2016. okt 05.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 17.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 17.

A múlt kísértetei

 

Akemi árulása, Siro titka

 resize.png

 

Hanaichi, Heiva-sziget, japánkert, péntek, 19:13

– Szóval arra kíváncsi, mi történt velem? – kérdezte semleges hangon Siro a mellette ülő Akemitől.

A nő nem felelt, tudta, a kérdés csak időhúzás. A lány a holdfényes vízben úszkáló koi pontyokra összponosított.

– Nem tudom, mit kellene mondanom, hol kellene kezdenem. Az emlékezetem éppoly szilánkos, mint én magam. Nem tudom, miért, de tele vagyok üres idővel. Ez a semmi félelmetes, borzasztó, hideg és szomorú, hisz a jó dolgok belevésődnek a szívünkbe és elménkbe. Mégis hiába gondolok vissza napok, hetek, évek tűntek a semmibe és csupán egy felirat maradt utánuk: törölve. Vajon miért? Miért olyan fájdalmasan lüktető, szomorú ez az eltűnt idő?

Siro elnémult.

Akemi türelmesen vele tartott. Tisztában volt vele, hogy ez az összeszedett monológ még korántsem az igazi történet, ez csak mellékág.

– Azért, mert egyébként az én emlékezetem jónak mondható, vagyis a felejtés oka: a muszáj, mert különben már nem tudom elviselni. Annak ellenére, hogy ennyi minden elveszett még szinte végtelen dolog maradt. A totális felejtés képtelenség!

Újabb hosszas hallgatás, mialatt Siro önkéntelenül összegubózott, térdeit felhúzta és karjaival átölelte, majd lehunyta szemeit, mintha aludna, csupán lélegzetvételének enyhén zaklatott ritmusa jelezte belső vívódását.

– Egyszer a nagymamám mesélt nekem arról, hogy anyám már akkor is csúnyán bánt velem, amikor pici voltam; mint ahogy arról is mindenféle verziót hallottam, hogy miként csöppentem ebbe a világba. Hogy elfelejtette egy nap a tablettát, hogy nem is akart megtartani, hogy ez nem igaz. Utóbbit ő mondta, de annyi valós, megtörtént eseményt letagadott már, nem hittem neki. Különben is mindig éreztette velem, hogy nemkívántos vagyok és akkor finoman fogalmaztam, bár apám is tett kegyetlen és undorító dolgokat, ha szembesülni kényszerült vele, legalább hallgatott, ezzel ismerve be tettét.

Ezután szavai megváltoztak, lassabban beszélt, szaggatottan, halkan. Gondolatai is csapongtak, mint apró madár a viharos szélben. Fájt, belül, az a megfoghatatlannak tetsző, parányi, ám a végtelent magába foglaló valami, ami a szíve és a lelke. Szemei égtek, de sírni nem tudott.

– Tudja hány ember hisz abban, hogy nemcsak lehet, de már-már kötelező a gyereket veréssel nevelni? Olyannyira elfogadott dolog ez a módszer, mint az, hogy levegőt kell venned. Rengeteg emberbe beleépült, mélyen… Soha nem tudtam elfogadni még ezt az általuk logikus és engedélyezett gyakorlatot sem, hogy ha a gyerek rossz elverem és a probléma megoldva.

Nálunk ebből az úgymond legális pofon- és ütlegosztásból volt kevesebb. Sokkal több volt az olyan eset, amikor halványszínű elképzelésem nem akadt, miért ütöttek meg úgy, hogy a radiátor adta a másikat; hogy mivel érdemeltem ki az eszméletlen fájdalmat okozó hajtépést megspékelve azzal, hogy közben az asztallapba verik a fejem. Hát igen, anyám valahogy ösztönösen követte azt a mondást: csak a fejét, meg ne sántuljon!

Aztán valamikor az idők során megértettem, mi az ok. Alig lehettem tízéves elküldött fodrászhoz, hogy levágassam a hajam, tényleg rövidre vágták, ahogy hazaértem kezdődött az ordítás, hogy hogy nézek ki, hogy ronda vagyok… estébé. Végül oda lyukadt ki, hogy dühödten nyomta a jéghideg folyóvíz alá a fejem, majd elkezdte a hajamnál fogva a kagylóba verni néhányszor. Egyszerűen értelmetlen volt az egész, hogy egyáltalában min húzta fel magát, mit követtem el? Megszólalni nem bírtam, de lassan levontam a következtetést, hogy anyám rajtam éli ki érthetetlen brutális hajlamait.

Apám más tészta volt, neki valamivel konkrétabb és… Hogy is mondjam? Ő kifejezetten annak a példája, amit a mélyen beivódásról mondtam. Olybá tűnik a család azon ágán rengeteg férfi rögeszméje volt, hogy nekik hatalmuk van a többiek felett méghozzá olyan, amelyet félelemből kell felépíteni, abból a rettegésből, amit másokban ér el, és amit ostobaságának köszönhetően tiszteletnek merészel nevezni. Az apám elképzelései és valószínűsíthetően tapasztalatai alapján a gyerek akkor jó, ha fiú; ha kuss a neve, vagyis egyetlen önálló gondolata s szava nincsen; kérdés nélkül hiszi a szülők felsőbbrendűségét; ha minden apróságért megverjük, hogy rendet és fegyelmet tanuljon; ha nem több egy parancsteljesítő gépezetnél.

Valamiért kisebbként mégis tudtam őt szeretni vagy legalábbis ragaszkodtam hozzá, ellentétben anyámmal, aki mindig zsigeri ellenszenvet váltott ki belőlem. Hogy miért? Nem tudom, talán azért, mert apám képes volt némi pozitív tulajdonságot is felvenni, vagy talán pusztán azért, mert valaki kellett, aki nem negatív kapcsolatot jelent. Pedig ő aztán előszeretettel pofozkodott.

Bár sokat emlegette, hogy szíjjal ver el, sokáig nem került rá sor, legalábbis amennyire emlékszem egy alkalom volt, amely belém égett. Nem csináltam én semmit azonkívül, hogy elmondtam osztályfőnökünk kérését, hogy fizesse be minden szülő a leghamarabb a kirándulás költségét. Nem akartam én semmit, mégis egyik pofont kaptam a másik után. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy ellenkeztem, hogy rámutattam a dolog értelmetlenségére, hisz miért az én bűnöm lenne ez? Persze tényleg sosem voltunk rózsás anyagi helyzetben, de akkor is én nem követeltem semmit, én csak közvetítettem egy kérést, amit éppen meg is tagadhattak volna azáltal, hogy azt mondják, hogy nem mehetek. Nem mintha túlzottan akaródzott volna egyáltalán, hisz sose voltam társasági lény, sőt általános iskolás társaim amúgy is folyton-folyvást csúfoltak.

Sosem, soha sem a fizikai fájdalom volt az igazán rossz… Az értelmetlen kegyetlenség, hogy miért… egyáltalán mi a bűnöm? Akkor, emlékszem éppen szerettem volna megágyazni, ott térdeltem az ágyneműtartó kemény pozdorjáján, ahová estem az első ütés után. Tény és való, üvöltöttem a fájdalomtól, de legnagyobb részt amiatt, mert nem értettem, én nem akartam semmi rosszat, miért, miért?

Hangja elcsuklott, de arca ugyanolyan kemény maradt, csupán keze apró rángásai árulkodtak a benne száguldozó feszültségről.

A japánkert hatalmas sziklája mögött, amelyről a tavacskát tápláló vízesés zúdult alá, Szora és Jumi alig bírták visszafogni Icsirót, aki bármit megtett volna, hogy ne lássa így Sirót. Nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: a felszín alatti szenvedése vagy az a szenvtelen maszk, amit magára öltött ezúttal. Egyszerűen olyan érzést keltett, mintha ez az egész nem is vele történt volna meg, de közben testtartása, mozdulatai, akaratlan remegése mind-mind ennek ellenkezőjét sejtették.

– Kuroszava, állj le! – figyelmeztette fojtott hangon Szora.

– Ha most meglát, azzal nem segítesz! – érvelt Jumi.

Icsiró rá sem pillantva bólintott. Szora érzékelte, hogy a másik srác izmai elernyednek, ám azért továbbra is rajta tartotta szemét.

– Miután vége lett, bementem a fürdőbe; borzalmasan fájt a csípőm. Nagy nehezen tudtam egy pislantást vetni a hátamra, amely csoda színesen rikított. Mindeközben anyámék megint egymással üvöltöttek. Anyám felháborodva kérte számon apámon, hogy hogy csinálhatta ezt? – itt Siro keserűen felnevetett. – Persze nem azért, mert sajnált, hanem idézem: Ennek nyoma maradt. Mi lesz, ha valaki meglátja?

Semmi se történt, túl fiatal és buta voltam még ahhoz, hogy megértsem, mekkora lehetőséget szalasztottam el. Erre csak jó három évvel később ébredtem rá, amikor – már nem egészen emlékszem hogyan – az egyik tanárom érdeklődni kezdett a családomról. Én akkor mindent elmondtam, amit úgy hirtelenjében tudtam, mertem. Újabb arculcsapás volt az élet részéről, hogy ezek után nem sokkal engem neveztek hazugnak.

Természetesen a tapasztalat meghozta gyümölcsét, már láttam, hogy anyám milyen egyszerűen elhiteti bárkivel állításait, hogy nekem nem fognak hinni, hisz gyerek vagyok, és nyilván én hazudok, nem ő. Az ő kezükben volt a kulcs, az enyémben semmi, maximum a hideg rács egy-egy oszlopa.

Mélyen rögzült tapasztalatom ellenére próbáltam meg nem is oly rég még egyszer kiszabadulni, eredménytelenül, illetve keserves eredményekkel.

Újabb percekig húzódó némaság. Akemi türelmesen várt, mint a folyó, amely hosszú évek alatt mossa alá a hegyet.

Mintha gát szakadt volna fel, Siro izgatott-ideges hadarásba kezdett, szavai akár egy bíró vagy egy türelmetlen kovács kalapácsának rendületlen, ám kapkodó csattanásai. Hagyta kiáramlani a többi esemény elbeszélését vagy foszlányát, azonban nem engedte, hogy látható és egyértelmű jeleket öltsön rajta a fájdalom.

Szora, Icsi, Jumi és Kira egyre fokozódó dühvel és egyre mélyülő döbbenettel hallgatózott. Olybá festett, hogy a fizikai erő demonstráción és idegrohamokon kívül számos egyéb megaláztatáson keresztül igyekeztek semmissé tenni Siro kísérleteit arra, hogy egy önálló, egészséges, lélekkel rendelkező lény legyen-maradjon.

Amikor ilyen jeleket mutatott apja rendszerint a maga köré kiépített félelemglóriát felhasználva elhallgattatta, vagy ha kellett ütött, amire elég ritkán volt szükség, úgyis mondhatnánk az előző évek kiképzése fenomenálisan sikeredett. Elegendő volt utalnia a dologra vagy meglendítenie kezét, a lány máris sírósan húzta össze magát, reszketegen a rettenetes, mély gyökeret eresztett félelemtől.

Az anyja még kegyetlenebb módszereket talált; ő látszólag kedvesen lelkét, pszichéjét vette górcső alá. Eszközei tárháza kimeríthetetlennek bizonyult. Összecuccolt neki és kirakta az utcára, mikor még tízéves se lehetett; bármikor elmondta fűnek-fának, kurvának, hülyének, őrültnek nevezte; sose elégedett meg semmivel. Ha véletlenül valami érdemet szerzett Siro és büszke volt rá, hát megkapta, hogy azt nem ő érte el; hogy csak azért tanul jól, mert ő (mármint anyja) is mindig okos volt. Állandóan megkapta, hogy ezt a jó dolgot is anyja génjeinek köszönheti, persze ha valami balul sült el vagy nem anyuka elképzelései szerint való volt, akkor jött az, hogy bezzeg ő mennyivel jobb volt.

Egyik kedvenc témája volt Siro kinézete, hogy szegényke mennyire nem szép, és hogy már most tizenévesen se csontsovány, pedig anyja a szülésig, sőt utána is ötvenöt kiló se volt. A lány tisztában volt fizikai jellemzőivel és azzal, hogy nem egy világraszóló szépség, de ezek a kijelentések akkor is bántották, főként azért, mert abszolút nem volt népszerű még a középsuliban se. Se barátai, se olyan srác, aki egy kicsit is vonzónak tartaná. Mostanra már amúgy se szívesen barátkozott, ugyanis rengetegszer pórul járt már másokkal.

Akárhogy is, de remekül sikerült eltaposni az önbecsülését, a bizalomra való képességét, a kifejlődő személyiségét, a benne megszülető életszemléletet, legalábbis ezt kellett velük láttatnia, ám közben mélyen magában mindent megőrizni és továbbfejleszteni.

Ennek a kettős küzdelemnek köszönhetően számára az olyan egyszerű kötelességek, mint a tanulás is sokkal több erőfeszítést kívánt. Ez úgyszint folyamatos probléma volt, hogy bezzeg anyuka kitűnő volt, míg ő csupán jó eredményekkel bírt, csakhogy ezért sokkal többet tett, mint más a legjobb eredményekért. Hiába volt alapvetően értelmes, ha egyrészt volt, amihez se tehetsége, se érdeklődése, másrészt az állandó otthoni fizikai, szellemi, lelki túlélési küzdelem igen sok erejét felemésztette. Azt már nem is említve, hogy ott voltak azon kötelezettségei, amit a két szülő pakolt rá, nehogy véletlenül legyen gyerek- vagy kamaszkora.

Apja elvárta, hogy besegítsen építészeti vállalkozásába, persze csupa olyan munka, ami nem épp kislányoknak való, de ez mellékes. Anyja, aki egészségügyi dolgozó létére tojt rá az otthoni higiéniára, szép lassan rá testált majd minden házimunkát.

Erre két módszerrel készült. Az egyik, hogy ráparancsolt a lányra nyafogó, bánatos hangon, hogy ezt vagy azt meg KELLENE csinálni; amennyiben Siro nem pattant azonnal, jött az ő vagy apja dühkitörése/büntetése. A másik oldalról a szülők közti veszekedések egyik közkedvelt és sarkalatos pontja volt az anya lusta tehén mivolta, ami igénytelenséggel párosult. Egy-egy ilyen „vita” után apja mindig megkérte lányát, hogy legyen olyan jó és legalább ő takarítson fel.

A mindennapos összekülönbözések leggyakoribb oka az anyagi gondok körüli minduntalan szertegyűrűző megjegyzés volt. Ment a ki-mit-mennyit-dolgozik, keres, és mire költ, miért nincsenek a csekkek befizetve stb. A végén mindig egymás szapulásánál és az én elválok című játéknál kötöttek ki.

Siro gyűlölte ezt a játékot, mert több alkalommal elővették, hogy akkor kivel akar maradni, és hát ennek eredménye mindig harag volt. Pedig a lány egyébként az évek telte-múltával egyre inkább úgy találta, hogy mindkettő ostoba és abszolút nem felnőtt, érett módon viselkedik, gondolkodik, szóval legszívesebben egyikükkel se lett volna. Általában apját nevezte meg, így mindig is ő volt a kedveltebb szülő, egészen addig, amíg el nem kezdődött az, amivel súlyos, életre szóló csalódást okozott neki.

Tizenhárom volt, vagy talán már betöltötte a tizennégyet? Nem ez a lényeg. Egy alkalommal − tőle szokatlanul − az apa megölelte. Már ez idegenkedést keltett Siróban, hiszen őt nem ölelgette soha senki. Még ma is emlékezett arra, hogy gyomra összeszorult, amikor a férfi azt mondta, hogy szereti, túlságosan szereti.

Nem kellett sokat várni, hamarosan kiderült, mit akar ezzel. Kezdetét vette egy borzalmas időszak.

Élete első csókja olyan élmény lett, amit utált; ami miatt meggyűlölte a férfiakat; ami miatt undorodni kezdett a szerelemtől és szextől; amitől mocskosnak érezte magát. Eljött az az idő, amikor olyan egyszerű dolgok rettegéssel töltötték el, mint a fürdés vagy, hogy éjjel kimenjen pisilni.

Apja nem kímélte, zargatta a fürdőben, ami után Siro csak akkor fürdött, ha a férfi nem volt otthon. Éjjelente, ha anyja dolgozott, hiába hallgatózott és indult el a wc-re akkor, amikor az apa horkolt, volt, hogy hirtelen felébredt. Hiába próbált minél kevésbé szem előtt lenni, hiába hordott még éjjelre is több réteg ruhát, és – ami a legeslegrosszabb volt – hiába próbált anyjától segítséget kérni, az kétkedett. Bár egyszer megígérte, hogy utána néz a dolognak és egyik éjjel nem megy be dolgozni, hogy lássa, mi történik; igazából soha nem tett semmit.

Szinte az őrületbe kergette ez a helyzet, maga a zaklatás, hogy megutálta a saját testét, hogy folyamatos rettegésben élt, hogy undora állandó hányingert okozott. Mindennap attól félt, hogy a szokásos tapogatás, simogatás, mikor mélyül tovább, hogy az ellen se tud semmit tenni. Borzasztó káosz dúlt benne: egyáltalán miért történik ez, mit tegyen?

Apja hangoztatta, hogy nem beszélhet róla senkinek, mert akkor őt börtönbe zárják és akkor a lány és anyja pénz nélkül marad. Siro amúgy se tudta, kiben bízhatna, főként miután az anyja sem hitt neki, ő is cserbenhagyta.

Utálata; az undor, hogy az apja – még ezeken felül – olyan dolgokat is közölt vele, hogy a lánya testét felidézve maszturbál; a tehetetlenség egyre fokozódott.

Egyetlen egyszer ösztönből próbált nemet mondani, ellenállni azzal, hogy megfogta a férfi kezét, hogy eltolja magától, mire az megragadta karját, eszméletlenül erősen szorította s közölte, hogy ha még egyszer ilyet próbál tenni, eltöri a karját. Az az arckifejezés, a szemeiben tükröződő őrület, Siro nem tudott rá mást mondani: ez nem ember.

– Őszintén, ahogy a többi dolognál, itt se emlékszem pontos időpontra vagy arra, hogy meddig is tartott; 1-2 évig körülbelül. Azt tudom, hogy akkor lett vége, amikor legközelebb egy nyári szünetet a nagyszüleimnél tölthettem; illetve két hétig voltam ott.

Pontosan fel tudom idézni azt a napokig tartó gyötrődést, hogy kérjek segítséget tőlük? Vajon, ha anyám nem tett semmit, akkor a szülei mit reagálnának? Egyáltalán mi lesz? Hisznek nekem? Van értelme elmondani? Lehet, hogy nem is tudnak segíteni. Két-három napig sírva járattam az agyam a megoldáson. Végül is kiöntöttem a szívem a nagymamámnak, aki intézkedett.

Hosszan elbeszélgetett az értem jövő szüleimmel értésükre adva, hogy ha ennek a zaklatásnak bárminemű folytatása lesz, megyünk a rendőrségre. Hála égnek, ez hatott, ugyanis azt a nagyim is elmondta, hogy sajna nem túl sok esélyünk lenne az igazságszolgáltatásban, mivel soha semmilyen nyoma nem maradt a történteknek.

Persze az incidensnek csak fizikai szinten nem volt folytatása. Maga az elszenvedett idő és annak lelki nyomai tovább kísértettek, de ha ez nem lett volna elég, egy este apám bejött a szobába és közölte, hogy amikor majd szeretnék szexelni, neki szóljak. Ez az egyetlen mondat elég volt, hogy soha ne leljek nyugalmat, hogy minden alkalommal, ha kettesbe kellett vele lennem, attól tartsak, hogy újra kezdődik az egész, sőt ezúttal még rosszabb lesz.

Szora és Icsiró a visszafogott indulataiktól enyhén remegve méregették egymást, hogy közbe avatkozzanak, ha másik le akarná leplezni ottlétük, miközben mindketten azt érezték, hogy ezek az emberek megérdemelnék a kivégzés visszaállítását.

A zaklatott Majumi zsebében turkált cigaretta után, amikor meghallotta azt a Siróhoz intézett mondatot, félhangosan felszisszent:

– Bazzeg! Ez…

Kira gyengéden befogta a lány száját, majd kivette kezéből a cigit.

– Mi lenne, ha inkább nem füstölnél? – kérte suttogva.

Jumi dacos képpel, de eleget tett a szép szónak.

Akemi rezzenéstelen arccal váltogatta tekintetét a kert egy pontján billegő madár és Siro között, várva az utolsó felvonást. A nő teljes mértékben tisztában volt a lány életével, neki aztán nem tudott volna egyikőjük se semmi újat mondani, de ezt az információt inkább megtartotta magának. Most különben is az volt a lényeg, hogy Sirót előrángassák rejtekéből, hogy társai tisztában legyenek fájdalmával, küzdelmeivel, különben esélyük sincs segíteni. Ezért rendezte ezt a kis színjátékot, hogy előkényszerítse a lány titkait.

Az utóbbi nem egész két év alatt kibontakozott az az eseményláncolat, ami a Siroszaki család teljes összeomlásához vezetett. A recept hozzávalói: egy örökölt ház, egy pénzéhes, pénznyelő nő, egy tisztességtelen vállalkozó, rengeteg millió kámforrá válása, némi pia és illegálisan beszerzett gyógyszer, nemtörődöm feleség, egy kés, egy pince vízzel tele és mindennek közepén maga Siro.

Történt ugyanis a nagy szerencse, melyben házat örököltek. Régit elad, a másikat újjáépít, természetesen kedves mama álomszerű elképzelései és nem keretösszeg szerint, minek köszönhetően a milliók csakúgy röpködtek ki az ablakon, mint a megzavart legyek. Vagy, hogy egész pontosak legyünk, nem is igazán lehet nyomon követni, merre is tünedezett el az eladás összege, a felvett lakás hitel, a szintén elnyelt többféle személyi kölcsön.

Aztán jött az állítólagos derült égből villámcsapás: az apa milliókkal tartozik az adóhatóságnak, mivel valahogy elfelejtett adót fizetni, pontosabban három éve a könyvelője nem szólt még neki, hogy perkálni kellett volna. Mindegy! A lényeg, hogy ez a töménytelen mennyiségű tartozás, adó, hitel, anyuka állandó költekezése, a rossz gazdasági és üzleti helyzet hozta magával apuka piálását és kórházi ápolást igénylő elmebaját, amit drága neje kiabálás, vita sorozatok és némi munkahelyéről csempészett (hivatalos verzióban kért) altató, nyugtató koktéljával orvosolt.

Mindeközben Sirónak fogalma sem volt, mit tegyen, csak annyit tudott, hogy apjának leginkább dokira lenne szüksége, igen ám, de ő nem akaródzott menni és állítólagos humán érdekekből senki nem vitethette be pszichiátriára.

Teltek a hónapok, múlt a józan ész és öntudat a férfinál, az érdeklődés anyjánál.

A nő aznap jelentette be nyaralási szándékát, amikor Siro felkereste Majumit, békülési szándékkal. A köznép elé tárt verzió szerint anyuka beteg apját ment istápolni. Az már más kérdés, hogy ad1 nagyapja már évek óta betegeskedett és többször volt kórházban, ad2 a lány saját fülével hallotta, amint a nő többször panaszkodott arra, hogy ő már nem bírja ezt elviselni, ezért inkább elutazik néhány napra.

Így történt, hogy az amúgy is ijedt, tehetetlen és végső soron fiatal Siróra hagyta apja felügyeletét, bele nem gondolva, mit tesz. Egy nap sem telt el és meg volt a baj.

A férfi még a délelőtt folyamán eltűnt, ami nem volt szokatlan, hisz gyakran másfelé mászkált a nap folyamán, és különben is beszólt, hogy elmegy valahová. Siro nem is aggódott igazán, amíg el nem jött az este, majd az éjjel, apja nem ért haza, ráadásul a telefonja is ki volt kapcsolva, legalábbis mindig hangposta jelentkezett.

Éjjel persze többször felriadt, majd másnap neki kellett tenni valamit, viszont apja egyetlen ismerősének se tudta a számát. Rendőrségre ment, aztán rohangált, megkereste apja testvérét, aki a közelben dolgozott. A hír elterjedt, jöttek a telefonhívások, például olyanok, hogy keresse a padláson, ha már többször mondta, hogy felköti magát.

– Nem részletezném az egész napos frusztrációt vagy az azóta eltelt időt. Anyám viselkedésének szörnyűségét, hogy nem volt hajlandó bejönni a rendőrségre, csak később nagy unszolásra, hogy milyen dolgokat mondott, köztük azt, ha apám előkerül, ő maga fogja megfojtani. Akkor is, amikor alig egy hete megtalálták, az volt a legnagyobb baja, hogy mit járkálnak a rendőrök az ő telkén meg az ő házában.

Igen, ez volt a legmegdöbbentőbb a házban találták meg. Anyám le is cseszett, hogy hogy néztem meg a pincét? Merthogy ott volt a tetem.

Épp csak azt felejtette el, hogy amikor eltűnt, a Hajasze folyó áradt; és mivel a házunk a közvetlen közelében van, ilyenkor a pincét elárasztja a talajvíz; vagyis le se tudtam menni a lépcsőn, mert jó kétharmadáig állt a víz. Arról nem beszélve, hogy a pinceajtó zárja nem működött, ezért egy bazi nagy kő volt elé rakva, hogy a kutyák ne menjenek be/le; és ez a kő az ajtó előtt volt a szokott helyén. Ugyan a mellette lévő ablak picit nyitva volt, de elég nehézkes lett volna ott bemászni, mert elé volt pakolva kívül is, belül is.

Szóval ott találták meg a pincében, én nem láthattam. Jelenleg is nyomoznak, mert azonkívül, hogy egyértelműen megfulladt, egy kést is találtak a mellkasában, ám mivel nem érte el a szívburkot, az nem okozhatta halálát.

Öngyilkosságnak tekintik, bár – ahogy mondtam – elég sok tisztázatlan körülmény van, de anyám nem volt otthon, nem tudnak olyanról, aki el akarhatta tenni láb alól, én meg nem tettem. Bár… bár megvallom, van bűntudatom, mert egyrészt teljesen tehetetlenül néztem, ahogy idáig fajulnak a dolgok, másrészt… Másrészt, mert már jó ideje megfordult a fejemben, bárcsak eltűnnének az életemből, persze ezalatt nem arra gondoltam, hogy haljanak meg, de elegem volt már az állandó újabb és újabb szenvedésből; és azért, mert nem tudok igazi gyászt érezni. Úgy értem, igenis sajnálom, hogy ez történt, sajnálom, hogy ilyen véget ért, de szánalmam nem több annál, amit akkor érzünk, amikor a hírekből, pletykákból hallunk ilyet.

Ha őszinte vagyok, nem tudtam igazán szeretni, ráadásképp nem vagyok szent és én első kézből tapasztalhattam meg ennek az embernek a gonoszságát, amitől – érthetően – mély haragot, dühöt táplálok iránta, ugyanakkor ez anyámra éppúgy vonatkozik.

Apám testvére azt akarja, hogy én próbáljam meg anyámat kisemmizni, de engem ez nem érdekel. Soha nem fog elmúlni a haragom, de én senkivel nem akarok semmit tenni, nem vagyok ítéletosztó, se végrehajtó, arról nem beszélve, hogy eszem ágában sincs a mindenféle bosszú tervekkel és a többivel még több szenvedést okozni magamnak. Az egészből ki akarok maradni, véglegesen kikerülni ebből, és a saját életemet élni.

Ennyi, de szerintem ezzel semmivel se kerülünk előrébb abban, hogy mit is tegyünk a kapszulával, vagy azzal a férfival, aki akkor megtámadott – zárta le hosszúra nyúlt monológját Siro, továbbra is gondosan kerülve Akemi tekintetét, amikor meghallotta Szora hangját, aki Icsirót próbálta visszatartani.

– Most már előjöhettek! – kiáltott nekik Akemi.

Siro ledermedt, de egyre fortyogott benne a nő iránti megvetés, amiért így átvágta, megalázta olyan emberek előtt, akiket nem kerülhet el.

– Sajnálom, Siro. Egy ilyen családot én se akarnék – mondta Majumi együttérzőn, legalábbis annak szánta, ám a másik felpattant, dühödten meresztette szemét Akemire, majd megkérdezte:

– Legalább azt mondja meg őszintén, az a férfi ő?

A nő némán bólintott, majd szenvtelen arccal bámult az elviharzó Siro után.

A többiek nem értették a kérdést, azonban a lány jobban érdekelte őket. Szora szinte biztos volt benne, hogy ez lesz. Icsi megbántottnak érezte magát és mellőzöttnek, ahogy Jumi is, aki – szenvedélyes természetéhez illően – felbőszülve kiabált Sirónak:

– Miért akarsz mindent egyedül megoldani?! Ne légy önző! Nem veszed észre, hogy ezzel minket is bántasz?

Kira halkan rászólt:

– Hagyd!

Barátnője felvont szemöldökkel meredt rá, mire a fiú így folytatta:

– Neked is igazad van. Mégis – emlékszel? – ő maga mondta, hogy tönkretették a képességét a bizalomra és szeretetre; és ez sajnos igaz, ha nem is teljes mértékben, de igaz.

– Ez hülyeség! – csattant fel Icsiró. – Ha nem szeretne, akkor nem aggódott volna mindannyiónkért, amikor a démonkapszula hatása alá kerültünk. Lehet, hogy ti akkor nem nagyon láttátok, de én vele voltam.

Ezalatt a sértett és megszégyenített Siro, legalábbis ő így érezte, a legközelebbi metróállomás felé tartott.

Amikor leért a peronra, lassan odasétált az alagút szájához, és magabiztosan farkasszemezett a sötétséggel, majd, mintha csak valakivel beszélgetne, megszólalt:

– Engem akarsz, igaz? Akkor gyere és velem rendezd le! Itt és most!

Enyhén rekedt kihívására a fejében zengő hang felelt:

– Mire ez a nagy sietség? Előtte még van néhány tervem veletek, ha úgy tetszik, előbb még ki kell állnotok a próbákat! – fejezte be Akuma nevetve.

– Te rohadék! – sziszegte Siro bosszúsan, aztán kimerülten összerogyott.

Szólj hozzá

trauma titok árulás Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Yamada Akemi Yamamoto Akira A múlt kísértetei