2016. sze 25.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

10. Álomföld

boy_copy.jpgVan, aki nem álmodik, de legalábbis nem emlékszik rá. Van, aki álmodik, de nem érdekli. Van, aki álmodik és buzgón igyekszik kihüvelyezni a képek s képzetek értelmét. Sindzsi egyik kategóriába sem tartozik. Álmodik, szinte mindig. Álmai lehengerlőek, intenzívek és elképesztően realisztikusak. Furcsa, hogy az elméje ilyen dolgokat produkál. Tudja, hogy ez nem a megszokott valóság, ez álom, bár olykor képes összefolyni a kettő. Mégsem álom, nem az az álom, amit a többi ember annak hív. Ez nem egy légies, súlytalan képsorozat, mellyel az agyunk szórakoztatja önmagát. Az ő álmai vaskosak, sokdimenziósak, minden érzékszervet birtokba vesznek. Az álom ideje inkább élet egy vagy több ismeretlen világban. Egyes hiedelmek szerint álmunkban a lélek elkóborol más helyekre. Talán egyszerűen azoknak az embereknek is kicsit másmilyen volt az agya, mint Sindzsinek, akik ezt a későbbi hiedelmet kitalálták. Valószínűleg ők is élvezték meg nem is. Jó dolog, ha nem éppen rémet álmodsz. Felvillanyozó, de közben el is fáradsz, és könnyen lehet, hogy reggel úgy ébredsz, mintha nem aludtál volna.

Bármennyire kézzelfoghatóak is voltak ezek az álmok, ébredés után néhány perccel, esetleg órával elillantak. Mintha valami egyetemes törvény szabná meg, hogy nem hozhatod át őket ebbe a világba. Maximum elkísérnek egy darabon s olykor nálad hagynak néhány morzsát lényükből, amely csak halványan őrzi a másik világban tapasztalt varázst. Éppen ezért most sajnos csak töredékes, fénytelen, apró darabokat tudok közreadni Sindzsi álmaiból. Ezek is jobbára úgy nevezett visszatérő álmok, melyeket – ki tudja, miért – makacsul újra s újra elővesz elménk. Talán üzenne valamit, talán ebben leli örömét, talán néha lusta s előkutat a tarsolya mélyéről valami régit, talán semmi jelentősége, jelentése vagy értelme nincs.

A csempelabirintus, ahogy Sindzsi elkeresztelte, inkább rémálom volt, ijesztő mindenképp. Na jó, felnőtt fejjel kevésbé, bosszantónak még elmegy. Opció még: betépve vihogni rajta. Ám Sindzsi gyerekként félt és kétségbeesett, amikor egyik csupa csempe helyről másik csupa csempe helyre jutott csupán, bármerre is ment, bármelyik ajtót is választotta. Szúrt a csempék hideg tekintete. A levegőben friss citrom illat terjengett. Ahogy egyre kétségbeesettebben kereste a kiutat, egyre lúdbőrösebb lett, egyre jobban reszketett. Nem volt kiút, azt csak az ébredés jelentette. Sokszor álmodta ugyanezt, pontosan ugyanezt. Az egyetlen változó a csempék színe volt, hol fehér (Sindzsi gyűlölte a fehéret, amit csak módjában állt lecserélt vagy lefestett valami igazi színre), hol rozsdavörös, netán bordó, márványhatású.

A teleportos álmok már nem voltak ijesztőek. Ezeknek is két verziója és egy lényege volt. Vagy egy pincében, vagy egy Wc-fülkében indult. Előfordult, hogy valami vagy valaki követte, és azért kellett eltűnnie, olykor meg csak úgy. A lényeg az ugrás volt. Ugrás a tömör anyagba, mely mégsem az. Egy átjáró, mely valahová máshová viszi. Nem tudta soha visszaidézni az átjáró vagy a másik hely jellemzőit. Semmit. Ami az álomból megmaradt, az az ugrás érzése volt. Sokféle érzés, összetett eksztázis. A másik morzsa az a tapasztalat volt, hogy ehhez a teleporthoz szüksége van valamire. Valamire, aminek benne kell lennie. Ugyanis újra s újra megesett, hogy ugrott, ám az anyag nem engedte át, az ajtó bezárult. Az a valami elveszett belőle. Mondhatnánk, hit kell hozzá, de Sindzsi azt mondta, ez meglehetősen pontatlan és illékony magyarázat. Azt már nem tudta megfogalmazni, mi is ez a valami, azonban elárulta, annak a bizonyos dolognak hiánya ébren is érezhető egyes napokon, amikor kedvetlen, unott, minden értéktelen, színtelen és semmit sem tud csinálni. Olyankor üresnek érzi magát, meglopottnak.

Imádott repülni, a kedvencei közt tartotta számon ezeket az álmokat. Az egyik repülés úgy kezdődött, hogy állt egy hatalmas kövekkel kirakott udvaron, aztán rohanni kezdett, üldözték vagy ő üldözött. Futott és futott, majd a levegőbe emelkedett immár madárként és repült. A második repülés már jóval furcsább volt. Nem emlékezett, hogyan kezdődött el, csak arra, hogy egyszer csak emberi alakjában elemelkedett a földtől. A kezeit használta, ám nem igazán csapkodott vele, inkább úgy kell elképzelni, hogy úszott a levegőben, bár nem is igazi úszómozdulatokat használt. Ez nehezebb volt, mint madárként. Sokszor nem tudott elég gyorsan emelkedni vagy épp süllyedt. Baj azonban sose lett, az utolsó percben mindig képes volt javítani. A csipetnyi izgalom pedig csak kellő mértékben megbolondította boldogságát.

Álmaiban többször szerepelt a valóság egy-egy darabkája is. Ő vitte magával, vagy valamiféle párhuzamos dimenzióról volt szó, ahol bizonyos elemek ugyanolyanok, mint itt, esetleg hasonlóak? Senki se tudja. A legjellemzőbb ilyen elem egyik vagy másik házuk volt, annak is csak egyes részei. Az álomföldi házak sokban különböztek, sehol sem látott még hozzájuk foghatót. Elméjében fel-felidéződött egy-egy kép róluk ébrenléte alatt, ám képtelen volt szavak által életre hívni őket.

Aztán ott volt még a végtelen variációban megjelenő fantasztikus álmok sorozata. Kalandos, misztikus történetek, soha nem látott, képzeletszülte helyek és lények. Veszélyekkel tarkított utazások, ahol bármi történt, jó volt, még akkor is ha netán meghalt. Ha félt, ahogy jött az érzés, úgy el is suhant. Álmaiban valahogy mindig biztonságban volt, vagy talán csak a bizalma állt helyre, ami a valóságban jócskán sérült. Nem nagyon volt több, mint néhány szerteszét heverő kődarab, egykori épület romja, bár az is lehet, az az épület sose létezett.

Szólj hozzá

repülés álmok képzelet teleport álomföld fantasztikum Egyéb Sindzsi csempelabirintus Infancia Mozaikok a múltból Ezakiya "Senshi" Keiko