2016. okt 07.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

7. Történetuniverzum

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.” Shakespeare

boy_copy.jpgSindzsi egyet is értett vele meg nem is. Számára a világ, az ő világa történetek sokasága volt. Történetek csodás grafikájú jelenetekkel, gondolatok és érzelmek végtelen számú árnyalatban pompázó színeivel, a háttérben folyó zene hullámainak locsogásával. Az ő univerzuma a történeteké volt.

Az olvasás önmagában még nem belépő az univerzumba. Azok a könyvek, amiket az iskolában kellett elolvasnia, nem voltak jók. Nem érzett bennük semmit. Azok is történetek voltak, de nem szóltak hozzá. Néma, mozdulatlan szószoborcsoport volt csupán mind. Monokróm, egydimenziós, híján minden életjelnek.

Már nem emlékezett, mi volt az első könyv, amely megnyitotta előtte a kaput. Nem is fontos. Attól fogva megváltozott a világ. Nem olvasás volt, utazott. Benne élt a könyvben. A szavak kinyíltak, akár a virágok. Nem elkülönült, rideg, magányos entitások voltak többé. Élő sejtek, amelyek képeket rajzoltak meg, amelyek zenéltek, amelyek folyamatosan mozogtak, kapcsolatokat építettek, szálakat alkottak, amelyek aztán valamilyen módon kapcsolódtak másokhoz.

Szőnyeg. Egy élő szálakból szőtt varázsszőnyeg. Beleugorhat, belefúrhatja magát. Érezheti maga körül a különböző tapintású anyagokat. Belülről a rostok olyan hatalmasak, eltörpül mellettük. Saját mintázata van mindegyiknek, de ezt csak így látni. Ha eltávolodunk, elvesznek ezek a részletek, pontosabban átalakulnak. (Tudjuk, az energia sosem vész el, csupán átalakul.)

Kívülről nézve már azokat a képeket látjuk, melyet a sok tekergőző kígyó formál. Az, hogy olykor más és más képet látsz, bizonyítja, a kígyók mozognak. Nem, valójában te vagy más, bár az is igaz, ezek nem egyszerű fonalak/kígyók/fonálkígyók, többféle színt hordanak, s a te elméd fényétől függően más-más árnyalatot öltenek magukra.

[Az is meglehet, csupán Sindzsi működik rosszul. Egyszer nézegette a Rorschach-teszt képeit, de ő mindig három-négy különféle képet észlelt, ahogy egymásba alakulnak, vagy éppen annyira zavaros volt, hogy semmit se látott. Ezt persze az orvos elől eltitkolta, még mielőtt elmebetegnek nézi.

 Az tény, hogy mindig is furcsán viszonyult a képekhez. Amikor kirándulni mentek egy-egy múzeumba a festmények néhány másodperc után megelevenedtek, formáik, alakjaik valami mássá transzformálódtak. Persze pontosan tudta, hogy ez csak elméje játéka. Talán azért, mert egyébként sem a festményeket, sem a szobrokat nem szerette. Túl statikusak, neki dinamika kellett. A zene csupa mozgás, csupa élet. A szavaknak van zeneisége. A szavak történetet formálnak. A történet változás, mozgás, sőt ritmusa is van. Az animének van története, animáció (azaz mozgókép) és van zenéje. Ezen az alapon viszont jó kérdés, hogy miért nem volt oda a filmekért.]

Ha felfedező kedvünk van, megpróbálhatjuk elcsípni egy-egy fonálkígyó farkát, és óvatosan visszabontva feltérképezni, honnan-hová tart, milyen utat jár be, hogy kapcsolódik össze másokkal. Sindzsi jó mókának tartotta ezt.

Ma már nem tudja megmondani, melyik történt előbb. Az, hogy elkezdte átformálni a történeteket, megváltoztatva ezt-azt, beleképzelve magát, vagy egy kreálmányát, netán érdekes módon összefűzni két különböző szőnyeget? Vagy a vágy megszületése, hogy ő is ilyen csodálatos dolgot hozhasson létre?

Bevált gyakorlatává vált, hogy bárhova is kellett mennie, zenét hallgatva szőtte át először mások szőnyegeit, majd lassan meglelte a saját fonálkígyóit s azokkal játszadozott. Ez egy nagyon kellemes időtöltés volt számára, ha nem a legkellemesebb. És védelmet is nyújtott. Menedék volt, ahol átvészelhette a valóság rideg viharait. Már amikor. Apránként a menedék, a kellemes időtöltés életformává vált és célt adott. Talán talmi ez az értelem, talán elérhetetlen a cél, s hibás ez az élet, de az övé. S különben is ki a megmondhatója, nem talmi-e minden más értelem, cél s élet is? Joga van-e bárkinek eldönteni egy élet ilyen kérdéseit, azon kívül, aki éli?

Félreértés ne essék, Sindzsi mindig tisztában volt a valósággal is, ugyanúgy el tudta végezni dolgait, látta környezetét és minden egyéb. Csak ott volt a másik dimenziója, a Történetuniverzum is. Mindig két világban élt. Ennek pedig megvoltak a hátulütői is, legelsősorban a magány, a meg nem értettség, a bolond bélyege. Ezt ugyanis nehéz másoknak elmondani, általában értetlenül néznek rá. Pláne nem lesz tőle népszerű. A többi gyerek vagy kamasz teljesen más dolgokkal foglalkozik, nem holmi történetekkel, vagy olyan gondolatokkal, amelyek az életet fektetik boncasztalra. Még azt sem nagyon értik, miért mondja, hogy a könyvek és animék sok tekintetben az életről és fontos dolgokról szólnak, hogy a mese nem egyszerű fikció, hogy mennyi mindent lehet belőlük tanulni is. Idővel inkább egyáltalán nem beszélt, maximum a kötelező csevejt folytatta le, ami másoknak az életet jelentette, a normálist. Ő meg halálra unta magát, de talán ez a világrendje. És végül is a Történetuniverzum mindig nyitva állt előtte, kivéve a depressziós időszakait. Onnan tudta, már a végéhez közeledik e szörnyű periódusnak,  hogy újra képes volt belépni.

Szólj hozzá

zene olvasás történet képek könyvek univerzum Egyéb Sindzsi történetuniverzum Infancia Mozaikok a múltból Ezakiya "Senshi" Keiko