2016. sze 28.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 16.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 16.

A múlt kísértetei

 

Siro elveszti erejét és meg fog halni?

 resize.png

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, csütörtök, 12:05

Zakuro és Kikjo a második emeleti termükbe tartottak; vihorászva mászták meg a lépcsőket.

Zakuro apró termetű, fekete hajú, szénszemű, babaarcú, manófülű, vézna leányzó volt. Kikjo is bőven szedhetett volna még magára, társánál valamivel magasabb volt, haja világosbarna, szeme hát olyan senemkék, senemszürke, senemzöld egyveleg. Természetesen öltözékük most is, mint minden áldott nap, a megtévesztésig hasonló ízlésvilágról tanúskodott.

Ők elválaszthatatlanul mindenhová együtt jártak. Együtt voltak osztályuk, s az iskola egy részének a népszerűség netovábbja, a világközepe, lányok irigyelt mintaképe és a fiúk rajongásának tárgya. Persze akadtak kivételek. Nem mindenkire hatott a két kisasszony kedvessége, bája, de ez nem különösebben zavarta őket. Hisz volt megannyi barátnőjük, akiket hátuk mögött ki lehetett beszélni, nemegyszer lenézni, és bővében voltak az ujjuk köré csavarható srácoknak is. Olyannyira, hogy Zakuro havonta cserélhette fiúját, s közben a vak szerelmes, vágyódó Mirokuval is kacérkodhatott. Ráadásképp mindezt oly ártatlanul tették, hogy bárkit megtévesztettek.

Amikor felértek a másodikra, Zakuro észrevette a következő lépcsőfordulóban sunnyogó Mirokut, aki szinte rátapadt a falra, arca feszült hallgatózási szándékról árulkodott.

– Te meg mit csinálsz ott? – kérdezte negédes hangon, bájos mosolyt biggyesztve arcára.

A tengerkék szemű srác ezúttal nem volt boldog, hogy látja Zakurót. Őt most jobban érdekelte a harmadik emeleten tanyázó Icsiró, Szora, Majumi és Kira beszélgetése. Fúrta az oldalát, hol van Siro, egyáltalán mi folyik itt? Ugyanis elméjében mélyen megragadt, amikor valami természetfölöttit emlegettek, amihez nekik közük van. Elnyomott magában egy cifra káromkodást, amikor Majumi a hangos kérdést követően lepillantott és őt is észrevette.

– Ezt én is kérdezhetném – szólt rekedten. – Mi itt magánbeszélgetést folytatunk, amihez egy magadfajta ficsúrnak semmi köze – folytatta szigorúan, türkiz szeméből világosan kiolvashatta: takarodj a bús picsába!

Nem szólt, csak lement a lépcsőn Zakuróhoz és Kikjóhoz.

– Tényleg, Miroku, mit érdekelnek téged ők? – rótta meg Zakuro.

A faggatott egy halk sóhajjal továbbindult, de végig az motoszkált benne, hogy vajon ez az öt ember, köztük Siro, mit rejtegethet? Egyáltalában, hogy lettek ők ilyen hirtelen barátok? Icsit nem számítva, no meg az alsóbb évfolyamos hogyishívjákot, Szora és a két lány már harmadik éve járnak egy osztályba.

– Ki volt az? – érdeklődött Szora és Icsiró egyszerre.

– Miroku. Itt lapult a fordulóban – felelte Jumi, és visszaült Kira mellé, aki a levesét szorongatta.

– Úgy tűnik, nem volt hatásos a múltkori figyelmeztetésed – jegyezte meg Kuroszava.

Jumi és Kira kérdőn meredtek a két fiúra, jelezve információ hiányukat.

– A csávó már egyik nap is itt szaglászott; azt akarta tudni, Sirónak mi baja van, merthogy neki nem válaszolt. Szora meg idegzsábás lévén kicsit falra kente s melegebb égövi utazást ajánlott neki – adott felvilágosítást Icsiró.

– Hadd találjam ki, neki is azt javasoltad, hogy hagyja békén Sirót? – Jumi megrovón nézett Szorára, aki kikérte magának:

– Csak nem gondolod, hogy éppen egy ilyen felszínes alaknak kellene Sirón segítenie?!

– Nem, nem – rázta meg fejét Majumi. – De mi nem hagyhatjuk békén – jelentette ki határozottan.

Kira elé tolta a levest, hogy verbális hadakozás helyett inkább egyen.

– Szora, én értem, hogy nem akarod kierőszakolni a bizalmat Siróból, de fogy az idő. A démonkapszula még mindig benne van, ha így halad tovább, teljesen szétoszlik. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy nagy valószínűséggel most, hogy már hárman tiszták vagytok, Akuma minden bizonnyal újabb démonsereget szabadít el, vagy az ég tudja, miféle visszavágást tervezett el – érvelt Kira.

Szora maga elé bambult, majd mély levegőt vett.

– Én is értem, amit mondasz, de merem állítani, hogy Jumi és én tisztában vagyunk azzal, hogy Siro bármennyire igyekszik kedves lenni mindenkihez, és segíteni, akkor is ő egy magányos farkas, aki ezt a pozícióját nem fogja olyan egyszerűen feladni, mert csak ezt ismeri.

Kuroszava felmordult:

– Azt én értem, hogy azokkal – itt a Zakuro-félékre utalt – nem akar társulni, de velünk miért nem? Hiszen épp maga mondta nem egyszer, hogy ebben együtt vagyunk benne! – hőbörgött két falat közt.

Kira leintette őket:

– Ezen most ne vitázzunk! A lényeg, ha ma nem történik semmi, akkor holnap elmegyek hozzá és meggyógyítom – nyilatkozta magabiztosan, hangjából kiérződött, hogy őt aztán nem fogja lerázni Siro.

– Veled megyek – jelentette ki Icsiró.

Jumi és Kira összenéztek és elmosolyodtak. A fiú nem értette, ők igen.   

Hanaicsi, Heiva-sziget, csütörtök, 22:20

– Ez most randi? – kérdezte Majumi, miközben a Hajasze folyó által kialakított sziget fái közt sétáltak.

Az éjjeli égbolton fellegek kergették egymást. A fel-feltámadó szél belekapott a lány hosszú, világoskék copfjába, bebújt ruhája alá, eljátszadozott Kira ezüst tincseivel. Arcát megvilágították az út menti higanylámpák, így Jumi tisztán láthatta, hogy kérdésére pipacsvörös színt ölt.

– Öhm… hát asszem igen – felelte, zavarában az időjárás viszontagságaitól repedezett aszfaltot tanulmányozta.

Erre Majumi megfogta a fiú kezét, ujjait az ő ujjai köré fonta. Kira még mélyebb vörös színt öltő arcát látva megeresztett egy mosolyt felé, az ő halvány pírját gondosan leplezte elmaradhatatlan baseballsapkája.

– Akkor menjünk! – szólt vidáman. Hangjában még bujkált némi rekedtség, de határozottan jobban érezte magát most, hogy Kira kiszabadította a démon karmaiból és azóta is szerető gondoskodással vette körül.

Hamarosan megpillantották a sziget egyik nyílt terét, amelynek átellenes végében gyönyörű, kecses torony tört az ég felé. A sok, finom, eleganciát sugárzó díszítést viselő építészeti műremekről elsőre biztos senki nem gondolná, hogy az egy egyszerű víztározó.

Kira csalódottan felsóhajtott észlelve a torony lábánál felállított színpadot és az az előtt tobzódó rengeteg embert.

– Igazság szerint fel akartalak vinni a tetejére. Gondolta a fene, hogy pont most van itt ekkora hacacáré – szavaiból kiérződött bosszúsága.

– Akkor maradjunk itt – vigasztalta Jumi.

Pontosan tudta, mit tervezhetett el Kira, így amikor ráemelte mélybordó tekintetét, magához húzta és megcsókolta.

A fiú szemei elkerekedtek s még csókjuk megszakítása után is úgy maradtak, majd durca maszkot húzva, tettetett sértődöttséggel dünnyögte:

– Ezt nekem kellett volna megtennem.

– Még kismillió másik alkalommal megteheted – válaszolta kacérkodva Majumi.

Kira nem sokat váratott magára. Amikor ajkaik újra elváltak egymástól, felöltötte szokásos derűt sugárzó mosolyát. Kis vártatva nevetni kezdett és fejét csóválva megjegyezte:

– Azért érdekes játék az élet! Egy olyan lánnyal hoz össze, aki ismeretlenül, rögtön kezdésnek megvert, aztán nemegyszer értésemre adta, hogy mennyire herótja van az állandó optimizmusomtól, jókedvemtől.

Ezúttal Jumi pompázott paradicsomárnyalatban, de nem bánta. Úgy érezte, tegnap éjjel végleg felszabadult, nem akart többé tökéletes vagy mindenkinél erősebb lenni. Kimerészkedett a rideg tények és a kizárólagos logika fellegvárából. Ki, az ezerféle színben lüktető életbe, ahol nem minden vezethető le szigorú logikával, ahol a kavargó színkavalkád bizony hétköznapi ésszel felfoghatatlan mintákat és képeket is kiad, amelyeknek dinamikus tánca szebb bármely felfedezésnél. Ugyanakkor a világért sem akarta ezt rögtön megvallani, így dacosan reagált:

– Ki mondta, hogy ez már nem így van? Fenntartom, hogy az élet nem csupa móka és kacagás.

– Nem állítottam, hogy az lenne – kontrázott Kira továbbra is mosolyogva.

Majumi – rá jellemzően – grimaszolva forgatta szemét.

Hirtelen furcsa melegséget érzett mellkasánál, nem átvitt értelemben s nem a szerelemtől. A kristály pulzált, hő hullámokat küldött és felragyogott, olyan erősen, hogy trikóján is áttört szivárványos fénye.

– Így legyen ötösöd a lottón – sóhajtotta Majumi Kira délben tett jóslatára utalva, majd zavarodottan pillantott körbe.

Térkép nem volt nála, a többiekkel ellentétben pedig benne nem fejlődött ki az automatikus érzékelés. Ez egyszer nem kellett sokat keresgélnie az akumákat. Ismerős cserregés, szörcsögés hangzott fel köröttük.

A fiú kétkedőn szólt:

– Nem vagy te ehhez még túl gyenge?

– Nem, a lelkem már meggyógyítottad – érkezett a határozott válasz. – Fehér tigris!

Jumi se perc alatt eltűnt, és irtani kezdte a démonokat.

– Úgy tűnik, végre csak felfogta az ereje lényegét – mondta a semmiből Kira mellett termő Jumiko.

Unokája csendben bólintott, azon morfondírozva, vajon nagyanyja mióta lehet itt?

Az asszony kacagva felelt ki nem mondott kérdésére:

– Ne aggódj, nem érdekel a magánéleted.

Ezzel egyidőben, valahol a város utcáin Szora épp megpördült a Corvette-tel, hogy elinduljon a Heiva-sziget felé. Csakúgy, mint Sirónak, neki sem volt szüksége többé semmilyen útmutatásra, amint megcsillant a kristály, elméjének térképén felragyogott egy pont, ahová el kell jutnia.

Ahogy irányba került, rálépett a gázra, és nyolc perccel később már ő is elszántan gyilkolta a föld alól előtűnő akumákat.

Eközben Kuroszava Icsiró az utat rótta motorjával, a nyakában lebegő Szivárványhártya iránymutatásait követve.

– Mégis hová tartunk? – ordította túl járművét, mikor már vagy tíz perce csak mentek.

– Heiva-sziget – kiabálta vissza Siro.

– Kapaszkodj! – figyelmeztette a lányt.

Érezve a dereka körül erősödő szorítást, gázt adott. Egyrészt tartott attól, hogy nem érnek időben oda, másrészt remélte, hogy az arcába zúduló szél elkergeti elméjéből azt a nyomasztó sejtést, hogy Siróval valami nincs rendben.

Szora a tömeg felé rontó akumák közé hajította nyílvesszőjének tollait, majd elkiáltotta magát:

– Szárnyalj!

Közben még épp idejében elugrott a rá lecsapó hüllőutánzat elől.

A következő pillanatban meglátta a gyógyítással elfoglalt Jumiko körül őgyelgő démont, ugyanekkor észlelte az újra felé tartó repülőszörnyet. Keresztüllőtte a bjakurenre támadót, ám saját magát védeni már nem tudta. Nem volt elég gyors, a démoni hüllő-madár csőre felsértette bal vállát.

Szörnymadarunk akkor indult újabb rohamra ellene, amikor ő újabb tollakat bocsátott útjára, amelyek megannyi surikenként csapódtak a tömegbe vegyülő akumákba. Még mielőtt újfent nekimehetett volna, alig egy méterrel előtte, golyó végzett vele, groteszk teste szétrobbant.

– Na, mi az, királyfi? Egy kicsit később jövök, és máris összetöröd magad? – kérdezte magabiztos vigyorral Icsiró.

A meglepetten pislogó Szora rögvest kötekedett:

– Nem töröm, megsérültem – morrant rá megmentőjére.

– He? – kérdezte az, mivel nem igazán értette, mi a különbség.

Szora, ha épp nem az íjával lett volna elfoglalva, biztos homlokon csapja magát; elgyötörten reagált:

– Kuroszava, ennyire nem lehetsz hülye!

Az említett csak vállat vont két lövés közt.

Majumi elszántan ritkította a förmedvényeket. Minden ütésébe és rúgásába belevitte teljes erejét, úgy hullottak körülötte a démonfiak, mint kombájn előtt a gabona.

Akkor sem esett kétségbe, amikor az egyik csontvázvezér elkapta a felé rúgó lábát. Jumi másik lábával orrba sózta. Amint kiszabadította magát, megpördülve ismét fejbe rúgta a még kóválygót. Az hátratántorodott, majd dühösen, rozsdás kardcsonkját előreszegezve megrohamozta a lányt. Majumi is megindult felé, baljával félresöpörte a fegyvert, jobbjával átszakította ellenfele torkát, mire az egy halom zselévé avanzsált, szebb időket látott kardja csörömpölt az aszfalton, hamarosan az is füstté lett.

Hirtelen magas, vékony hangú vinnyogás töltötte be Jumi tudatát, ugyanakkor minden elsötétült, bőrén millió apró karom karistolt végig, aztán e hangzavaron áttört Siro kiáltása:

– Jumi, ugorj!

Több se kellett, a lány lábaiba koncentrálva energiáját elrugaszkodott a földtől, a feketeség szétrebbent, ő pedig jó három méterrel arrébb ért újra talajt.

Az eddig őt megbénító, szárnyas koboldhoz hasonló akumaraj most Siro köré gyűlt. Csak azért, hogy a pillanat tört része múltán jéggé dermedjenek, majd lángoló szilánkokra robbanva megsemmisüljenek.

– Köszönöm – kiabálta vissza, de máris újabb ellenfelekkel találta szembe magát.

Miroku Zakuro, Kikjo és legjobb barátja társaságában ott tolongott az újabb koncertet várók sokaságában. Mikor ráuntak a várakozásra, kicsit kijjebb húzódtak, hogy fotózkodhassanak.

Ekkor hallotta meg a srác Siro kiáltását; amint elkattant a fénykép, azonnal a hang irányába kapta fejét, ám addigra a lány eltűnt. Azt hitte, rosszul hallotta, de amint megfordult, hogy kövesse a lányokat, előtte termett valami fekete szörnyeteg.

Meglepetésében seggre ült, így következőnek álla esett le, amikor meglátta Sirót, ahogy elé toppan a semmiből és egyetlen vágással leszeli rémítgetője fejét. Olyannyira ledermedt, hogy hang se jött ki a torkán, de tán az oxigénfelvétel is szünetelt. Nem értette, mi ez a ruha rajta, mi a fenének van neki kardja, és leginkább mik ezek a fekete lények?

A lány már sokadik ellenfelével végzett, mire Miroku képes volt kibökni kérdését:

– Siro, mik ezek? Mi folyik itt?

A lány hátra ugrott az egyik démon lesújtó karma elől.

– Mi a… ? – értetlenkedő kérdése egyszerre szólt annak, hogy a srác látja őt és annak, ami már ideérkezésük óta egyre gyakrabban ismétlődött, a katana pengéje elhalványult és eltűnt, így elég problémássá vált a harc.

A jeget és a tüzet csupán egyetlen egyszer sikerült előhívnia, amikor Juminak segített, azonban rögtön utána az is szertefoszlott.

Ahogy pengéje újból láthatóvá vált, felugrott és kettészelte az előbb életben maradt akumát. Szinte azonnal érzékelte a háta mögé osonót, villámsebesen fordított kardján és hátradöfött.

– Siro? – szólt újra Miroku. – Válaszolj már!

A faggatott épp három ellenféllel küzdött egyszerre, ingerülten felmordult:

– Fogd már be! Ehhez neked semmi közöd – közben zihálva megállt, amint kivégezte azt a hármat. – Különben is látod, hogy elfoglalt vagyok. Tégy meg egy szívességet és húzz el a búsba a barátaid után – sziszegte mérgesen, még mindig kapkodva a levegőt.

’Francba is! Mi van már velem?’

Egyidőben hangzott fel Siro előtt egy csontváz meglepően épp kardjának karcolása a betonon és háta mögött Miroku haverjának kérdése:

– Mi az Tes’? Mit bambulsz itt?

Siro nekirontott a cserregőnek.

Miroku kérdéssel felelt:

– Te nem látod őket?

A másik srácnak persze fogalma nem volt, mit kéne látnia. Furán nézett a távolba meredő Mirokura.

Sirónak megbánni nem volt ideje magabiztos rohamát. Egyik katanája azonnal eltűnt, amikor ki akarta védeni a démon csapását. A döbbenettől túl későn reagált, így bal felkarján hatalmas vágásból spriccelt szerteszét vére. Ennek ellenére sem vonult vissza, vesztére.

Lesújtani készülő jobbjában tartott kardja szintén semmivé lett. Már meglepődésre sem futotta, csak keresztülrohant jobb oldali bordái közt az akuma fegyvere, a hátán bukkant elő, szétszakítva amúgy is eltűnő félben lévő ruháját.

– Bassza meg! Mi a büdös élet van itt? – érdeklődött tágra nyílt szemmel a Mirokut felsegítő fiú, ugyanis addigra számára is érzékelhetővé vált a hétköznapi valójába visszavedlett, csurom vér Siro.

A lányt rögvest ölbe kapta az a fiatalabb kölyök, aki mostanság velük lóg, majd futva elinalt a fák közé. Elrohant előttük Aomori Majumi, másodpercekkel lemaradva Aono Szora és Kuroszava Icsiró.

– Mi történt? – szakadt ki a kérdés Szorából.

– Nem tudom. Egyszer csak eltűnt a kardja és… – képtelen volt folytatni Icsi, csak szaladt tovább lélekszakadva.

Mellkasában szíve heves ütemet vert, még mindig annak a pillanatnak a sokkoló látványa lebegett előtte, ahogy Siro kardja köddé válik s teste megáll, előre csuklik, hátán át holdvilágra bukkan a fegyver, amivel felnyársalták.

Ő akkor egy közelben álló fa ágáról lőtte távcsöves puskájával a tömeggel elegyedett rohadt zombikat. Újratöltés közben vette észre Sirót; azonnal szitává lyugatta azt a mocsadékot meg még két-három arra lődörgő társát.

Miroku és haverja meg csak álltak ott, mint Bálám szamara, bámultak, mint borjú. És nem értették.

Siro ott feküdt Kira előtt a füvön, vérrel áztatva a földet. Bár a bjakuren elaltatta még mindig hörögve, zihálva, fájdalmasan küszködött minden egyes korty levegőért.

A közelben lapuló, leskelődő srácok még kevésbé értették.

– Nem inkább kórházba kéne vinni vagy mentőt hívni? – értetlenkedett fennhangon Miroku haverja, aki nem látta azt, amit Miroku: a Kira jobbjából kiáramló fehér fényt, bal kézfején összegyűlt feketeséget. A Szora előtt térdeplő élénkpiros hajú nő is ugyanazt csinálta.

– Nem, azt hiszem a fiú és az a nő valamiféle gyógyítók lehetnek – vélekedett Miroku suttogva.

Körülbelül tíz perccel később Siro borzalmas hangokkal járó, erőltetett légzése egyenletes, halk szuszogássá csendesült. Kira a felkarján lévő sebbel foglalatoskodott. Jumiko begyógyította Majumi karmolásait, horzsolásait. Icsi sértetlenül megúszta, idegesen járkált fel-alá.

– Kira! Mi a fene történt vele? Miért tűnt el a kardja, majd jorusialakja is? – kérdezte remegő hangon.

Jumi, Szora és a feszülten hallgatózó két srác is lélegzetvisszafojtva várták a választ, bár utóbbiak azt sem tudták, mi a szösz az a jorusi.

– Ez minden valószínűség szerint a démonkapszula feloldódásának mellékhatása – mondta komoran Jumiko.

Csend, sűrű, döbbenetes, vágni lehet, de nem ők azok, akik elsöprik, hanem egy jellegzetes, mézes-mázos női hang.

– Fiúk, hova tűntetek? Mit csináltok itt? – firtatta Zakuro.

Kira kivételével, minden jelenlévő a betolakodóra meredt, majd a cserjékből előbukkanó Mirokura és társára.

– Úgy tűnik, sikerült feltűnést keltenünk – sóhajtotta Jumiko.

Szora keze ökölbe szorult, Majumi hideg, penge éles tekintettel mérte végig vendégeiket.

– Már megint te? – szinte köpte a szavakat.

Miroku bánatos kiskutya szemekkel nézett Siro felé, ám nem szólt, megtette helyette Zakuro:

– Mi bajod van vele? – egy bájvigyort is mellékelt mellé.

– Neked nem osztottunk lapot, úgyhogy csak lapulj, mint szar a fűben – vetette oda Jumi.

Miroku mondott valamit a két lánynak és barátjának, mire azok elmentek.

– Áruljátok el, hogy mi folyik itt! Miért rohangál az éjjel közepén, a mai világban két katanával Siro? És mik ezek a fekete lények? – hadarta Miroku.

Majumi és Szora elképedt, szájuk tátva felejtődött, még a történések iránt közönyös Icsiró is levette szemét Siróról és Kiráról.

– Mióta látod őket? – érdeklődött nyugodt hangon Jumiko.

– Most óta, de mit számít az? Mit csinál? – félelem érződött elcsukló hangjában pedig az asszony csak rátette kezét homlokára; szoborrá válva várt.

– Csak egy ember – állapította meg Jumiko. – Sajnálom, de kívülállóknak nem adhatjuk ki a titkainkat.

Miroku leforrázva állt, szemeiben szomorúság csillogott, amiért elutasították.

– Értem – suttogta maga elé.

– Annyit elárulok, azok a lények démonok, és mi ellenük küzdünk a magunk módján. Te viszont nem tehetsz semmit azonkívül, hogy elkerülöd őket – intette Jumiko.

Miroku leverten elkullogott a többiek után.

Szoráék kíváncsi tekintetére az asszony magyarázatot adott:

– Azok a leszármazottak, legyenek jorusitól vagy bjakurentől, akik már nem képesek használni erejüket, a látás képességét megőrzik. Ő is ilyen leszármazott. Lát, de sem gyógyítani, sem harcolni nincs elég energiája.

Kira ezalatt mérhetetlen elszántsággal s egyre növekvő kétségbeeséssel próbált bejutni Siro elméjébe. Már ki tudja, hányadjára futott neki, bejáratot keresve a magas falon vagy legalább egy apró rést, eredménytelenül. Végső alternatívaként egyszerűen teljes erejéből nekirontott a falnak.

Kira felkiáltott, fájdalomtól eltorzult arccal rántotta el kezét Siro homlokáról. Mind némán várták a választ, a fiú hitetlenkedve meresztette szemét hol Siróra, hol saját kezére.

– Nem… nem vagyok képes meggyógyítani – súgta teljesen összetörve.

Senki nem szólt, csak Jumiko térdelt mellé, hogy ezúttal ő tegyen kísérletet. Egy perc sem telt el, komor arckifejezéssel felemelkedett a lány mellől.

– Ilyet még életemben nem pipáltam! Már egyszer láttam azt a falat, de akkor nem is sejtettem, hogy lényegében olyan masszív, hogy lehetetlen bejutni. A világ bármely nagyhatalma megirigyelné azt a védelmet, ami az évek során kialakult benne.

– Na, de akkor most mi lesz? – fogalmazta meg Icsiró mindannyiuk kérdését.

– Nem tudom. A kapszula minden kétséget kizáróan feloldódott, sajnos innentől ez számomra is ismeretlen terület. Annyit mondhatok, ha minden Akuma számításai szerint történik, akkor Siro hamarosan meghal – felelte Jumiko. Úgy festett, egyetlen pillanat alatt évtizedeket öregedett.

– Nem bírhatnánk rá, hogy engedje le azt a falat? – próbálkozott Majumi.

– Nem, illetve hogy is mondjam? – kezdte Kira. – Idővel biztosan, de ezt a védelmet – nagyobb részt – ösztönös folyamatok hozták létre, s vajmi kevés benne az, amit ő egyszerre tudatosan képes lenne megsemmisíteni. Megszüntethető, ám addigra már régen halott lenne jelenlegi állás szerint.

Hallgattak, nem voltak szavaik, valahogy minden feloldódott a Siro körüli bizonytalanságban.

Szólj hozzá

halál angyalok démonok démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko A múlt kísértetei az erő elvesztése