Véres bukás, tipikus forradalom
Sam Taylor: Erdő köztársaság
„Mindennek, ami fölemelkedik, el kell buknia. Forradalmaknak… birodalmaknak… az életünknek. Addig emelkednek, amíg tetőfokukra nem hágnak, el nem érik a lehető legmagasabb pontot, aztán hanyatlani kezdenek.”
Egy elsőre kellemes kis történet, amely egyre bizarrabb és hátborzongatóbb lesz. Sam Taylor regényében négy fiatal a nyári szünet kezdetén megszökik otthonról és letelepszik a környékbeli erdő mélyén. A felhőtlen első napok után, amikor a két idősebb fiú vadászik, a főhős, Michael és Isobel között szerelem szövődik, lassan előszivárog a sötétség. A már teljes sötétségbe borult színen pedig felhangzik az utolsó mondat némi vércsepegéssel aláfestve:
„ott állt Alex […] mindkét kezében egy-egy ismerős fejet lóbált. Kettő megvolt, kettő jön, gondoltam, és fölnevettem.”
Hogy is lesz a kellemes táborozásból, a szabadság ünnepléséből rémisztő, életet követelő őrület?
Louis, a főhős Michael bátyja, először mesél a francia forradalom eseményeiről, amit el is játszanak. Ez így önmagában még ártalmatlan, sőt jó elfoglaltság. Előkerül Rousseau filozófiája és lelepleződik Louis célja, hogy e szerint éljenek, vagyis visszatérnek a természetbe.
Hol romlik mindez el? Mikor kezd zuhanó repülésbe az addig felfelé ívelő csillag?
„Ez a baj a csúcsponttal. Hogy láthatatlan. Csak akkor ismered fel, amikor elmúlt.”
Mi már felismerjük, amennyiben végigolvassuk a művet. Akkor történik meg, amikor Michael először esik ki az időből. Állítólag leeshetett az egyik fáról és agyrázkódása lehet. Mikor magához tér, kiderül, újabb taggal gyarapodtak, egy Joy nevű lánnyal. Ekkor hozzák létre saját köztársaságukat, saját törvényeket alkotnak. Rekvirálás címszó alatt több helyről lopnak, majd egy községházán csak saját jelképeiket és propagandaszövegeket hagynak, még az ajtót is lefestik.
Még ez is csupán a kezdet. Még nem teljesen elhibázott, de már előrejelzi azt a három dolgot, ami együttesen olyan örvénnyé bomlik ki, amely lehúzza őket − legfőképp Michaelt − a legnagyobb mélységbe. (Igen jellemző az is, hogy végül Michael lesz az, aki továbbviszi a forradalmat és megváltoztatja, nem pedig Louis, aki eredetileg megálmodta.)
Ez a három dolog: a törvények és az érzelmek eluralkodása, valamint Louis és Isobel részéről a visszakozás, az ezt nem így akartuk, ami egyszerűen árulásnak minősül.
A törvények szabályozzák egy állam, vagy akár egy csoport életét, de könnyen egy zsarnok vagy rezsim eszközei válhatnak. Fegyverré mindenki ellen, aki nem velük van, aki a biztonságukat fenyegeti.
„Éreztem, a törvény védelmezőn tölti be közöttünk a teret. Mi van akkor, ha valaki megszegi? A jéghideg világegyetem minden rettenete zuhanna akkor a fejünkre.”
Fegyverré, ami megnyesi szabadságunkat.
„Ez az otthonod. Nem mehetsz el innét.”
A regényben az érzelmi töltet magja Michael szerelme, melynek csúfos vége lesz, amikor kiderül Isobel és Louis kapcsolata, hogy a lány csupán bosszúja eszközének használta Michaelt. Az érzelmek elszabadulnak. Ennek egyik jó példája, hogy Michael egyre többször küzd időkieséssel, emlékezetvesztéssel. Ez a dolog jellemző a tömegpszichózis alatt állókra is, a tömegben az ember egója és öntudata feloldódik, gátak szakadnak át és (a legfontosabb) olyasmit is megtesz, amit egyébként nem tenne, sőt ellenezne. Michael is éppen a kiesett időben ordibál Isobellel, sőt tönkreteszi a dolgait.
Isobel helyzetén nem javít, hogy újból kihasználja a fiút. Békülést színlelve újra bizalmat ébreszt benne és megszökik. Végül Michael elkapja és visszaviszi.
Megint csak egy nagyon reális momentum, amikor Isobel bemegy a közeli faluba, minden be van zárva, mintha senki se lenne ott. A falu jelképezi a közönyös vagy a félelem miatt megalkuvó embereket.
Szintén hasonlóan jellemző Joy karaktere és sorsa. A fanatikus lány, aki manipulálja Michaelt, aki irigy Isobelre, és végül megszerzi magának a fiút, ám a már idézett utolsó mondatból látszik, képtelen az irányítást megtartani. Őt is halálra ítéli egy a zsarnokság őrületében feloldódott elme.
A visszahurcolt Isobelt egy tárgyaláson halálra ítélik a törvény szerint. Néhány napra azonban elzárják és adnak neki egy esélyt, hogy megtérjen. Hogy ezt elérjék, Joy mindennap többször meglátogatja és a Michael által összeállított propagandaszövegekkel traktálja. A propagandáról és természetéről szóljon helyettem a könyv két találó részlete:
„a propaganda fekete-fehér művészet, homálynak, kétségnek nincs benne helye. Az ember dolga a meggyőzés, […] és igen, a belenevelés, az agymosás, a rákényszerítés. […] ahhoz, hogy valakit sikeresen meggyőzz a hitedről, először is neked magadnak kell benne hinned […] A szegény esendő emberi lényből át kell alakulnod az isteni akarat eszközévé.”
„Bárkitől jött, nem érdekelt: számomra minden idézet maga volt a színtiszta Igazság. Vagy még inkább a meggyőzés nyersanyaga. Végtére is tisztán láttam, hogy mi az Igazság. Nekem bizonyítékokra volt szükségem…”
Továbbá Joy minduntalan rákérdez, hisz-e Isobel, ám még ha igennel is felel, végül addig kínozza a sok ismétléssel: Hazudsz, hogy a lány azt válaszolja, igen, hazudott, valójában nem hisz. (Tudjuk, ha sokszor ismételgetnek valamit, az igaz lesz. Már akinél.)
Már a propagandáról szóló idézetben is megjelenik a kitágítás, a már nemcsak emberi szférára vonatkoztatás. Az isteni akarat eszközévé kell válni. Az egyén, jelen esetben Michael hatalma egyre nő, már nem is egyszerű ember, s a hite, gondolatai, világnézete már nem pusztán egyek a sok közül. A világ is ezek szerint működik és minden mást kétségbe von.
Bár a következő két idézet ennek a torzulásnak a példája, ugyanakkor mély filozofikus, illetve vallási témát érint. Az első mondatban feltűnő gondolat, miszerint világunk csupa illúzió a Bhagavad-gíta alaptétele is.
„Végtére is, az illúziók világában élünk: az ég nem kék, a Föld nem lapos, a Hold nem változtatja az alakját.”
„Ha csak meg tudnám ölni mind a szavakat […] vajon sikerülne-e átlátnom e sok burkon, e sok fényjelenségen, s behatolnom a szellemi világ legmélyére, amely bizonnyal mögötte tündököl?”
Ezeket inkább érdekességképp írtam. Ugyanis azt hiszem, helyesebb a vallást és a világképpel kapcsolatos gondolatokat nem előnyben részesíteni egy ország kormányzásában. Helyette elsősorban az emberek szolgálatára és a konkrét megoldásokra helyezni a hangsúlyt. A vallás egyébként is magánügy, így nem lehet alapja egy államnak. Persze ez csak az én magánvéleményem.
Isobel átnevelése nem sikerül, ráadásul Louis is vádlott lesz, mivel arra kéri a többieket, bocsássanak meg a lánynak, valamint vegyék észre, hogy abszolút elfogultak ügyében. (Hiszen Joy irigykedik rá, Michael pedig sértett.) Kivégzik Isobelt az összeeszkábált guillotine-nal. Bár Louisnak tárgyalást kellene tartani és megpróbálni átnevelni, őt is rögtön kivégzik.
Mindezek után feltehetjük a kérdéseket:
„Ha minden, ami felível, bukásra van kárhoztatva, akkor minek a forradalom egyáltalán? Mert hátha ez alkalommal nem bukik el.”
Ha minden forradalom e borzalomba torkollik, helyes egyáltalán kirobbantani?
Szabályozható lenne a forradalom? Át lehet írni a forgatókönyvét, hogy jobb legyen?
A változás egyetlen eszköze a forradalom? Nyilván nem, de ehhez szükségesek bizonyos feltételek. És ha ezek nem adottak? Netán olyan változást akarunk, ami nem tetszik még a legdemokratikusabb, „legjólelkűbb” hatalomnak se, akkor mi van?
Kérdések vannak és a világ megérett a változásra. Először is az embereknek maguknak kellene megváltozniuk bizonyos dolgokban, azt hiszem, e nélkül semmi sem változna igazán. Az is biztos, hogy válaszokat kell adnunk a kérdésekre, hogy ne csak célt érhessünk, de azt a lehető legjobb módon tegyük, már amennyiben nem hisszük, a cél szentesíti az eszközt. Meg kell hagyni, ez is egy jó kérdés. Egész pontosan, biztos, hogy minden esetben válogathatunk az eszközökben?
Sam Taylor, Erdő köztársaság, Orlando Stúdió Kft., 2005.
