás azonban nem enyhült.

Szora a falhoz csapta fejét.

– Nem érdekel. Gyűlölöm azt a férget!

Ekkor a fiút valaki hátrarántotta, levegőhöz juttatva a fuldokló, kékülő/lilláló Simát. Icsiró alig bírta elhúzni Szorát.

– Kuroszava, mit csinálsz? – dühöngött Szora; hiába akart szabadulni a másik nem engedte. – Eressz el! – sziszegte neki, majd ellökte a nála könnyebb ellenszegülőt.

Icsi nem hagyta magát, újból le akarta fogni az eszét vesztett srácot. Szora keze már ütésre lendült, majd félbehagyottan lehanyatlott, amikor észrevette az Icsiró elé toppanó Sirót. A lány mogyoróbarna szemeiben szomorúság és könyörgés és… félelem ült.

– Szora, elég volt, hagyd abba! – kérlelte halkan, majd gyengéd, lágy hangon folytatta: – Jumin kell segítenünk! Másrészt mit érsz el azzal, ha egy ilyen aljadék miatt börtönbe kerülsz?

A fiú lehorgasztotta fejét.

– Sajnálom.

Kira szólalt meg következőnek:

– Akkor mehetünk? – érdeklődött karjaiban Majumival, akit elaltatott, amíg a többiek Szora megfékezésével voltak elfoglalva.

Kint Akira az anyósülésre parancsolta Szorát, átadta neki az alvó lányt. Bár még jogosítványa nem volt, tudott vezetni és jelenleg ő alkalmasabb rá, így elindította a Corvette-tet. Kuroszava és Siro követte őt az MZ-vel.

Hanaicsi, Aorei negyed, szerda 20:07

Ivaszaka Harumi a kezét tördelte idegességében. Annak idején saját társaiért nem aggódott ennyire. Persze akkoriban nekik halvány sejtelmük sem volt arról, hogy Akuma maga is harcba száll. Mindig úgy gondoltak rá, mint a mai politikusokhoz hasonló díszpinty vezetőre, aki sosem tenné lábát a harcmezőre, majd más kockára teszi az életét érte.

Bár megérzése a 13 éve történt mészárlás után már az volt, hogy Akuma követte el, egész eddig nem fogta fel valódi súlyát annak, mekkora veszélyt is jelent, ha ő maga kíván végezni a jorusikkal. Ráadásul – az alapján, amit nemrég Kurínkava Jumiko mesélt – ez a szertartás még csak a kezdet. Ha Szoráék túlélik, akkor előbb-utóbb ugyanúgy szemtől szembe kerülnek Akumával, ahogy akkor társai. Ideje korán temette őket, mert úgy érezte, ha az évtizedek tapasztalatát maguk mögött tudó társai képtelenek voltak győzni, akkor ennek a négy fiatalnak nulla az esélye.

Az utcát fürkészve próbálta elűzni jövőről szóló, sötét gondolatait. Egy valamit azonban nem tudott kiverni a fejéből, az okot, annak okát, amiért Akuma hosszas próbák és harcok után maga öli meg a jorusik egy részét. Az ok − már azon kívül, hogy egy szadista állat, aki kéjesen imádja a kínzást −: keres valakit, illetve valakiket. Nem és nem értette.

Hamarosan meghallotta a Corvette hangját és egy motorét.

– Jó estét! Megérkeztünk – köszönt halvány mosollyal Kira, majd bemutatkozott: – Jamamoto Akira vagyok, Jumiko unokája.

– Örülök, hogy itt vagy. Tudsz rajtuk segíteni? – kérdezte enyhe kétkedéssel hangjában Harumi, hisz látta, hogy ő még csak egy kölyök, bár Jumiko kezeskedett érte.

Akárhogy is, Jumiko nem tud gyógyítani, mert karját törte, más bjakurent pedig nem ismer, pláne nem olyat, aki tudna a szertartás hatásairól.

– Minden tőlem telhetőt megteszek – felelte Kira.

Közben Szora behozta és lefektette a kanapéra Majumit. Mögötte belépett Icsiró és Siro, akik zavartan rebegtek jó estét.

– Ne legyetek megszeppenve! Mindennel tisztában vagyok, mivel egykor magam is jorusi voltam – nyugtatta meg őket Harumi.

Természetesen nem nagyon értették a dolgot, de azért bólintottak.

Csend telepedett közéjük, leple beborította mindahányukat. Az éj és a hallgatás egyre mélyült, míg ők a Kirától hallott szertartásról és általuk is érzékelt hatásairól töprengtek.

Icsi és Siro a nappali szőnyegén őrizték Majumi álmát. Kira és Harumi a konyhapultnál ültek. Szora a hűtő mellett álldogált, aztán megakadt a szeme egy földre esett cetlin, rajta az apja írása. „Hali, ma jártam itt, de sehol se voltál. Remélem, tudod, hogy előlem hiába akarsz bujkálni. Még egyszer elmondom, ha nem szerzed meg, akkor kitálalok a kis barátaidnak. Ui: A két lány nagyon szemrevaló teremtés.”

Mindenki ijedten ugrott egyet, amikor hirtelen csattanás rázta meg a súlyosodó csendet. Szora csapta be a mosogató alatti szekrény ajtaját; megint remegett, arca lángolt a haragtól.

Kuroszava villámlépésben ott termett és a keze ügyébe akadó vázával hátulról fejbe kólintotta. Szora összecsuklott, az elkövető elfektette a padlón. A többiek nyikkanni nem tudtak, annyira meghökkentek. Siro ocsúdott fel először.

– Icsi, eszednél vagy? Meg akarod ölni?

– Nem, de most legalább nem tud őrjöngeni. Láttad, mit művelt az étteremben, majd kipurcantotta azt a hapsit, nekem is ugrott volna. Még szerencse, hogy annyira magánál volt, hogy rád ne emeljen kezet.

Harumi közben odament a földre sodort fecnihez, azt olvasta összevont szemöldökkel, amikor mintegy megjegyezte:

– Azért az alakért aztán nem kár.

Kira felsóhajtott, és letérdelt az ártalmatlanított Szora mellé.

– Akkor jobb, ha vele kezdem. Majumi talán addig még aludni fog.

Bal kezének mutató és középső ujját a fiú homlokára helyezte, majd lassan behatolt tudatába. Minden erejével összpontosítania kellett, amit odabent talált letaglózta, olyan intenzitással, hogy alig-alig tudott továbbhaladni.

Ezalatt Icsiró kíváncsian pillantott Harumi válla fölött a számára rejtélyes zsaroló üzenetre, hátha abból kiderül, mitől őrült meg ennyire Szora. Tisztában volt vele, hogy a démon hozta ki ezt belőle, ahogy azzal is, hogy ehhez valami mély traumát használt fel.

– Atyám! Ki ez a csúszómászó, aki ezt írta? – hőbörgött a végére érve, persze csak módjával, hogy ne kavarjon be Kira koncentrációjába.

– Az apja – válaszolt suttogva Harumi, majd némán elmutogatta, hogy menjenek át a nappaliba.

Icsiró köpni-nyelni nem tudott, meglepetésében elsőre fel se fogta, mit akar tőle az asszony, így csak követte, amikor elindult óvatosan kikerülve az elmélyülten dolgozó Kirát.

– Ezt komolyan az apja írta? – hitetlenkedett Siro, bár nem túl nagy hévvel, önnön tapasztalataiból kiindulva fel se kéne már vennie az ilyesmit, de hát nem az a fajta ember volt. – Egyáltalán miért mutatja ezt meg nekünk? – kérdezett újból.

– Egyrészt az apja veletek akarja sakkban tartani Szorát. Másrészt nem árt, ha ténylegesen megismeritek egymást – felelt Harumi.

– Ezt már Akemi is forszírozta kevés sikerrel – mondta Icsiró, smaragdzöld tekintetét Siróra függesztette.

A lány egész benseje tiltakozott ez ellen. Nem azért, mert nem érdekelte más baja, hanem mert ebben az esetben neki is fel kéne fednie mindent, márpedig ez a legkevésbé sem állt szándékában.

Harumi – érzékelve az állóháborúra emlékeztető feszültséget a két fiatal között – belekezdett elbeszélésébe, hogy feloldja azt.

Elmesélte mindazt, amit ő maga tudott Aono Danról, és amit Szora mondott el neki apjáról, gyermekkoráról; egészen addig, míg a fiú tizenhárom évesen találkozott szülőanyjával.

A magányos, szeretetéhes és még végső soron gyermek Szora örömmel vette az új ismeretséget, az új lehetőséget arra, hogy ha csonka is, de családja legyen. Az egyébiránt visszafogott és visszahúzódó kisfiú a kezdetektől fogva végtelen, rajongó szeretettel ölelte körül a nőt.

Anyja amúgy inkább a kisasszonyra hajazott, semmint Dan játékszereire. Vékony, izmos alakja volt, ében haja és hatalmas, sötétkék, kerek szeme.

Szora szépnek találta és kedvesnek. Azt ugyan érezte, hogy kissé távolságtartó vele, ám ezt betudta a hosszú külön töltött időnek. Az ismeretlenség számlájára írta azt is, hogy anyja rögtön az első héten mogyoróvajas kenyeret adott neki, holott mogyoróallergiája van.

Sorra történtek a dolgok, balesetek, figyelmetlenségek. Kétszer is előfordult a későbbiekben, hogy a nő megfeledkezett fia allergiájáról, azonban a szemfüles Szora még idejében észrevette. Harmadjára már nem, egy szomszédnak hála, megmenekült.

A vadi új lépcsőkorlát eltört, amikor a fiú nekitámaszkodott; karját törte, agyrázkódása volt. Biciklijén a fék elromlott, Szora egy kereszteződésben autóval ütközött, lába kificamodott, több helyütt kék-lila zúzódások tarkították, ismételten agyrázkódással megfejelve. Pedig kétkerekű járművével már akkor is legalább annyi gonddal bánt, mint a Corvette-tel.

Három hónap elteltével az anya egyre többször produkált durva kirohanásokat, bár csupán verbálisan. Idegesítette a fiú jelenléte, ragaszkodása. A már kamaszodó Szora egyre elviselhetetlenebbnek tartotta szüleje viselkedését, értetlenül állt anyja ellenszenve előtt, hisz nem vétett neki semmit. A fiú fel-fellobbanó ellenállását felhasználva újabb baleset készült.

A következő dühroham után Szora felpaprikázva ott hagyta a tomboló némbert. A kocsit könnyen elkötötte, a kulcs benne, be se volt riasztva. Természetesen tizenhárom évesen mit se tudott a vezetésről, az is csoda, hogy néhány utcával arrébbig eljutott, ahol aztán nem vette be a kanyart és egyenesen egy ősöreg fába rongyolt. Eltört vagy három bordája, szokásos agyrázkódás, némi horzsolás, zúzódás, ám nagyobb baja nem esett a jól felszerelt kocsinak köszönhetően.

Dannak ezúttal is csupán hárompercnyi telefonon keresztüli üvöltözésre volt ideje, azt is csak valahavolt feleségével tette.

Szora és anyja fél évig éltek együtt. Ennek a katasztrofális hat hónapnak megkoronázása és végleges zárlata lett egy szeptemberi éjjel.

A fiú nagyon szerette a vizet és imádott kádban fürdeni. Aznap este is épp a jó forró vízben ázott. Szemeit lehunyva élvezte a nyugalmat, az őt lágyan körülölelő vizet, amikor megérezte a nyakára kulcsolódó ujjakat.

A szorítás egyre erősödött, nem kapott levegőt, tüdeje szúrt, fájdalmasan összefacsarodott. Hiába próbálta lefejteni a nő, az anyja kezeit nyakáról, az nem eresztette, s közben önelégült vigyorral sziszegte:

– Most véged. Eddig sehogy se akartál megdögleni, de most meg fogsz. Elnyered a jutalmad, amiért tönkretetted az életem. Ha te nem vagy, ha az a kurva anyám nem beszél rá, hogy megtartsalak, még ma is Dannal élhetnék a mérhetetlen gazdagságban. Hiába kapálózol. Felesleges. Pusztulj! Nem kellesz te senkinek!

Szora elkeseredetten küzdött az életéért, azonban akkor még csak egy vézna kisgyerek volt. Már az eszméletvesztés határán állt, amikor hirtelen elengedte a nő.

Féktelen gyilkolási rohamának hevében le akarta nyomni fia fejét a víz alá, csakhogy amikor előrébb lépett, szerencsétlen módon megcsúszott a dulakodásban kifröcskölt szappanos vízen. Nyakszirtje hatalmasat csattant a mosdókagyló szélén. Szörnyethalt azon nyomban.

Szora ebből csak azt érzékelte, hogy végre kap levegőt. Hörögve, mohón kapkodta. Még köhécselve, reszketve kikászálódott a kádból. Iszonyodva pillantott végig eltorzult arcú, tágra nyílt szemű, vérző anyján.

Alig 10-15 perccel később egy épp hazatérő szomszéd találta meg az előkertben ténfergő, halálra vált, sokkos állapotban lévő fiút, akinek nyaka csupa zúzódás, körmei véresek voltak, attól, hogy minden erejét megfeszítve próbálta letépni magáról anyja karjait.

A férfi biztonságba helyezte Szorát, óvatosan körülkémlelt a tárva-nyitva hagyott házban; mentő után rendőrt is hívott.

A megnémult Szora egy évre szanatóriumba került, ahol nagy nehézségek árán, de újra magához tért. Közben lezajlott a helyszínelés, nyomozás és minden egyéb ilyesmi.

– Én utána néztem ezeknek az adatoknak. Dan azt állította a fiának, hogy ő mentette meg a börtöntől, ám ez korántsem így volt, egyáltalán nem emeltek vádat, hisz a nyomozás egyértelműen megállapította, hogy az anya halála baleset volt. Bár Szora ezt belátta, de mindig félt attól, hogy szerettei elítélik.

– Amikor kikerült a kórházból apja ide költöztette, pénzt adott neki és időről időre bekövetkező látogatásaival próbálta megnyerni, hogy ő vegye át később az üzletet. Szora viszont még kevésbé akart és akar vele együttműködni. Már előtte is undorodott apja módszereitől és életművétől, szívből megvetette. Az anyjával történtek után és miatt zsigerből gyűlölte Dant. Érthetően.

– Az a mocskos szemétláda tisztában volt azzal, hogy Szora anyja beteg, hogy már csecsemőként kísérletet tett megölésére. Ezért vették el tőle a gyereket. Dannak azonban útban volt az egyre öntudatosabb fia, így lepasszolta. Döntését azzal igazolta, hogy az anyának semmilyen kitörése, tünete nem volt akkoriban. Persze, hogy nem, hiszen a kiváltó ok, a kicsi Szora nem létezett számára, de amint belépett életébe, minden újra kezdődött és ekkor már sem orvos, sem felejtés nem segített a fiúnak – Harumi elhallgatott, befejezte.

Icsiró tátott szájjal meredt a konyha felé, ahol Szora feküdt.

Majumi, aki időközben felébredt, zavartan pislogott.

Siro lehajtott fejjel vizsgálta a szőnyeg rojtjait; szomorú volt, de legfőképp hihetetlenül dühös.

Az ilyen események és történetek sora került már útjába, mégse volt soha, soha képes arra, hogy egyszerűen csak tudomásul vegye és bele törődjön, hogy ilyen a világ és ilyen az emberi lény. Nem, ezekre a szörnyetegekre nem lehet az ember szót használni. Nem és nem, nem elfogadható, hogy csupán szép csendben tűrjenek az áldozatok, míg mindenki más nemes egyszerűséggel szépen a szőnyeg alá söpri az ilyesmit.

Hányszor megkapta már a világtól, a környezetétől, hogy nem hordhatja a világ terhét, hogy nem lehet világmegváltó, hogy felejtse el ezt a fájdalmat. Tudta, persze, hogy tudta, hogy édes kevés ő a megváltáshoz, világmentéshez. Akkor is, akkor is lehetetlen volt nem bánkódnia, nem haragudnia, nem éreznie, hisz saját bőrén tapasztalta ezeknek a csupán formára embereknek a tetteit. Hogy fordíthatott volna hát hátat?!

Kira ezalatt végzett a démonkapszula összeszedésével, már az utolsó simításokat végezte.

Szora kezdett ébredezni, hirtelenjében nem emlékezett, mi történt. Lassan szivárogtak vissza a képek, mint sebből előserkenő vér. A harag okozta káosz orkánja elült, megnyugodott, mégis visszamaradt a tompán lüktető fájdalom, amiért átengedte magát a démonnak.

– Ne okold magad! Ennek a szertartásnak éppen az volt a célja, hogy ne legyetek képesek az ellenállásra – vigasztalta a bjakuren.

Szora ennek ellenére is keserűséget érzett gyengesége miatt. Ezt másodpercek alatt felváltotta a kétségbeesés, amikor apja betoppant.

– Mi ez a szedett-vedett csürhe itt? – kérdte az gúnyosan.

– Anyád a szedett-vedett csürhe! – vágott vissza rögtön Icsiró.

Szora maga is meglepődött, de majdnem felnevetett Dan reakcióját látva.

– Mit mondtál?

– Na, tessék! Nemcsak hülye kretén, de süket is – ignorálta Kuroszava.

– Bocs, a peremvidéki csövesek nem érdekelnek – legyintett Dan.

Siro – maga is peremvidéki lévén – most visszakérdezett:

– Kedves mama sokat csuklik?

– Parancsolsz? – értetlenkedett a férfi.

– Burkoltan küldtem el jó édesanyjába – magyarázta a lány.

Harumi diszkréten pukkadozott a nevetéstől.

Dan kezdett pipa lenni, hogy egy rakás gyerek szórakozik az ő drága idejével.

– Szorával van beszédem – jelentette ki; ám hamar bebizonyosodott, hogy ezek itt nem félik őt.

– Amolyan zsarolós féle? – firtatta szemrebbenés nélkül Icsi.

Ettől Szora is lefagyott, nem tudta, hogy társai már mindenről értesültek.

Dan saját nyálán fuldoklott s még nem jött rendbe, amikor Siro közölte:

– Ebben az esetben csinálhat egy hátraarcot és elvonulhat oda, ahonnan előmászott.

A pasas sajna nem fulladt meg, s az újabb sértésre elbődült:

– Szora megölte az anyját!

Az említettnek nyögni, sóhajtani, bárminemű hangot kiadni sem volt ideje, mert a kába Majumi ingerülten felmordult:

– Jesszumpepi! Maga tényleg elmeroggyant, zizzent, háborodott! Már tudunk mindent.

Szora döbbenten pattant fel, Kira támogatta, mert a hirtelen mozdulattól elszédült. Közben Siro lassan odasétált Dan elé, majd mélyen szürke szemeibe fúrta saját határozott, megvető tekintetét.

– Hogy tiszta legyen: lehet, hogy hozzászokott a hülye, pénzéhes, lelketlen, manipulálható birkákhoz, de mi vagyunk a büszke kivétel. Egy magafajtának azt sem hinném el, hogy a fű zöld. Az ilyen férgek robbantanak ki háborúkat, nyomorítják meg a köröttük élőket, irtják ki az ártatlanokat, miközben őket kéne egyesével gödörbe lőni és még az is megváltás lenne számukra – hangját nem emelte fel, mégis olyan átható volt, hogy a többieket kirázta a hideg.

Dan felröhögött, szeme mohón felcsillant, kéjes hangon duruzsolta:

– Te aztán… egy szép kis vadmacska vagy – keze elindult, hogy végigsimítson a lány arcán.

Szora megint nem kapott időt reagálni, sem Icsiró, ugyanis Siro felcsattant:

– Ne merészeljen hozzám érni! Takarodjon innen! – sziszegte, mint a legveszélyesebb mérges kígyó.

Dan mozdulata félbemaradt.

– Szóval így állunk, ám legyen.

Azzal sarkon fordult és kiballagott.

A még mindig feldúlt Siro hidegen utána szólt:

– Fajtája nem erős, csak szerencséje az Isten kegye és az, hogy az igaz ember tiszteli az életet és Istent, s megadja az esélyt bárkinek arra, hogy megváltozzon.

– Nektek aztán felvágták a nyelvetek – jegyezte meg mosolyogva Harumi.

A még dermedt, szeppent, meghatódott Szora rögvest jó kis fejmosásban részesült Icsi által.

– Te idióta vagy! Mi lenne, ha legközelebb inkább bíznál bennünk, ahelyett hogy elvonulsz őrült remetének?

Szora felengedett, szája sarkában mosoly bujkált.

– Kuroszava, azért még orrba nyomlak, amiért leütöttél – morrant rá.

Icsiró vállon veregette.

– Helyes! Ez a beszéd, királyfi!

Szora elfintorodott.

Majumi épphogy tudott még nyögni a fölötte álló Sirónak, aki vette az adást és beviharzott a lenti fürdőbe, felkapta az ott árválkodó felmosó vödröt. Villámgyorsan lerakta az öklendező Jumi elé, nem törődve a talpába nyilalló éles fájdalommal.

A másik leányzó – gyötrelmei ellenére – némi savon kívül semmit nem adott ki, mire Harumi rosszalló arckifejezéssel megkérdezte:

– Mondd csak, mikor ettél utoljára?

– Még az álom előtt – felelte rekedten Jumi.

Mindenki sokkoltan meredt rá, hisz azóta már majdnem egy hét eltelt!

A lány tovább próbált magyarázkodni:

– Nem… nem valami ostoba, én kövér vagyok dili miatt… már volt ilyen… én… én nem tudok… – szeme megtelt könnyel.

Kira gyengéden megsimogatta karját.

– Ne beszélj! Belőled is kiszedem, aztán már jobb lesz – biztatta egy rá jellemző mosoly kíséretében.

– De én szeretném…

Kira bólintással jelezte, hogy érti, majd így szólt:

– Semmi gond, viszont gyenge vagy ehhez. Ha megengeded, én elmondom nekik, amit látok.

Majumi aprót biccentett, majd hagyta, hogy a bjakuren elaltassa.

A lány története nem olyan volt, mint Szoráé. Kira a tudatában talált foszlányok és mozaikok látványát s többi érzetét tudta leírni, így az inkább lett töredék, Szora kerek, egész múlt idézésével szemben. Ők mégis könnyen összeillesztették e darabkákat.

Az egész azzal kezdődött, hogy Jumi megszületett és anyja belehalt a szülésbe.

Apjának – csakúgy, mint terhes anyja – nem kellett, ő néhány jó numerára vágyott csupán aztán szevasztok, csá, csá.  Apja rokonai, ha egyáltalán léteztek, a kislánnyal mit se törődtek. Így került az anyai nagyszülők oltalma alá, akik egy szem lányuk korai halála után teljesen megkeseredtek.

Jumi mindig hányingert kapott az olyan filmektől, ahol az anya nélkül maradt gyermekben apja, vagy nagyszülei az elhunytat látták és óvó szeretettel vették körül. Egész egyszerűen azért, mert ez nem valóság, legalábbis az ő valósága nem ez volt.

Amióta az eszét tudta, mama és papa egyetlen alkalmat ki nem hagyott, hogy arra emlékeztessék a porontyot, anyja miatta halt meg. Hol burkoltabban, hol nyíltan, de nem múlhatott el nap e nélkül.

Azt mondják, minden út Rómába vezet, hát náluk minden út anyja halálához vezetett.

Jumi – bármit is kapott – soha nem tudott neki örülni, nem hagyták. Mire iskoláskorba lépett ott tartottak, hogy a módszeresen keltett bűntudatnak köszönhetően már minden egyes nappal, amit élt, rosszabbul érezte magát, sőt egyre kevesebbet bírt enni. A bevitt étel fokozatosan csökkent a nulláig.

Miután nyolcévesen két hétig gyakorlatilag semmit sem evett, összeesett és hónapokig kórházban volt; ahol ugyan kikúrálták, ám az orvos fikarcnyit nem mutatott hajlandóságot, hogy elhiggye, nagyszülei kedvéért tette, mert azok elégedettséggel nyugtázták a bűnös vezeklését, miközben tovább plántálták belé a napi bűntudatkeltő igét.

Visszakerült oda ahonnan érkezett. Ezután a csalódott nagyszülők óvatosabbak lettek, és csak annyira gyötörték meg, hogy napi egyszer azért egyen.

Kilencéves volt, amikor felbukkant nagybátyja, aki a nagymama első házasságából született.

A már negyvenes éveit taposó férfi keresztény pap volt, az a fajta, aki bort iszik, vizet prédikál, és akkor finoman fogalmaztunk. A kislányt egyből, szó, kérdés, úgy egyáltalán bármi nélkül az ördög fattyának nyilvánította. Úgy vélte, ő az isteni akarat, és saját kezébe vette Majumit.

A nagyszülők eztán levegőnek titulálták, kivéve, ha evett, mert akkor addig szekálták, amíg nem akadt torkán a falat és többet nem tudott ránézni sem az ételre. (Erre bökte közbe Kuroszava, tőle szokatlanul gúnyosan, hogy érdekes módja a spórolásnak.)

A kedves rokon, a bárányok őrizője minden héten a kislánnyal takarítatta fel a templomot és saját lakrészét, amíg ő fiatal lányokat, asszonyokat gyóntatott. Érti, aki érti.

Ha épp nem szent feladatával foglalatoskodott, akkor Jumi munkáját kritizálta vagy egyéb másért szekírozta. Főművének s életcéljának tette meg, hogy minduntalan azzal gyötörje a gyereket, hogy mennyire bűnös, hogy benne testesül meg az emberiség összes bűne.

Hamarost megtalálta újabb hobbiját, ami legalább akkora kéjjel töltötte el, mint buzgó gyóntatásai. Ez a kedvtelése a kislány legváltozatosabb fizikai bántalmazásából állt, hivatásához méltón tanítást mellékelve hozzá, miszerint mily undorító teremtés is a szerencsétlen, csak arra volt ereje, hogy galád módon meggyilkolja azt, aki az életét adta, de most egy szent ember előtt állva máris világossá válik mennyire gyenge.

A látványt, a kínzások változatosságát leolvasták Kira arcáról, aki egyszerre lett sápadt, olyképp, mint aki menten elájul, és vörös a mérhetetlen haragtól. Ennyi elég volt, nem akarták a bjakurent jobban kínozni, épp elég, hogy a démonkapszula után kutatva szembesülnie kellett ezzel.

Egy ideig a férfi gondosan ügyelt arra, hogy látható helyen ne okozzon súlyos sérüléseket. A lelkileg is terrorizált lány úgyse fogja megmutatni senkinek a többit. Azonban ahogy telt az idő, úgy lettek sérülései egyre komolyabbak.

Tizenegy éves kora előtt csupán kétszer volt kórházban, egyszer az éhezése miatt, majd tízévesen lábtöréssel. Az utána következő másfél évben viszont ötször. Eltört a karja; csúnyán felvágott combját össze kellett varrni; eltört néhány bordája, akkor belső vérzése is volt. Csuklóját törte, de úgy, hogy keze élettelenül, természetellenes szögben fityegett; betört a feje, súlyos agyrázkódása volt.

Az önjelölt igazságszolgáltatójának féktelensége lett Majumi szerencséje, ugyanis az utolsó esetnél az orvos már nem elégedett meg azzal, mint elődei, hogy szigorú arccal kérdőre vonja a gyámokat. Számára az addigi adatok és a kislány reakciói, arca épp elég bizonyíték volt arra, hogy értesítse a rendőrséget és a gyámhatóságot.

A nagybátyja börtönben végezte, elvették nagyszüleitől. Tizennégy éves koráig árvaházban élt, aztán került jelenlegi lakhelyére. Azóta nagyszülei porrá lettek, a férfit sem látta többé, de a bűntudata megmaradt, s hogy eltörölhesse, tökéletessé akart válni és erőssé, mindenkinél erősebbé.

Folytatás a következő bejegyzésben!

Szólj hozzá

trauma angyalok gyógyítás démonok megmentő démonvadász Kira Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Ivaszaka Harumi Yamamoto Akira A múlt kísértetei démonkapszula