2016. okt 19.

Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

írta: Aoi Sakura
Ezakiya „Senshi” Keiko: Infancia – Mozaikok a múltból

9. Sindzsi: Hallucináció

boy_copy.jpgEgyik kedvenc útvonalamon sétálok hazafelé. A legkevésbé se vágyom a megérkezésre. Ez az út, ez a kis haladék éltet, amit magamnak loptam. Ez volt gyerekkorom minden reménye: a lopott időszeletek, amikor felszabadulhattam.

Mehettem volna a másik busszal is, ami bevisz a szigetre, ám én inkább meglapultam az árnyékban, hogy megrövidítsem a családommal töltött időt. Koszos lelenckölyökként csentem el az élet zsebéből egy maréknyi percet, melyen vehettem egy csöppnyi boldogságot magamnak.

Fél órát vártam a hűvös őszi estében, fülemben zenével, kezemben könyvvel, teljes vértezetben a buszállomás magas lámpájának sárgás fényében. Az újabb fél órás buszút alatt felengedtek hidegtől gémberedett tagjaim, majdnem elbóbiskoltam a kellemes melegben.

Leszálltam a hídfőnél, és most a hídon sétálok. A túloldalon van egy lépcső, ahol majd alászállok, hogy a töltésen folytassam utamat. Ott egy szakaszon szinte teljes a sötétség, ijesztő, de van benne valami borzongató gyönyörűség is.

Még csak a híd közepe felé járok, amikor megállít a zene. Csodálatos halk dallam hangjai simogatják végig az érzékeimet, végigvibrálnak egész testemen, ahogy hangosodik. A váltásnál kinyitom szemeim – észre se vettem, hogy lehunytam őket -, és megpillantom a széllel táncoló barna, vörös és sárga leveleket előttem. Egy női alakot vesznek körül, aki színtelen, áttetsző, akár egy szellem. A szél vadul csap le ránk, engem a korlát megfog, de a nő elszáll, a levelek, mintha csak az ő gravitációs mezejéhez tartoznának, követik, el nem mozdulnak az alak mellől.

Foglyul ejtett tekintetem megállapodik a folyó felszínén, ahol a szellemnő táncol. Oly halovány és oly fenséges, szomorú és mégis méltóságos, mozdulatai olyan energikusak, mégis valahogy egyre élettelenebbek. Hirtelen eggyé válok vele, már én vagyok mindaz, aminek őt láttam, az én izmaim követnek egy tragikus filmjelenethez illő, ugyanakkor felemelő dallamot.

Aztán lerántanak a vízbe. Lassan süllyedek a mélységbe. Víz és csönd körülöttem. Lehetetlen, hogy ilyen mély és mozdulatlan legyen egy folyó. Egy női hang éneke szegődik kísérőmnek s nagyon halkan egy hegedű. A víz megtelik vékony, fénylő fonalakkal. Egyre több van belőlük és állandóan mozognak, növekednek, összekapcsolódnak, máshol szétválnak. A szirén éneke lassan elhalkul, elérem a talajt, az iszap gondosan betakar. Dobok verik az ütemet, s álomtalan álmomat szét.

Álmosan fordul egyet a világ, kivetve a folyóból. A dobok lüktetését harsona és trombita nyomja el hegedűvel karöltve. A sok fénylő fonál most már sötét, a földben araszoló gyökér. A harsona és/vagy trombita elhúz, kilövell felfelé. A hegedű kissé lemaradva, ám pontosan követi ívét. Az ő szavukra növekszik a facsemete is ifjú titánná. Büszkén emelt dús lombkoronáján egy apró, hófehérből halvány rózsaszínbe hajló virág bomlik ki.

A zenét elvágják. A virág szirmai teljesen kitárulnak. Új zene csendül, hegedűk egyre erősödő suttogása, amihez csatlakozik egy zongora lágy dallama és egy női kórus éneke. A virágban egy apró lény üldögél, lassan rám emeli ragyogó kék tekintetét. Fehér bőre szinte világít, arcát halvány pír futja el, ahogy rám mosolyog, biztatóan, gyöngéden. Hosszú sötét, ezüsttel pettyezett haját meglebbenti a szellő.

Vonakodva lépdelek le a töltésről, hogy alig száz méter után megérkezzek a házhoz, amit otthonomnak kell nevezni. Még a lejátszóm is egy sötétebb, fenyegetőbb zenére vált.

Szólj hozzá

zene híd séta természet szél hallucináció Egyéb Sindzsi