2016. okt 14.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 18.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 18.

A múlt kísértetei

 

Alagút, barlang, dyavol[1]

 resize.png

Hanaicsi, a Heiva metróállomás, péntek, 20:44

Kimura Keigónak nem a mai volt a szerencse napja. Munkahelyi problémái mellé – bónuszként – alkalmi kalandja közölte, terhes; és ezzel még nem ért véget.

Ahogy ott állt a peron egyik oszlopának takarásában, hirtelen indulatokkal telített női hang csendült fel közelében. Egy fiatal lány állt nem messze tőle, és meresztette barna szemeit a sötét alagút mélye felé.

Keigó látta, hogy rajta kívül senki nincs a környéken, mégse igazán furcsállta a csaj magában beszélgetését; gondolta, biztos csak beszívott és utazik, ahogy ő is. A különbség csupán annyi, hogy ő már megtanult úgy lebegni és repülni, hogy az másoknak ne szúrjon szemet.

Az viszont már cseppet sem tetszett neki, amikor a lökött leányzó összecsuklott, mint fenyőerdő a lavinában. Hogy honnan jött neki ilyen hülye hasonlat? Ki tudja, akkor a legkevésbé sem ért rá szunnyadó irodalmiságával törődni.

Szegény teremtés alig lélegzett, és nagyon úgy tűnt, a szíve is elfelejtette nemhogy az ütemet, de azt is, hogy dobognia kellene.

Rendes emberként mentőt hívott, majd ott maradt és fohászkodott, hogy meg ne murdáljon a kis csaj, ugyanis szíve egyre ritkábban és egyre gyengébben dobbant meg.

Az övé szinte biztosan kihagyott néhány ütemet, mint zavarodott zenész első próbáján, amikor a már-már félholt lány szemei felpattantak. Vulgárisan fogalmazva majd’ összeszarta magát; ám a horrorisztikus élmény még korántsem ez volt, hanem maguk a szemek. A fehérjében megduzzadt, piros erek lüktettek; írisze, mely eredetileg szimpla barna volt, most kísérteties kék fénnyel világított; pupillája akár egy macskáé, vagy még inkább egy hüllőé. Ezek a szemek ránéztek, de határozottan nem látták.

Hirtelen felült; amint Keigó megpróbálta gyengéden visszafektetni a földre, a csaj felhúzta ajkait, kivillantva éles szemfogait, és felmordult. A halálra vált pasi inkább elengedte, és néma döbbenettel nézte, ahogy ez a valami eltűnik az alagútban.

Nem telt bele öt perc, megjöttek a mentősök, természetesen magyarázatot követelve, miközben egy szerelvény is befutott. A nem enyhén sokkolt Keigó azt leste, rajta vannak-e szerencsétlen pára maradványai, de semmi.

Hiába próbálta hihetően előadni a sztorit, a riasztott mentősök és a hozzájuk csapódó rendőrgárda nem igazán hajlott arra, hogy ezt a sületlenséget be is vegye.

A dolog vége kis híján az lett, hogy Keigót csukják le, hiszen elég hamar leesett a hivatalos szerveknek, hogy csávókánk be van állva, azért hablatyol itt össze mindenfélét valami vámpírszerű nőszemélyről.

Egen, ám, de amikor épp vonultak volna el drogos barátjukkal, lélekszakadva, hörögve loholt utánuk egy metrókarbantartó, hogy némi krákogást követően elmondja, tényleg lement valaki az alagútba, legalábbis a kamera felvételen tisztán látni. Ezen felül egy kollega is belebotlott az egyik, elvben lezárt, kisebb csatornában.

Mire kiderült, hogy szemtanújuk béna és amúgy is gyáva nyúl lévén, nem követte eltűntjüket, ráadásul az felszívódott úgy, hogy a térkép szerint az a járat zsákutca, nyomaveszett az őrizetlenül hagyott Keigónak, sőt – valamilyen rejtélyes módon – a kiérkező médiások semmit nem láthattak a perdöntő videóból.

Ekképp pediglen Kimura Keigó és az ismeretlen lány története városi legendaként maradt fenn, leginkább a srác haverjainak körében.

Hanaicsi, a Jamamoto metróállomás szerelő alagútjaitól nem messze, egy természetes barlangban, péntek, 21:02

Mindössze egy állomással arrébb, a monitorok előtt kornyadozó biztonságis mozgásra lett figyelmes az egyik összekötő alagútban. Nem akart hinni a szemének, amikor a három fiatal behatoló hirtelen eltűnt és a következő kamera képén egyszerűen nem jelentek meg. Márpedig, ha nem fordultak vissza, akkor csak arra juthattak előrébb, egyébként is mi a büdös francot keresnek ezek itt vagy pontosabban ott?!

Nemsokáig hőbörgött, egyszer csak furcsa mód elaludt, de nem csendesen, lassan lebegve lefelé az álomvilágba, hanem mint akit egy azon pillanatban vágnak kupán és rántanak a mélybe.

Merénylője Jamamoto Akira volt, aki gyorsan letörölte a felvételeket, majd két perccel később már rohant a többiek után, természetesen láthatatlan alakjában, áldva az égieket, hogy sikerült kijavítania a kis bakijukat.

***

Miután Siro elviharzott szempillantásnyi idő alatt felvillant a nyakukban lógó Szivárványhártya.

Szora, aki automatikus érzékelő volt, most zavarodottan forgott körbe-körbe a növényzetet vizslatva, ugyanis egyszerűen nem jelent meg az a pont, ahol a démonok tartózkodnak. Icsiró és Majumi feszülten fülelt. Kuroszava össze-visszalengette a kristályt, mintegy nógatva, hogy jelezzen már valamiféle irányt, ám semmi. Jumi idegesen fürkészte a két srácot és környezetét.

Akemi összevont szemöldökkel figyelte tehetetlenségüket, majd megszólalt:

– Azt hiszem, megálltak a Szivárványhártyán belül vagy a közvetlen közelében, ezért nem érzitek.

– Na jó, de akkor most mi legyen? – bökte ki mindannyiuk kérdését Szora.

– Valószínűleg a közelben fognak felbukkanni, de nem biztos. Amíg nem indulnak el, semmit nem tehettek.

– Ez biztató – grimaszolt Jumi.

– Legyetek óvatosak! Nekem most el kell mennem – közölte mintegy mellesleg Akemi; mire odapillantottak, már hűlt helyét kérdezhették maximum.

Kira szavaival élve, köz(rö)helyes óráknak tűnő percek, másodpercek következtek.

Már éppen kezdett alábbhagyni a bennük vibráló feszültség, majd’ szétpattanó idegeik húrja épp ellazult, amikor meglátták a tóhoz rohanó két szőke, apró leányzót, mögöttük közeledtek az anyukák teljesen elmélyedve beszélgetésükben.

Ekkor egyszerre kiáltott fel Szora és sikított fel fülsértően mindkét gyerek, ahogy a földből előtörő akumák közül egy-egy megragadta őket.

Ledermedtek, aztán gondolkodás nélkül az elszelelő gyerekrablók után vetették magukat. Döbbenetük és félelmük olyan erős volt, hogy csupán kilométerekkel arrébb, a szerelő alagút mélyén ocsúdtak fel, és ébredtek rá, valami nagyon nem kerek. Szinte egy időben álltak meg mindnégyen.

– A fenébe, ez nem stimmel! – fortyant fel Icsiró.

– Mégis hogy érted? – firtatta a bizonytalan Majumi, aki tovább akart menni és nem értette az akadékoskodást, ugyanakkor ösztönei őt is megállásra késztették.

– Kuroszavának igaza van. Mindőnket rászedtek – sóhajtott fel bosszúsan Szora és belecsapott az alagút falába. – A rohadt életbe! Nem lehetünk ennyire hülyék, hiszen eddig soha nem tudtak csak úgy elvinni embereket!

De akkor meg mi folyik itt? – Jumi hangja és arca kétségbeesettséget sugárzott; még soha életében nem félt ennyire attól, hogy rossz döntést hoz, márpedig könnyen lehet, hogy a két gyerek életébe kerül tétovázásuk.

Ezalatt Kira szúrós tekintettel bombázta a fal egy pontját, majd néhány méterrel odébb tessékelte őket.

– Ez csapda. Nem igazán értem, mit akarnak elérni, de kamerák vannak itt és láttak minket. Ti változzatok át és kövessétek őket, addig én elintézem a videót.

A kijelentésére ugyan értetlen tekintetekkel válaszoltak, de azért bólintottak, majd immár láthatatlanul elváltak, és ki-ki folytatta saját útját.

Szora, Jumi és Icsiró némán, magukban őrlődve rohantak tovább a folyosón. Még épp látták az egyik szörnyet eltűnni a következő fordulóban.

Amikor odaértek, meglepetten és csüggedten konstatálták, hogy zsákutcába jutottak. A folyosó egy ráccsal elzárt boltívben végződött, azontúl egy másik vonal szerelvénye robogott el.

Dezsavű érzése kerítette őket hatalmába, ahogy ismételten csak toporogtak egy helyben, körbe-körbekémlelve, aztán Icsiró szinte ujjongva felkiáltott:

– Erre!

A félhomályban Kuroszava valahogy meglelte azt az elsőre mindössze repedésnek vélhető szűk járatot, amelynek totális sötétségében botorkáltak előre. Közben a két srác már-már megrögzötten, és – ami még fontosabb – tüzelésre készen markolászta fegyverüket. Ennek volt köszönhető, hogy a végtelennek tetsző út végére érve életben maradtak, és nem a fogadóbizottság vendégszeretetének.

Odabent sem voltak épp ideálisak a látási viszonyok, sőt ugyanolyan éjfeketeség ölelte körül őket, mint a járatban; viszont addigra valamiképp szemük átváltott macskaüzemmódra.

Így sem láttak tökéletesen, csak annyit tudtak megállapítani, mi van az előttük lévő max három méteren, de ahogy mondotta volt a bölcs: a semminél ez is több. Annyira mindenesetre elég volt, hogy hamarabb öljék meg a démonokat, mint azok őket.

Elszántan küzdöttek, holott fogalmuk sem volt, hol vannak vagy hová tűnt a két gyerek. Ez utóbbi Majumit sokkalta jobban aggasztotta saját helyzeténél. Vele ellentétben Szora sokkal inkább azt szerette volna tudni, mi ez a hely? Ugyanis, Icsiró lövéseinek hangjából ítélve, valami elképesztően hatalmas üregbe tévedtek; még az is lehet, hogy egyenesen belesétáltak az ellenség fészkébe, abba a bizonyos oroszlánbarlangba.

***

Siro elsőnek az éjszakai égboltot pillantotta meg, amint kinyitotta fáradt szemeit.

Üresnek érezte magát, gondolatok és érzékek nélkül lebegett a semmiben. Sok időbe telt egyáltalán felismernie, hogy az, ami ott fölötte van, az az ég; rajta a kísérteties vörös és kék fénnyel pulzáló teliholddal, viszont egyetlen parányi csillag fénye nélkül. Olyan volt, mintha – a holdat kivéve – mindenütt sűrű, tömött fellegek trónoltak volna.

Aztán valami eltakarta az eget. Erőlködnie kellett, hogy a tompán érzékelt információ valahogy eljusson ködös agyába és fel is dolgozza.

Egy férfi alakja magasodott fölé. Haja félhosszú és olyan kék, mint a nyári égbolt; egy arcába hulló tincs hófehér; vonásai gyönyörűek; alakja kecses, de izmos. Szeme fehérje rendellenesen fekete, amely csak még jobban kiemeli világító kék íriszét; pupillája nem több egy vékony, függőleges vonalnál. Tekintetében valami furcsa kéjjel teli öröm csillogott, amit csak még inkább megerősített vigyorra húzódó sötétkék ajka, mely mögül kibukkantak éles szemfogai. Csakúgy, mint Akuma, ő is gyászos fekete öltözékben feszített, ezt ellensúlyozandó köpenye világoskék volt. Körmei hosszúak és szintén az ég színében pompáztak.

Az ismeretlen démon felé nyúlt, hogy megragadja a bal válla fölött meredő lándzsát. Megrántotta, mire Siro – minden különösebb érzés nélkül – csupán annyit észlelt, hogy válla megemelkedik, majd tehetetlenül visszazuhan a földre. Látta a kispriccelő vért, a lándzsahegyről csöpögő cseppeket, de nem fájt, sőt semmi nem történt, mintha ez a test már nem is hozzátartozna.

Az alak eltűnt, Siro nem értette, hiszen végig arra nézett és nem látta, mikor.

Fel akart kelni, ám már ennek a parancsnak a kiadása is problémát okozott, mivel nem érezte a testét, mintha valami nemlétezőt próbált volna megmozdítani.

Percekig maradt így mire lassan, valahonnan nagyon távolról, halk válaszreakciót kapott izmaitól. Ekkor tudatosodott benne, hogy fekszik, bal keze kivételével, többi végtagja kifeszítve.

Megpróbált felülni, de csupán bal karja és törzsének azon oldala engedelmeskedett. Végtelenbe nyúló idő alatt felfogta, hogy harcos alakjában a tudati képének kertjében van, szó szerint a földhöz szegezve. Megrökönyödve fogadta be a jobb vállából meredő, törött nyelű lándzsa, a kézfejébe lőtt nyílvessző és két lábfejébe döfött tőrök látványát. Körötte a zenkert fehér homokja az ő vérétől sötétlett.

Rezzenéstelen arccal kihúzgálta magából a fegyvereket, olyképp, ahogy unott háziasszony kopasztja a csirkét. Persze ezt nem volt nehéz úgy, hogy semmit nem érzett, pedig ő is tisztában volt vele, hogy ennek rohadtul kéne fájnia.

Miután csigamód feltápászkodott, zavartan pislogott körbe a fura démonfickó után kutatva.

Azon nyomban elindult, amikor villanásnyi időre előtűnt az ismerős, kék hajzat a falon túl. Kibotorkált. Úgy tűnt, maga a teste tisztában van megviselt állapotával, csak az elméje nem érzékeli. Kábán ment tovább, akár egy valóságérzékét vesztett drogos, csak épp látomásai nem voltak, se jók, se rosszak.

Valahol a koi pontyokkal teli tó környékén járt, amikor valami a hónaljánál fogva megragadta. Nem értette.

Repült, hátborzongató nevetést hallott, aztán zuhant. Agya lassított felvételként, meg-megfagyva érzékelte a körötte elsuhanó tájat, végül a becsapódást. Majd az elélibbenő, időközben óriási denevérszárnyat növesztett démonfit, lesújtó karját, saját oldalra billenő fejét, a felé lendülő lábat, valami hatalmas nyomást gyomrában, újabb repülést, aminek végeztén, újabb virágágyást letarolva, valaminek neki vágódott; de fájdalom az nem volt, sem ellenállása.

Siro lélek nélküli rongybabaként tűrte kínzását, miközben semmit sem értett, ám nem is igazán foglalkoztatta.

***

Végre elfogytak körülöttük az akumák. Ennek ellenére Szora, Icsiró és Jumi egymásnak vetve hátukat, zihálva kémlelték az őket körbe fogó, lustán áramló, hangtalan sötétséget.

Mindhármójukról folyt a verejték, ami azonnal rájuk fagyott, amint meghallották az egyik nyílásból felhangzó morgást. Izmaik megfeszültek, lélegzetük kihagyott, mind abba az irányba meresztették szemüket.

Még háromszor csapta meg fülüket ez a vadállati hang, s ők mindannyiszor összerezzentek, mire egy ember körvonalai jelentek meg egy ismételt morranás kíséretében. Ekkor sem akarták még elhinni, hogy a hang gazdája állna előttük. Már csak azért sem, mert ahogy közelebb ért, látták, hogy Siro az. Feje lehajtva, ruhája több helyen elszakadt, de mindhárman megkönnyebülten engedtek fel.

Aztán a lány rájuk emelte tekintetét, mire vérük is elfelejtett keringeni. Véreres, fluoreszkáló, kék démonszemek néztek rájuk megvetően és kárörvendően. Arca félelmetes, ördögi mosolyba torzult, majd – elővillantva hegyes fogait – felmordult. Arckifejezéséből ítélve, ez valami beteges nevetés lett volna.

Nem tudtak mit mondani, még a gondolatig sem jutottak el. Nemsokáig hagyták őket sokkoltan bámészkodni. Megbénult tudatukat betöltötte a rájuk törő démonok vijjogása, károgása, szörcsögése, cserregése. Testük ösztönösen vette fel a harcot, míg elméjük a totális tanácstalanság örvényében sodródott.

Icsiró egyetlen gondolata rögtön az volt, hogy Sirót védje, így azonnal a lány felé vetette magát, ám hirtelen felcsendült Akemi átható hangja:

– Ne menj oda!

Kuroszava nem tántorodott el, mire a nő így folytatta:

– Nem lesz semmi baja!

A fiú megállt, és döbbenten vette tudomásul, hogy – tényleg – az összes démon elkerülte a lányt.

– Na, de mégis… – kezdte, miközben az őt rohamozókat lövöldözte a másvilágra.

– Ő nem Siro.

Akemi kijelentésére ezúttal Szora válaszolt ingerülten:

– Mi van?

– Akkor hol van Siro? És ki ez? – faggatózott Majumi.

A betoppanó Kira válaszolt:

– Gondolkodj! A démonkapszula feloldódott, és egy akumát juttatott Siróba; vagyis jelenleg ketten osztoznak a testén.

– Nem sokáig – vette át a szót Akemi. – Már most is a démon irányít, és éppen azon van, hogy ez így maradjon. A többiek nem bántják, mert ahogy ti Sirót látjátok benne, ők úgy a dyavolt.

– A micsodát? – hökkent meg Icsiró.

Akemi felsóhajtott.

– Ez hosszú.

Újratárazás közben Kuroszava bosszús képpel jelezte, hogy vagy beszél, vagy belé ereszti ezeket a golyókat.

– A szertartást boszorkányok végezték, ők ültették el a kapszulákat. Azonban Siro valahogy észlelte a behatolót és rátámadt. Erre Akuma közbelépett és személyesen intézte el a dolgot. Ráadásképp a belé juttatott pirulában nem egy közönséges, rusnya teremtménye volt, hanem a kiterjedt démoni uralkodócsaládok egyik tagja, vagyis egy dyavol. Ezen a renden belül elkülönülnek az alacsonyabb rangú hercegek és az abszolút hatalommal bíró királyok. A két kasztot az íriszük színéből lehet megismerni. A királyok szeme a vörös valamely árnyalata…

– Hadd találjam ki! A hercegeké kék – szólt közbe Szora.

– Igen – felelte gondterhelten Akemi.

Kira követte a nő borús tekintetét, amely Siro szemein állapodott meg.

– A szemük fehérje pedig fekete – fűzte még hozzá.

Tisztán látszott, ahogy Siro világító íriszét lassan még inkább kiemeli a terjedő sötétség. Kira remegő ajkakkal, suttogva kérdezte:

– Vagyis… el fogjuk veszíteni?

– Ha továbbra sem küzd – válaszolt Akemi.

***

Siro nekirepült a nyugati stílusú palota kertjében álló szökőkútnak, lecsúszott és összecsuklott, mindezt minden érzelem és egyetlen nyikkanás nélkül.

A démon megállt fölötte. A lánynak feltűnt, hogy valami megváltozott, már nem hallotta azt az állandó, idegörlő és borzoló, ördögi kacajt. A férfi megemelte állát, hideglelős tekintetét az övébe fúrta, arca olyan közel volt, hogy érezte édeskés leheletét. Amikor megszólalt, hangja kellemes, mély, bár némileg torzult volt.

– Kislány, ez így kiábrándítóan unalmas. Tényleg te volnál az, aki olyan súlyosan megsebesítette minden démonok legnagyobbikát? – firtatta, miközben karmaival végigszántott karján, fel a válláig, majd szája széle újabb, ismerős vigyorra húzódott, szemeiben elégedettség csillant meg. – Ó, hát persze! Majd’ el is felejtettem, hogy képtelen vagy válaszolni!

Ismét őrült röhögőgörcsöt kapott, ám ez nem akadályozta abban, hogy körmeivel egyre mélyebbre és mélyebbre vájjon mellkasában.

– Hiszen remek munkát végeztem! Minden sebhelyed, minden fájdalmad és megaláztatásod egyszerre szabadítottam rád. Minden emléked kiáradt és nemcsak az elméd által eltároltak, hanem a nagybetűs minden.

Tovább kacarászott önelégülten.

– És te pontosan azt tetted, amit mindig.

Megragadta csomókban álló haját, fejét nekicsapta a szökőkút pereméhez, majd arrébb hajította a rózsabokrok közé.

– Védekezni próbáltál azzal, hogy a tudatod és a lelked még mélyebbre zárod el. Hiszen ez a hely is egy gondosan körülzárt kis világ. Csakhogy innen már nem volt hová menned. Az, amit annyira meg akartál óvni, most a semmiben lebeg. Minden kapcsolatod elvesztetted, nemcsak a külvilággal, de saját belsőddel is. Te vesztettél!

Monológja alatt kényelmesen odasétált a sárban fekvő, félholt lányhoz.

Siróban valahol felderengett egy apró fénysugár, amely egyetlen szóban tört utat magának:

– Nem.

A dyavol meglepődött, majd az azt követő mennydörgésre ingerülten pillantott fel az égre. Az eső már ki tudja, mióta csöpörgött, de most önteni kezdték, ráadásul az illúziókeltő holdfény is eltűnt.

A fickó megfogta áldozatát kabátjánál és a levegőbe emelve rázni kezdte, az arcába üvöltött:

– De igen!

Aztán lendületből belerúgott.

Siro többször a földnek csapódva gurult tehetetlenül a templom felé, azonban minden ütődésnél egyre jobban érezte a fájdalmat, bár az még így is olyan volt, mintha nem vele történne. Valahogy még mindig úgy fogta fel, mint amikor valakinek a ruháját tépkedik szét.

Ahogy teste hatalmas csattanással nekiütközött a templom méretes fakapujának, elájult. Ezúttal azonban az éjfekete semmi avarjában halkan motoszkálni kezdtek gondolatai, és egyre erősödtek.

’Ez nem az a harc, amit végig csinálhatok a bevett gyakorlat szerint. Ez itt és most a lélektestem, ha ez eltűnik, meghalok. Vagy talán… már meg is haltam, és ez lenne maga a halál?’

Ekkor egy ismeretlen szólt hozzá:

– Majdnem, de ez még nem az.

Valahogy senkihez sem tudta kötni ezt a hangot, csak úgy tudta definiálni, hogy ez maga a Hang.

– Ébredj fel! Halld meg az ő hangjukat!

Varázsütésre felpattantak szemhéjai. A kapura volt szegezve, mindkét kabátujját egy-egy nyílvessző rögzítette. A démon rózsabokrai közt ténfergett, kezeivel őrült módon hadonászott és ordított, mint egy eszét hagyott szónok.

Siro nem értette, mit beszél; egyre éberebb tudatát teljesen más szavak töltötték el.

– A fenébe is, Kira! Ne most hagyd el az állandó optimizmusod! – dorgálta meg Jumi a reménytelenség savanyú arcát viselő fiút.

– Miért? Most ő is reálisan és racionálisan gondolkodik – vetett ellen Szora.

Icsiró rákiáltott:

– Pofa be, vészmadár!

– Kuroszava, ne legyél hülye! Mit vársz? Csodát? Akemi is megmondta, hogy Siro nem harcol.

– Hát akkor majd ráveszem, hogy harcoljon! Hallasz, Siro?

– Miért nem hagyod? Nem harcolt már eleget? – ellenkezett Szora.

Majumit úgy fejbe kólintotta, amit hallott, hogy megtorpant ütés közben, és Icsirónak kellett kisegítenie.

– Te neked elmentek otthonról?! – kiáltotta mérgesen.

– Nem, csupán próbálok megértő lenni. Lehet, hogy elege lett, hogy túl sok vagy az ellenfele túl erős vagy mit tudom én! – válaszolt indulatosan Szora, pedig igazából magára haragudott; meg akarta védeni Sirót, de tudta magáról, hogy van az a pont, ahol az ember már képtelen tovább küzdeni, legyen szó akár az életéről is.

Nyomasztó gondolataiból tasli ébresztette.

– Tyúkapó, ne légy idióta! De, ha kell, kiverem belőled – mondta határozottan Icsiró.

– Komolyan, te tényleg kiadtad az agyad albérlőknek? – méltatlankodott Majumi.

Szora megadóan felsóhajtott.

– És mégis hogy képzelitek? Mit tudtok tenni?

Kuroszava ideges lett az akadékoskodástól, főleg hogy volt alapja.

– Bármit. Mindent. Valahogy ráveszem, hogy harcoljon…

– Ugyan már! Csak seggbe kéne kicsit rugdosni, hogy felébredjen – horkant fel Jumi és Siro felé fordulva tovább beszélt, túl ordítva a démonokat és a csatazajt. – Hallod, Siro! Gyerünk, ébredj fel! Állj fel és térj vissza! Hiszen tudod, hogyan kell, mindig ezt csináltad! A rohadt életbe is, ugyanolyan vagy, mint Kuroszaki! Állj fel még sokkal erősebben, mint azelőtt!

Siro közben kibújt átlyuggatott köpenyéből. Halkan lezuttyant a kövezetre. Kábultan pillogott körbe, aztán – Jumi szavaival egyidőben – megpillantotta vörös szalagos kardját, amely ott hevert mellette a kapualjban. Felvette és támasztéknak használva talpra kecmergett.

Az önfényezés és dühöngés keverékével lefoglalt dyavol megsejthetett valamit, mert végre visszafordult felé. Nem akart hinni a szemének, azt hitte, valamiféle optikai csalódás, vagy a lezúduló esőcseppek játéka, de nem.

A csaj ott állt, egy szál narancs felsőben és fekete, rövid szoknyában, teste csupa seb és zúzódás, kicsordogáló vére keveredett az esőcseppekkel. Alig állt a lábán, egy kardra támaszkodott, arca megkínzott, ugyanakkor ajkán sugárzó mosoly játszott.

Persze neki fogalma nem volt arról, hogy Siro Jumi szenvedélyes szavalatának hatására mosolygott.

– Én kérek elnézést, hogy eddig aludtam – mondta és felegyenesedett, megmarkolta katanáját.

Láthatóan szenvedett, ugyanis most egyszerre öntötte el összes sérülésének fájdalma, ám ez nem tartott tovább, mint egy pislantás. Felidéződött benne egy mondat, melyet nem is olyan régen hallott: „A fájdalomnak köszönhetően érzed, hogy még élsz”.[2]

A démonra emelte tekintetét, és kihúzta kardját hüvelyéből, utóbbit egyszerűen elhajította.

***

Mindhárman megdermedtek, amikor Siro testét narancsfény ölelte körül, majd előtűnt immáron harcos alakjában. A szemei újra fehérek voltak, bár az íriszük még mindig kéken világított.

– Mi történt? – nyögte Szora.

– Elkezdett harcolni – felelte Akemi mindannyiuk legnagyobb örömére.

– Mondtam én! – örvendezett Mayumi.

Icsirót láthatóan felvillanyozta a hír. Még Szora is újult erővel démonirtott.

***

A dyavol életében nem félt semmitől – na jó, az elmeháborodott apját kivéve –, ám most ezek a szemek határozottan ezt az érzést keltették benne életre. Baromira nem értette, mi a mélységes pokol történt itt? Hiszen teljesen elzárta ennek a nőszemélynek a tudatát, elvágott minden kiutat!

Megacélozta magát. Nem számít, hogy csinálta, úgysem nyerhet ellene. Egy dyavol herceg ereje ezerszerese egy semmirekellő akumáénak. Íját karddá változtatta, és rohanni kezdett a felé tartó lány elé.

Pengéik szikrázva csaptak össze, újra és újra. Sehogy sem bírta eltalálni, ha sikerült is, éppen csak megkarcolta. Egyre dühödtebben küzdött.

Csatározásuk hosszan elnyúlt, egymás vágásait, döféseit kerülgetve, ellentámadásba lendülve, körbetáncolták a palota kertjét, bent bejárták a javarészt kihalt, omladozó falú szobákat, termeket, mígnem kijutottak a tetőre.

Nem számított, hányszor sebezte meg, ha könnyebben is, vagy hányszor vesztette el egyensúlyát az egyre kimerültebb Siro, akkor is tovább harcolt minden erejét megfeszítve. Szeme akkor is lázasan csillogott a harc hevétől.

Aztán, a dyavol legnagyobb meglepetésére, amikor követte a lányt, megcsúszott a tetőn, ahogy előre lendült kardját felemelve. Siro félreugrott, és azonnal levágta másik karját.

Persze arra nem számított a kis rühedék cafkája, hogy ő igen képzett harcos, akit egy ilyen kis semmiség nem hoz zavarba. A másodperc tört része alatt kardjából lándzsát varázsolt és az éppen egyensúlyát kereső lány felé lendítette.

A nyél elkaszálta Siro imbolygó lábait, mire előre esett és megállíthatatlanul bucskázott lefelé a tetőről, majd egy még eleddig sértetlen rózsabokros szekcióban ért talajt, előtte virágot, szárat, tüskét. Fájdalmas kiáltás helyett csupán egy reszketeg nyögés hagyta el ajkait. Úgy érezte, abban a minutumban vége, ahogy leesett. Mégis túlélte, ám csüggedten vette tudomásul, hogy ellene valóságos szörnyeteg, akinek nem sokat számít, hogy egy végtaggal kevesebb vagy sem.

Ahogy ott feküdt és végignézte, amint a démon érzelemmentes arccal, simán felkel, belehasított az a gondolat, ami mindvégig ott körözött elméjének horizontján. ’Ha Icsiék látnak… ott van a testem velük, és ha most meghalok, akkor ez a fickó megöli őket.’

Átbukott rajta a kétségbeesés hulláma, de ettől még elszántabban szorította meg kardja markolatát…

***

Szoráék legnagyobb meglepetésére az akumák egy csapata kivált, és rátámadt Siróra. Icsiró azonnal ott termett és megállította a rohamot.

Akemi figyelmeztette:

– Siro kezd felülkerekedni, ezért akarják elintézni.

Kuroszavának több se kellett, eldöntötte minden áron megvédi a lányt, amíg vissza nem nyeri öntudatát.

Amikor újratöltés közben egy repülő démonhüllő orvul rájuk rontott, a fiú gyorsan átkarolta Sirót és arrébb ugrott vele.

A földbe fúródott csőrű támadójukat Szora egyetlen lövéssel elintézte.

– Már nem sok maradt, azt mi befejezzük, te vigyázz rá! – kiáltotta társának.

Icsiró pisztolyát készenlétbe helyezve, a másik kezével a lányt tartva, hozzáhajolt és a fülébe súgta…

***

Siro épp kezdte feladni, hogy összetört testét talpra állítsa, amikor meghallotta Icsi halk kérlelését:

– Siro, kérlek, harcolj még! Tudom, hogy meg tudod csinálni.

Így hát megmakacsolta magát, és csak azért is felegyenesedett.

A dyavol a tetőn kitárta denevérszárnyait, felkészült, elrugaszkodott. Elismerően nézte, ahogy a lány is nekiiramodott, majd felugrott.

Siro két marokra fogta katanáját és előre szegezve lendült gyorsan sikló ellenfele felé. Tudta, hogy ez az a bizonyos utolsó esélye, ahogy azt is tudta, mit fog tenni, csak sikerében volt bizonytalan.

– Bízz bennem! – hallotta fejében annak a férfinek hangját, aki vörös szalagos kardjához tartozott.

A dyavol értetlenül látta, hogy nem sokkal összeütközésük előtt a lány mond valamit nagyon halkan.

– Amikor hajnal hasad, ragyogjon fel a nap – súgta Siro.

Elkerülte a démon előre szegett lándzsáját. A kitérő manőverrel egyidőben bal kezébe kapta immár lángoló pengéjét, és egyetlen mindent vagy semmit mozdulattal kettészelte a dyavolt, akinek információfeldolgozásra se maradt elég ideje, mielőtt apró, lángoló cafatokká lett.

Sirót aranyszínű fény zárta meleg ölelésébe.

***

Úgy tűnt, végre elfogynak az eddig állandó utánpótlást kapott förmedvények és végre-valahára talán fellélegezhetnek. Kiemelném: úgy tűnt, és mégse úgy lett. Ugyanis az egyik megmaradt veterán repkedő borzalom, kihasználva Icsiró szorult helyzetét, szó szerint elmarta mellőle a még eszméletlen Sirót, és néhány méternyi reptetés után kecsesen elhajította az ismeretlen mélységbe. Kuroszava semmivel sem törődve azonnal utána ugrott.

A végletekig kimerült Szora és Jumi loholva érkezett meg. Rémülten vették tudomásul, hova is tűntek társaik. Előttük hihetetlenül mély űr tátongott. Alján fekete, ezüst csillámos víztükör. A barlang, szakadék vagy minek is nevezzelek pereme a víz fölötti jó három-négy méteren olyan sima volt, mint a babapopsi, ergo semmi esélyük kimászni. Egymásra pillantva azonnal megoldás után kutattak. Csakhogy akadt még egy bibi a dologban: nem látták a felszínen egyik társukat se, még egy árva hullámfodrozódást sem.

– Most mi a… – kezdte Jumi.

Be nem fejezett kérdésére válaszul ő és Szora is zuhanásba fogott az egyetlen megmaradt szárnyas akuma jóvoltából.

Az épp odaérkező Kira még látta, ahogy belecsobbannak a vízbe, és volt-nincs, eltűntek. Nem tudta, mi tévő legyen, és természetesen Akemi felszívódott.

***

Siro érezte, hogy lebeg. Fájdalma megszűnt, vagyis igen kellemes lett volna az élmény, ha nem valami rohadtul hideg, nedves közegben történik.

Ahogy kinyitotta szemeit, hamar nyugtázta, hogy valami félhomályos, jeges vízben kornyadozik. Felnézett, tekintete találkozott Icsi már zoknimentes arcával és boldog smaragd szemeivel. Felnyújtotta kezét, hogy elérje a fiú felé nyújtózó ujjait. Próbált feljebb úszni, de egyszerűen lehetetlennek érezte. Azért sikerült összefonni ujjaikat.

Kuroszava szemeiből hirtelen ijedtség tört elő, elváltozott arcát szivárványos fény ragyogta be.

Siro – letekintve – elborzadva látta, hogy egyenesen a Szivárványhártya felé tartanak, valamint levegője is fogytán volt, bár ez utóbbi nem sokat nyom a latba, ha nem jutnak ki innen. Tisztán emlékezett arra, hogy mit mondott az ilyen helyekről Akemi. Riadtan észlelte, hogy ráadásul nem is harcos alakjukban vannak, tehát reménye sincs…

– „Lépj túl a félelmen! Nézz előre! Indulj! Soha ne állj meg! Ha hátralépsz, elsorvadsz. Ha visszarettensz, meghalsz. Kiáltsd hát a nevem!”[3]

Siro nem igazán tudta hova tenni az elhangzottakat. Mi a lótúróért jut neki holmi idézet eszébe, mikor mindjárt megpurcannak, vagy esetleg szenvednek és megpurcannak?

– Én hívtam elő belőled ezt az emléket, mert előtte rám se bagóztál! Csak mondd már ki, hogy: Ébredj, Kin! – dorgálta kardjának férfihangja.

Siro ellenvetés, közbeszólás nélkül engedelmeskedett; persze csak gondolatban, elkerülendő a megfulladást. A víz felkavarodott körülöttük, majd hirtelen rántást érzett és elindultak felfelé.

A süllyedő félben lévő Szora és Majumi halálra váltan látta, hogy valami gigantikus és ijesztő őshüllő közeledik feléjük, majd elsuhan mellettük. Szora megőszült, még ha képletesen is, amikor valaki megragadta a mellényénél fogva. Jumi a karjába kapaszkodott.

A még mindig szívszélhűdött Szora és Jumi levegőt kapkodva, görnyedten igyekezett megnyugodni és felállni, amikor meghallották Siro fájdalmas, szinte üvöltő zokogását a közelükből.

Ahogy talpra evickéltek Icsiró szorosan magához ölelte az élményektől és jeges víztől sokkolt Sirót. A lány minden ellenállás nélkül bújt hozzá és viszonozta ölelését, majd sírós hangon csak ennyit mondott:

– Icsi…

Aztán érezte, hogy minden eddig visszatartott fájdalma kirobban belőle és könnyek formájában távozik. A fiú nem szólt semmit, csak erősen tartotta karjaiban és gyengéden simogatta hátát.

Szora és Jumi csendben figyeltek, majd a srác nem bírta tovább:

– Ez most tényleg Siro?

– Igen, vagy szerinted a démonok bömbölnek, mint egy csecsemő, amelyik előre tudja, hogy milyen elátkozott helyre került igazi otthona helyett? – felelt a közéjük toppanó Kira.

Jumi felvont szemöldökkel meredt rá, Szora totál értetlenül.

– Most mit néztek így? Siro az, és ő most így adja ki minden fájdalmát, félelmét és feszültségét, amiből – sejtem – az elmúlt órákban bőven kijutott neki – folytatta a bjakuren.

Jumi megrázta a fejét.

– Én ezt értem. A hasonlaton ütköztem meg, valahogy ez a gondolat nálam nem fér össze egy optimista emberrel.

Kira felsegítette a lányt, majd megjegyezte:

– Egyszer később elmagyarázom.

Mire odaértek a még mindig összefonódott Siro és Icsiró párosához, a lány már csak hüppögött, szipogott, majd megszólalt:

– Icsi… megfujtasz!

Kuroszava zavartan és bűnbánóan elengedte.

Jumi megrovón cöcögött.

– Eddig azon voltunk, hogy meg ne öljék, és most meg te fogod megfojtani?

– Jól van, na! Bocsánat – válaszolt a kérdőre vont durcásan; erre Siro elnevette magát.

– Komolyan, veled mindig csak a gond van! – horkant fel egy ismeretlen hang, és egy pikkelyes ujj karma a meglepődött Icsiróra bökött.

– Mi a megveszekedett hétszentség! – kiáltott fel Szora.

– Egy sárkuci! – ujjongott Jumi, mire mindannyian hökkenten néztek rá.

Meglátása azonban abszolút helytálló volt. Egy hatalmas, vörös pikkelyes, aranyosan csillámló sárkány emelkedett előttük. Farkától feje búbjáig hatalmas tüskék meredeztek hátán; alakja még törzsénél sem kifejezetten testes; négy lába viszont rövid, tömzsi; a feje pedig leginkább kínai rokonaiéra hajazott; szárnyai összecsukva pihentek oldalán.

– Mindig eltereled a kisasszony figyelmét – folytatta vádlón. – Te pedig – itt Siróra emelte sárga szemeit. – jobb lenne, ha eszedbe vésnéd, a férfiak csak bajt okoznak.

Az intelemre Siro grimaszolt egyet.

– Te is pasi vagy – vetett ellent.

– Az más, én a te erőd része vagyok, így a te részed is – tromfolta le „sárkuci”.

Szorának itt kiakadt a taxióra, kiolvadt a biztosíték, hogy ez a böhöm nagy és félelmetes valami Siro része?!

– Legközelebb ne hagyd, hogy ez elvonja rólam a figyelmed! – folytatta atyaian a hüllő.

– Szerintem inkább az vonta el a figyelmem, hogy majdnem kinyiffantunk – hadakozott tovább Siro.

– Már előtte szóltam hozzád. Az ilyen fickók csak bajt hoznak rád, nem tudsz miattuk koncentrálni.

Siro feje erre már paradicsomvörösben pompázott.

Közben Jumi odaosont kis kedvencéhez, és amikor az lehajtotta fejét, hogy szemügyre vegye a megkövült Icsirót, elkezdte simogatni, vakargatni az állát. Szora szégyen, nem szégyen, majdnem elájult, mikor ezt meglátta. A sárkány elégedett morgással jutalmazta a kényeztetést, és teljesen megfeledkezett házsártos tennivalóiról, mire Siro fennhangon megjegyezte:

– Még hogy Icsi vonja el az én figyelmem!

– Szerintem nem kéne felbosszantanod – bökte közbe Icsiró, aki láthatólag nem fogta fel, hogy ez a lény a lányhoz tartozik.

– Lennél szíves távozni oda, ahonnan jöttél! – kérte cseppet sem udvarias hangnemben Siro.

– Akkor mondd, hogy térjek vissza – érkezett az unott mordulásnak ható válasz.

Amint Siro kimondta, hogy Térj vissza, Kin, a sárkány alakja atomjaira hullott, majd ez a részecskefolyam újból összeállt egy vörös szalaggá Siro eleddig szorongatott kardján, majd a fegyver is szertefoszlott.

– Téged karddal együtt fognak férjhez adni, temetni – szólt mosolyogva Kira.

Jumi közben, mint egy bolond, integetett a szoborrá merevedett, tátott szájjal bambuló srácok előtt.

– Hahó! Csukjátok már be a szátok, marhák!

Végre valami életjelet adtak magukról, szinte egyszerre mutattak Siro irányába és makogtak valamit.

– Igen a sárkány hozzá tartozik – magyarázta, mint a dedósoknak, Jumi. – Tegyétek túl magatokat a dolgon!

– Azért félelmetes, hogy te meg se rezzentél, pedig egy percre én is elhűlten bámultam – szólt Kira.

– Ugyan! Siro esetében én már semmin nem lepődök meg – legyintett a lány. – Már csak arra vagyok kíváncsi, a kék szalag micsoda igazából.

– Lehet, hogy egy másik sárkány – kacsintott barátnőjére pajkosan Kira.

Számításai bejöttek, a mögöttük sétáló Siro felhördült:

– Isten ments! Elég nekem egy morcos házi hüllő!

– Hallom ám! – érkezett a válasz.

– Csodás! – ironizált Siro.

 

[1] bolgár szó, jelentése: ördög

[2] A mondat a Sword of the stranger c. japán animációs filmben hangzik el.

[3] Az idézet a Bleach c. animéből származik.

Szólj hozzá

harc angyalok barlang alagút démonok démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Yamada Akemi Yamamoto Akira A múlt kísértetei dyavol