2016. okt 28.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 20/1.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 20/1.

Őrültek Társasága

 

Az új ellenség

 resize.png

 

Több mint három hónappal később, a nyári szünet utolsó napján

Hanaicsi, Aorei negyed, vasárnap, 19:03

Siro gondterhelt arckifejezéssel roskadt le a konyhapult előtti székek egyikére, olyképp, mintha a világ terhe nyomná le. Az épp ott vendégeskedő Harumi és a tűzhely előtt tevékenykedő Szora érdeklődve várt valami magyarázatot, ami csaknem érkezett.

– Összekaptatok Kuroszavával? – firtatta Szora szokásos tyúkapóstílusban.

– Nem – vágta rá azonnal Siro, majd felsóhajtott: – Csak vele együtt jár egy rakás rokon is és még több kötelezettség…

– Az ilyesmi sosem egyszerű, pláne a te helyzetedben – mondta megértőn Harumi. – Adj időt magadnak és nekik!

– Lehet, hogy én vagyok ennyire szerencsétlen, de egyszerűen gyomorgörcsöm van ettől. Minden erőmmel próbálok megfelelni, főként a szüleinek, ám valahogy mégis az az érzésem, hogy – finoman fogalmazva – nem túlságosan kedvelnek. Ráadásul… tudom, hogy szemét dolog ilyet mondani, viszont egy részem meg úgy van az egésszel, hogy mégis minek kell ezen agyalnom meg erőlködnöm? Úgy értem, végül is kit érdekel, mit gondolnak? Miért kéne nekem mindenáron elnyerni kegyeiket?

– Na, én pontosan ezért fogom olyan nővel összekötni az életem, akinek nincs családja – jelentette ki határozottan Szora.

Harumi rosszalló tekintettel jutalmazta.

– Ez ostobaság! Ezek a dolgok nem így működnek – szögezte le az asszony. – Őszinte leszek, átérzem a helyzeted, Siro. Nálunk is ez volt. Én korán elvesztettem a szüleim, testvérem nem volt. A férjem ezzel szemben kiterjedt rokonsággal rendelkezett. Az egész helyzettől borsódzott a hátam, állandó családi összejöveteleken kellett bájosan cseverésznem.

A szülők nem kevés ellenérzéssel viseltettek irántam, főként, hogy jó ideig náluk éltünk. Én egyetemre jártam, és éjjelente eltűntem, ami a mindenlébenkanál apósomnak feltűnt, és természetesen bökte a csőrét. Persze a férjem tudta az igazat, neki is nehéz volt megemésztenie, de a szüleivel nem közölhettem, hogy én főállásban démonvadász vagyok.

Elköltözésünk után se hagyhattuk őket figyelmen kívül. Hiába volt otthon még két másik fiuk, az apósomnak a férjem volt a kedvence. Ő pedig nem akart balhét (én sokszor leszúrtam, hogy csak nem áll a sarkára), így minden hétvégénken legalább egy fél napunk elment a kötelező látogatásra. Sokszor kibújtam ez alól, nekem sok volt, és akkor azt még nem is mondtam, hogy még gyakoribb látogatásokat kívántak volna.

– Elég borzalmasan hangzik – nyögte Siro komorabban, mint előtte.

– A magunk fajtának az is – ismerte el Harumi. – Egyébként nem mondhatnám, hogy rossz emberek voltak, abszolút nem, csak hát olyan szokványosak, akiknek tipikus, bevett világképének része volt a generációk együttélése.

Nekem meg mind a tapasztalataim, mind mentalitásom és karakterem teljesen elütött tőlük. Olyan voltam, aki javarészt egyedül nőtt fel és magára számíthatott. Képzőművészeti végzettségemmel nem az a kifejezetten jó munkásember voltam, ráadásképp jorusi is.

Egyszóval mindennek köszönhetően teljesen másképp láttam a világot, jószerivel semmi közös témánk nem volt.

– Ismerős – vetette közbe a lány.

Harumi elmosolyodott Siro kétségbeesett arcát látva.

– Ne légy ennyire megszeppenve! A varázsige: Színészkedj! Menj el, és hagyd, hadd beszéljenek! Nem kell mást tenni: hallgasd végig őket, mondd azt, amit hallani akarnak, vagy – ha nem túl szokatlan – a saját véleményed! Szerintem neked nem kell ezt tovább ragozni.

Mi, akiknek a természetfelettin kívüli életünk sem a bevett, hétköznapi modell szerint alakult, alapvetően más szemlélettel rendelkezünk. Ez pedig nem olyasmi, amit a hozzánk legközelebb állókon vagy rokonlelkeken kívül mással megoszthatnánk. A többi kapcsolatban hamar megtanuljuk, hogyan rejtsük el magunk, és állítsunk a helyére valami mások által könnyedén elfogadhatót.

– Milyen szép megfogalmazása a hazugságnak! – jegyezte meg epésen Szora.

Harumi nevetve válaszolt:

– Szora, te annyira gyerekes vagy! Az ember életében kevés olyan mély kapcsolat van, ahol mindent megmutatsz, ugyanakkor rengeteg személlyel ismerkedsz meg. Legtöbbjükkel nagyon rövid időre, de mindig is lesz néhány olyan ember, akit nem kerülhetsz meg.

Ezekben a helyzetekben pedig két választásod van: ragaszkodsz önmagad elsőségéhez, és akkor állandó haragban, feszültségben éltek, vagy bölcsen csak olyasmit mutatsz meg, ami nem szítja a parazsat.

Teljesen felesleges, hogy rossz kapcsolatot ápolj a barátnőd szüleivel olyan dolgok miatt, amik lényegtelenek. Egyszerűen hagyd, hogy gondoljanak, amit akarnak, még akkor is, ha azt te elfogadhatatlannak tartod. A döntéseket úgyse ők hozzák az életedről vagy életetekről, addig meg hadd mondják a magukét.

– Én ezt teljesen megértem, de ha túl nagy a különbség, az sok feszültséggel jár – szólt közbe Siro.

– Rázd le magadról! Ha tényleg sok, add ki magadból otthon, aztán hagyd magad mögött! Gondolj arra, hogy minél erősebb, mélyebb és idősebb lesz a kapcsolatotok, annál inkább te kerülsz előtérbe – felelte határozottan, mosolyogva az asszony.

A két fiatal meghökkenten nézett rá.

– Ez nem durva egy kicsit? – kérdezte hebegve a lány.

– Édesem, ez a dolgok rendje! Csak sajnos, mint oly sok minden másról, erről is megfeledkezett az emberek többsége.

– És mi a helyzet, ha mi ketten különbözünk túlságosan? – bökte ki Siro.

Az asszony megfogta kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Erre neked kell megtalálnod a választ, azonban ne ítélj túl elhamarkodottan!

– Mi lenne, ha inkább vacsoráznánk? – szakította félbe Szora az eszmecserézést, és egy-egy megpakolt tányért tolt eléjük.

– Köszönöm. Egyébiránt, merre van Jumi? – váltott témát Siro.

– Kettőt találhatsz – felelte kurtán Szora.

– Más téma: nem gondolod, hogy mostanában túl nagy a csend?

A fiú meglepődve pillantott fel vacsorájából.

– Úgy értem, csak a szokott akumákkal találkozunk, még akkor is, ha néha igen sokan vannak. Miért? Nincs semmi új, egy fia dyavol vagy egyéb újdonság – fejtette ki Siro.

Szora vállat vont.

– Lehet, hogy Akuma nyaralni ment.

– Tyúkapó, te néha olyan idióta vagy, mint Icsi!

– Szerintem meg te aggódsz feleslegesen – tromfolta le a fiú.

– Nem hiszem. Szerintem jogos a kérdése. Biztos vagyok benne, hogy valami készül – komorodott el az eddig könnyeden csevegő Harumi.

Nanimo, avagy a Senkiföldje

Akuma egy ónix szökőkút peremén ücsörgött a folyékony éjszakaként leírható víz tükrét fixírozva, amely az iménti jelenet hármasát mutatta.

– Bölcs asszony, és milyen jó megérzései vannak a kisasszonynak. Nem gondolod, barátom? – emelte rubin tekintetét látogatójára, arra a dyavolkirályra, akinek két gyermekével is végzett Siro.

A férfi szemei sokkal sötétebb árnyalatúak voltak Akumáénál, hosszú, lapockáját verdeső haja hófehér.

– Hidegen hagynak a kis játékaid! Azért jöttem, hogy közöljem, ha a mostani terved is kudarcot vall, személyesen én fogom elintézni azt a kölyköt! – sziszegte bosszúsan.

– Ugyan kérlek, egy hölgyről beszélsz! – kifogásolta Akuma egy félmosollyal, de szemei dühösen felizzottak, a méltatlankodó kétrét görnyedt, hogy néhány perc múltán megvert kutyaként távozzon.

– Egyesek mennyire elszemtelenedtek! Elhalásznák előled a régóta kiszemelt zsákmányt – szólt megvetően egy mézédes, duruzsuló hang, amelynek tulajdonosa kilépett a homályból, ahol eddig leskelődött.

A nő a dyavolok egy különleges csoportjához, a bukott angyalokhoz tartozott. Sápadt, ezüstös bőre, betegesen vékony alakja volt, amelyen fekete, rövid selyemruhát viselt. Hátán tisztán kivehető volt az újonnan növesztett, vérvörös és fekete tollazatú szárnyak tövénél lévő csúnya forradás. Örök emléke annak, hogy kitaszított, annak a fájdalomnak, amikor kitépték régi, gyönyörű szárnyait. Tökéletes hullámokban fodrozódó haja mélyvörös és orgonalila kavargó összhangja, szemei a kéknek olyan sötét árnyalata, hogy ebben a föld alatti világban mindenki feketének vélte.

Akuma szokásos démoni kacaját hallatta.

– Ugyan, ugyan! Ezt úgy mondtad, mintha erre bármi esélye lenne.

A bukottan is gyönyörű angyal elmosolyodott.

– Én tudom, hogy nincs, de szerinted ezzel ő is tisztában van?

Akuma unottan elhúzta kezét a fekete víz fölött, hogy más képet tárjon elé.

– Ha nincs, majd megtanulja a saját kárán – szögezte le ellentmondást nem tűrőn. Témát váltott: – A terv készen áll és elkezdődik a következő felvonás.

Néhány másodperc erejéig érdeklődve figyelte az elé táruló jelenetet, hogy utána elégedetten megjegyezze:

– Imádom, amikor ezek az ostoba emberi teremtmények még tovább fokozzák az én terveim hatásosságát. És még őket nevezik a teremtés koronájának!

Hanaicsi, egy motelszoba, vasárnap, 20:00

A jelenet, amely Akumát oly boldoggá tette, itt zajlott le. Szereplője pedig egy feltörekvő újságíró és a túlontúl kíváncsi Miroku. Nem ez volt az első találkájuk.

Szaszaki Daiszuke élete nevetségesen sablonos volt, és ő épp ezért utálta.

Megszületett, elvégezte iskoláit, felnőtt, megnősült. Volt gyerek, kutya, ház, kocsi, no meg egy állása, ami valamikor a megboldogult ifjúkorban álmai netovábbját jelentette.

Ahogy az lenni szokott, kiábrándult feleségéből és munkájából egyaránt. Annak idején úgy gondolta, mindennél jobb munkája van, tele kihívásokkal, csakhogy a valóságban nem izgalmas és érdekes sztorik kínálták magukat, ahogy stílusát sem ő alakította. Magyarán előre megszabott módon, szavakkal, kifejezésekkel kellett írnia balesetekről, bűnügyekről, gyomorforgató politikáról, még émelyítőbb sztártitkokról, pánikkeltő, valós vagy csupán eltúlzott betegségek felbukkanásáról, maja jóslatokról, egyéb jövőképekről.

Harmincöt éves korára minden reggel úgy kelt, hogy hányingerrel gondolt mások szerint irigylésre méltó életére; és egyre gyakrabban tette fel a kérdést: valóban ez volna az élet? Ha igen, akkor mire fel van itt még? Minek egyáltalán megszületni?

Akkoriban került a kezébe – ki tudja már, milyen apropóból – Nietzsche egyik műve, nevezetesen A tragédia születése, amelyben választ talált nyomorultságának okára. Szilénosz Midász királynak adott feleletének szavai egy életre belé vésődtek:

„Nyomorult, kérész-életű nemzedék, a gond és a véletlen gyermekei, minek kényszerítetek arra, hogy megmondjam nektek azt, amit a legjobb volna nem hallanotok? A legjobbat te el nem érheted: neked a legjobb meg sem születni, nem lenni, semmivé válni. A második legjobb pedig: mielőbb meghalni.”[1]

Egyszer csak úgy döntött, megfogadja a tanácsot. Ez akkor történt, amikor főnöke elküldte az ország másik felébe, valami hegyek közt megbújó kisvárosba.

A település kedvelt üdülőhely volt, ám nem ezért kellett oda utaznia, hanem az ott észlelt furcsa történések okán. Rengeteg turista számolt be az éj közepén zajló, rendhagyó eseményekről, amelyben épületek rongálódtak meg, bizonyos emberek fel s eltűntek, tárgyak repültek egyik helyről a másikra, rengések rázták meg a földet minden ok nélkül és a többi.

Daiszuke ezt is amolyan fantázia hírverésnek tartotta, biztos ezzel akarnak ingyen reklámhoz jutni az ottaniak, vagy egyszerűen csak nincs már jobb, amit kitalálhatna főnöke. Tapasztalatból tudta, hogy minden ilyesmi mögött valami teljesen hétköznapi dolog áll, már amennyiben nem puszta kitaláció az egész. Arról nem beszélve, hogy addigra már amúgy is olyan mély depresszióba süllyedt, hogy nem érdekelte semmi, azt sem tudta volna megmondani, minek kel fel még reggel, nemhogy azt, miért végzi továbbra is munkáját.

Megérkezésének éjjelén jócskán felöntött a garatra, majd szobája sötétjében, egyik cigarettát a másik után szívva meredt maga elé. Másik kezében néhány hónapja vásárolt pisztolyát markolászta.

Valamikor kitámolygott erkélyére, a fegyver csövét szájába dugta, keze remegett, és – ki tudja, milyen okból – arcán könnyek folytak végig. Ujja a ravaszra feszült, keze remegése lassan alábbhagyott, készen állt.

Ekkor hallotta meg: egy méltatlankodó női hangot közvetlenül maga mellett, csakhogy senki nem volt ott.

– Mit csinál ez az idióta? Legalább az ajtót csukta volna be! Így bejutnak ezek a rohadékok!

Daiszuke ledermedt. A félig nyitva hagyott ajtó hirtelen bevágódott.

– Probléma megoldva – szólalt meg a háta mögött egy férfi, hangja mély és karcos.

Daiszuke megpördült, azonban most se látott egy fia lelket se.

– Hol vannak? Hozzám beszélnek? – kérdezte remegve.

– Nem mondod, hogy pont egy ilyenbe sikerült botlanunk? – tette fel a kérdést az előbb hallott férfi, mire a nő ingerülten válaszolt:

– Pofa be! Majd a bjakuren elintézi.

Ezzel egy időben megannyi hang töltötte be elméjét: íj pendülése; valami fémes csendülés; állatias hörgés; ismeretlen, leginkább afrikai törzsek beszédére emlékeztető, csettintő, pattogó kommunikáció. A sokkolt, rémült újságíró térdre esett, befogta fülét, de nem segített.

Pisztolyát eldobva, kacskaringósan menekülőre fogta. Felkapta táskáját; kikacsázott, le a recepcióra, ahol ledobta a kulcsot és pénzt. Dülöngélve kinyitotta kocsiját, aztán padlógázzal eltűnt.

Körülbelül egy órás száguldás után megállt egy autópálya melletti pihenőhelynél. Kivett egy szobát, és szó szerint bedőlt az ágyba, máris elaludt.

Másnap reggel tisztább, ám lüktető fejjel idézte vissza hihetetlen élményeit, amelyeket mégis kénytelen volt elhinni, hiszen saját maga élte át. Elfelejtve öngyilkosági szándékát, depresszióját, minden gondját-baját, elhatározta, hogy kilép régi életéből.

Felmondott, családja meg már úgyse volt, a feleségnek került új férj, gyerekeinek új apa, a kutyának új gazda, pénzének és egyéb vagyonának új tulaj. Egy dolog maradt meg a kocsin kívül, az a bankszámla, amiről soha senkinek nem beszélt, amit még apja hagyott rá.

Új, magányos életet kezdett, amelyben mindent egyetlen célnak rendelt alá, hogy kiderítse annak az éjjelnek igazságát, hogy megírja a legnagyobb sztorit, ami egyedül csak az övé lesz.

Néhány hónapig várt. Szakállat növesztett, kondizott, lefogyott, amennyire csak tőle tellett átalakult. Közben minden lehetséges helyen kutatott az egyetlen információja után, csakhogy semmi érdemlegeset nem talált a bjakurenről, semmi olyasmit, amin elindulhatott volna. Vagy fél év is eltelt, mire újult külsővel visszatért a kisvárosba.

Beletelt egy egész hetébe, de talált valakit.

A nyolcvanas éveit taposó öregurat láthatóan már csak a lélek tartotta össze, azonban szellemileg a legkevésbé sem tűnt zavarodottnak, bármit is állított barátságtalan unokája és annak felesége, akik közül valamelyik szinte minden látogatásakor ott téblábolt a közelükben.

A negyedik vagy ötödik alkalommal sikerült tíz percre kettesben maradniuk. Az öregúr nem nagyon tudott konkrétumokat, de elmesélte, hogy kiskölyök kora óta látja az éjjelente felbukkanó szörnyetegeket. Ezek a démonok akkor lesznek igazán aktívak, amikor elérkezik a turistaszezon, téli estéken viszonylag ritka vendégek. Mutatott általa készített rajzokat a lényekről, azt viszont nem tudta megmondani, mégis mi céllal érkeznek ide, vagy mit tesznek az emberekkel. Utána beszélni kezdett arról, hogy vannak bizonyos személyek, akik ezekre vadásznak és kíméletlenül irtják őket.

Daiszuke többet már nem tudott meg, mert betoppant az unoka, aki lehordta az öreget, amiért megint képtelenségeket beszél, őt magát pedig kipenderítette a házból. Utoljára még megkérdezte, tudnak-e valamit a bjakurenről, amire a fiatal fiú meglepődött, majd még vehemsebben igyekezett eltávolítani. Zsigerileg tudta, hogy beletenyerelt valamibe.

Még aznap este távozásra kérte a polgármester; ami még gyanúsabb volt, reggel ketten várták a recepciónál. Szerencséjére még előtte felismerte a hangjukat, az a nő és férfi volt arról az éjjelről. Utána kérdezősködtek a riadt, huszonéves recepciós lánytól. A harmincas évei közepén járó nő igencsak feldúltnak látszott.

– Mi van, ha ez az a pasas, aki fél éve hallott minket? – sziszegte a másiknak.

A negyvenes férfi vállat vont.

– Mi lenne? Semmi. Miért kell ebből ügyet csinálni? Évszázadok alatt nem tudta senki leleplezni a dolgot sehol a világon, hiszen jó esetben is maximum legendának tartják az effélét.

A hölgyemény láthatóan nem lett nyugodtabb, bosszúsan hagyta ott társát, miután foghegyről odavetette:

– Te őrködj itt, én addig benézek az étterembe!

Csakhogy Daiszuke már összepakolt, és arra készült, hogy kijelentkezzen. A nőszemély távoztával úgy döntött, kockáztat. A férfi azonban elengedte, bár kötelességszerűen ott szobrozott a recepciónál.

A következő két évben az ország minden szegletében megfordult, ahonnan megmagyarázhatatlan jelenségekről számoltak be. Mindennek ellenére nem sikerült áttörést elérnie. Ennyi idő és rengeteg munka után is keveset tudott. Annyit, hogy adva vannak ezek a bizarr, fekete, különféle alakú démonok, amelyeket vadászok pusztítanak, akiket az emberek többsége nem érzékel, mármint olyankor, amikor harcolnak.

Ezeket a vadászokat valamiféle angyalként emlegetik, azonban hiába látott belőlük többet is – már amikor látható alakban voltak –, semmiben sem különböztek a hétköznapi emberektől és semmi közös vonással sem rendelkeztek. 

A bjakurenekről kiderítette, hogy gyógyítók, de hogy mégis mi a szerepük e történetben, azt továbbra is makacsul megülő köd rejtette.

Természetesen minderre pedig semmi kézzelfogható bizonyítéka nem akadt. Olyan emberrel is ritkán hozta össze a tünékeny szerencse, aki hozzá és az öregúrhoz hasonlóan érzékeli e teremtményeket.

Minden nehézség ellenére képtelen volt feladni. Ez volt élete egyetlen, nagy lehetősége, hogy maradandó nevet szerezzen, ám még ennél is jobb hajtóerőnek bizonyult kielégíthetetlen, puszta elméletekkel meg nem alkuvó kíváncsisága, amely a meztelen igazságot akarta, sőt követelte teljes valójában.

A harmadik évben eljutott a felbolydult Hanaicsibe, ám itt sem javultak kilátásai; egészen addig, amíg egy szokásos kómás reggelén meg nem pillantotta azt a hirdetést a helyi újságban, amelyben olyan magánnyomozót keresnek, aki foglalkozik különleges ügyekkel.

Elsőre kétkedett, úgy volt vele, hogy a különleges nem feltétlen természetfeletti, és egyébként is ki annyira hülye, hogy ilyen hirdetést ad fel? A dolog még sem hagyta nyugodni, veszteni valója úgyse volt.

Egy kellemes kis kávézóban találkozott Mirokuval. Nem akart hinni a fülének, amikor a siheder beszámolt élményeiről. Amint felfogta, hogy ez a valóság, legszívesebben világgá kiáltotta volna örömét. Ettől még tisztában volt azzal, hogy a bizonyítékszerzés problémája még mindig ott tornyosul előtte, de szinte biztosra vette, hogy ezúttal sikerrel jár.

Néhány nappal később, ezen a vasárnap estén, a fiú újból felkereste és a megbeszéltek szerint magával hozott minden általa fellelhető információt a négy fiatalról. Alaposan kivesézték, hogy a legjobb, ha ketten együtt folytatják a megfigyeléseket.

Amikor megegyeztek abban, hogy holnaptól kezdetét veszi az akció, Miroku lelépett. Daiszuke pedig szinte mániákusan tanulmányozta át a négy kis aktát: Aomori Majumi, Kuroszava Icsiró, Siroszaki Aimi és – legnagyobb meglepetésére – a hírhedt maffiózó egyetlen csemetéje, Aono Szora.

Hanaicsi, külvárosi raktárterület, a 313-as raktár, vasárnap, 22:02

A raktárterület hatalmas, kietlen betonpusztaságában bármely ember könnyen eltévedhet, talán azokat a munkásokat kivéve, akik ott dolgoznak nap nap után; ámbátor mostanra már csupán 30 százalékát használták.

A maradék 70 százalék romlásnak indult. Most – közel három évtized után – leginkább úgy festett, mint egy posztapokaliptikus táj, egy olyan hely, ahol az a természet veszi vissza az uralmat, amelyet egykor az emberek ostoba módon megpróbáltak leigázni.

A szertehulló, pusztuló humán alkotást már senki nem őrzi, senki nem tartja karban és senki nem dolgozik benne. A visszafoglaló flórán kívül mosómedvék, kóbor kutyák, macskák, patkányok, valamint egy csapat hajléktalan él itt.

A társadalomból kitaszított vagy épp önként kivonult emberek itt építették fel sajátosan működő közösségüket, amelynek nyugalmát egy nemrégiben érkezett csoport zavarta meg, akik elfoglalták a 313-as raktárt és környékét.

Alig egy hónap után már a legbátrabb felfedezőkedvűek sem merészkedtek annak a bizonyos épületnek a közelébe, ahonnan egyesek kísérteties hangokat véltek hallani. A beköltöző tizenkét fiatalt nagy ritkán látták, és akkor is nagy ívben elkerülték őket.

A tizenkét ismeretlen az igencsak nagy kiterjedésű raktár felett kialakított irodákban húzta meg magát, sőt az itt töltött hetek alatt viszonylag kényelmesen be is rendezkedtek.

Ezen az éjjelen mind összegyűltek, hogy egy újabb tagjukat köszöntsék, akit vezetőik, Ren és Miu, ügyükhöz méltó társnak találtak.

A húszéves, tipikus gengszter-rapperstílusban nyomuló Ren most ott állt díszes kis társaságuk többi tagja előtt. Állandó társa, a mindig cuki, színes és kihívó Miu macskaként törleszkedett hozzá.

– Két fontos dolog, aztán húzhattok a rákba – kezdte Ren. – Először is sikerült végre egy olyanra bukkanunk, aki ért a varázslatokhoz.

Szavaira belépett egy csinos, tizenéves lány, fekete, bőr miniszoknyában, fűzős felsőben. Magassarkú csizmája térde fölé ért, szemén sötétlila smink, szája szintén sötétlila, körmei feketék. Derekát verdeső, hosszú haja rézvörös, szemei szürkéskékek, mint a viharos tenger.

A jelenlévők közül többen elismerően füttyentettek.

– Mi lesz a neve? – kérdezte magas, nyafka hangján Miu, ugyanis rajtuk, két vezetőn kívül mindenkinek egy szám volt a neve.

Ren kérdőn nézett újdonsült társukra, a csaj vállat vont:

– Mindegy.

A srác felnevetett.

– Oké, akkor te leszel Mindegyeske.

– Ne már! Én mért nem kaptam ilyen király nevet? – nyarvinkolt az egyik szőke, porcelánbabára hajazó lány.

– Neked kuss, Hármaska! – förmedt rá Ren. – A másik: nem ártana lassan bevonni az ittenieket is.

Felélesztette az asztalon heverő laptopot, Miu beizzította az ütött-kopott kivetítőt, amit itt találtak. A falon megjelent öt kép.

– Csak öten vannak egy ekkora városra? – érdeklődött egy tagbaszakadt afroamerikai egyetemista, szám szerint Négyes, őt senki nem merte kicsinyítő képzővel emlegetni.

– Igazából négyen – felelt Ren. – A kockás inges kiscsávó egy bjakuren, aki mindig velük lóg.

– Ezek legalább annyira stílustalanok, mint Ketteske – méltatlankodott a rózsaszín selyeminges piperkőc.

Említett, szürke-narancs melegítős, jellegtelen vonásokkal rendelkező, nőnemű Ketteske ölni tudott volna vizenyőskék tekintetével.

– Kushadjál, Hatoska! Engem sokkal inkább a képességeik érdekelnek.

– Most aztán újat mondtál! – mordult egy élénkvörös tarajú, hamisítatlan punklány.

– Ugyan már, ne zsörtölj, Nyolcaska! – szólalt meg egy eldönthetetlen nemű emó a sarokból.

– Miért mi lesz? Felvágod az ereid, Heteske? – felelt gúnyosan Nyolcaska.

– Mi lenne, ha elkussolna az egész kompánia? – firtatta Egyeske unottan.

A húszas évei elején járó fiúnak hosszú, drótkefe jellegű, fekete haja volt; piszkos zöld tekintete; arcán három piercing; testének alig akadt olyan porcikája, amelyet nem fedett tetoválás; öltözetével bármely huligán motorosbandába beállhatott volna. Négyeshez hasonlóan ő is osztatlan tekintélynek örvendett, magyarán, ha ő mondott valamit, az úgy is történt.

– Kösz, Egyeske – biccentett Ren, miközben próbálta arrébb tuszkolni az ismételten túlontúl tapadós Miut. – Van egy lőfegyveres és egy íjász csávónk, a kék hajú kiscsaj igazi pusztakezes harcművész, a szőke ciculi pedig – nagy bánatomra – amolyan varázserejű szamuráj.

– Varázserejű? – ismételte Egyeske.

– Az a két katana több egyszerű kardnál. Nem tudom, hogy, de az egyik képes jégpáncélt magára ölteni és lefagyasztani az ellenséget. A másik pengéje pedig lángol, mint egy arkangyalról készült festményen, és szénné égett mindent. Ráadásul a kardok végén lévő szalag sem egyszerű díszítés, legalábbis a vörös szalagból egy sárkány szellemét képes megidézni – válaszolt az imént csatlakozott Mindegyeske.

– Vagyis egyértelműen tőle kell a leginkább tartanunk – összegezte dörmögő hangján Négyes.

– Bizony, a pletykák szerint még dyavolokkal is megküzdött – helyeselt Ren.

– Na, ez már tetszik! – füttyentett elismerően melegítős Ketteske.

– De Ren! Nem arról volt szó, hogy beszélünk velük és rávesszük őket az együttműködésre? – érkezett a kérdés a sarokban gubbasztó Heteske mellől.

A hang tulajdonosa egy bájos, alig tizennégy éves lány volt, hatalmas, kék szemekkel, élénk türkiz, csodás hajkoronával és angyali arccal, viszont vajmi kevés önbizalommal. Mindenki egyöntetűen imádta őt.

– Dehogynem, Kilenceske, és így is lesz – felelte tőle szokatlanul gyengéden Ren, majd hozzátette: – Jól van, emberek, oszolj! Holnap éjjel akcióba lépünk, amint Ötöske beidomítja a háziállatainkat.

Kifelé menet fejcsóválva vette tudomásul, hogy a rasztahajú, vézna, borostás Tízeske már megint végig be volt szívva, és még mindig repül.

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, hétfő, 14:20

– Mit akarhat tőlünk az a borzalmas giccs-vicc nőszemély? – morfondírozott hangosan Majumi útban a tanári felé.

Szora és Icsiró tojt rá, és csak vállat vontak. Siro, aki éppoly kevéssé szívlelte osztályfőnöküket, mint barátnője, hosszú sóhajtást engedett útjára.

– Nem tudom, de alig várom, hogy itt hagyjuk ezt a helyet. Őszintén, egyikük se fog hiányozni.

 

– Nos, drágáim! Szeretném, ha ebben az évben megpróbálnátok normálisak lenni, és szépen beilleszkedni ebbe a jó kis közösségbe, amit jogtalanul lépten-nyomon kritizáltok – mézesmázoskodott a nő.

Szavaitól felfordult a gyomruk. Ennek a némbernek mániája volt az osztályközösség, és természetesen a kedvencei Zakuro és Kikjo.

Szorának elege lett belőle hamar, főként, hogy őt magát állandóan azzal zaklatta, hogy legyen közlékenyebb és nyíljon meg. Persze e kívánalmaknak sose tett eleget. Különben is senki ne akarja már neki megmondani, hogy kivel barátkozzon! Ezek a hétköznapi kis tinik teljesen más világban éltek, mint ő.

Kuroszava szimplán rühellte a vagy vadalmaként vigyorgó, vagy fúriásan hisztiző nőt, és baromira nem érdekelték a többiek.

Aomori Majumi mindig is a fekete bárány volt, aki leplezetlenül utálta az úgynevezett kis kedvencek viselkedését, aki elsőként hangoztatta: köszöni szépen, de ő ezekkel az emberekkel aztán semmilyen közösséget nem akar.

A nála sokkal jószívűbb és szeretetéhesebb Siro eleinte tényleg jó kapcsolatot ápolt még Zakuróval is, aztán kiábrándult belőlük rendesen.

Egyrészt ezek a fiúk, lányok teljesen más háttérrel rendelkeztek, mint ő, és önhibájukon kívül, de képtelenek voltak őt megérteni. Ez mondjuk amúgy is a kisebb probléma volt, annál kevésbé bírta bevenni azt az undorító kétszínűséget, amit belülről, első kézből tapasztalhatott meg.

Kihasználták azokat, akik – ilyen vagy olyan okból – szerettek volna közéjük tartozni. Elhitették, hogy így van, miközben egymás közt vagy másokkal megosztották az illető kisebb-nagyobb személyes titkait, utálkozva, megvetően gúnyolták; és mindeközben mindenki őket istenítette, hogy milyen aranyosak és szeretetteljesek.

Amikor egy alkalommal Sirónál betelt a pohár, kitálalta meglátásait és kifejezte elemi rosszullétét az effajta viselkedéstől és közösségtől, még őt ítélték el.

Ebben a pillanatban nem tudta eldönteni, mi iránti gyűlölete és mélységes undora volt pontosan az, ami arra késztette, hogy kíméletlenül őszinte legyen.

– Tudja mi a probléma ezzel a kéréssel? Tömören megfogalmazom: Százszor inkább vagyok deviáns bolond, minthogy az az embertelen őrült legyek, akit maga normálisnak nevez.

Egyébként is mi az, hogy normális? Mi a norma? Ilyen abszolútum nem létezik! Csupán az emberek alkották meg ezt a fogalmat azért, hogy legyen valami, ami alapján elítélhetik és megtaposhatják a nekik nemtetszőket. Ezzel a legnagyobb baj pedig az, hogy kedvük szerint változtatgatják, sokszor igencsak megfeledkezve az emberség követelményéről. Ráadásul képesek hagyományt is csinálni az ilyen normákból.

Hadd kérdezzek valamit! A második világháborúban a különböző országok hány embere ontotta mások vérét a szent haza eszményéért meg miegyébért, amit köré körítettek?

Ismeri azt a költőt, aki naplójában éppen a normalitás, az épeszűség kritériumára kérdez rá, amikor elmeséli élményét? Azt, amikor egy elmebeteg az otthonból megszökve felmászott egy fára és onnan kiabált az embereknek, hogy szolgáltassanak be neki minden parafadugót, hogy betömhesse a világ összes fegyverének csövét? Ezt az illetőt a társadalom bolondnak és betegnek bélyegezte, de vajon tényleg ő volt az őrült? Őt ítélték el, míg akkoriban eszményítettek olyan embereket és gondolatokat, amelyeket aztán ma már egyöntetűen elvetnek.

Hányszor kell még hibát elkövessenek, hogy megtanulják a leckét? Mi lenne, ha egyszer végre időben látnák a dolgokat a maguk valóságában? Azt mondják, tanultak a dologból, pedig dehogyis! Csak elítélték az akkori embereket. Ha tanultak volna, akkor mára rég megszabadultak volna attól, hogy a hazát istenítsék, hogy vissza követeljenek egykor az országhoz tartozó földterületeket, és hadd ne soroljam tovább! Mire fel?

Elgondolkodott már valaki azon, hogy az embernek nem tulajdona a föld, csupán a maga dicsőségére elbitorolta, kiüldözve másokat, önkényesen szabva határokat, puszta külsőségekre alapozva nemzeteket, ami aztán jogot adott mások megvetésére, kiközösítésére, szentnek kikiáltott háborúkban való lemészárlására, kivégzésére? Ha igazán tanultak volna a múltból, akkor azt mondanák, elsősorban emberek vagyunk, akik ajándékul kapták ezt az otthont!

Ennyi. Ennyi minden múlik azon, hogy hogyan is használjuk a normát és hogyan, mi alapján szabjuk meg. Úgyhogy, köszönöm szépen nekem a magukféle normára semmi szükségem. Ugyanis én elsősorban és mindenekfelett ember vagyok, aki minden hibájával és tökéletlenségével együtt az őszinte emberségre törekszik.

– Szerintem jobb lenne, ha lehiggadnál, és mindannyian megpróbálnátok levetkőzni ezt a közösségellenes magatartásotok – mondta néhány percnyi hebegés-habogás után igencsak elsápadt osztályfőnökük.

Ezúttal Jumi válaszolt neki már távozó félben:

– Olyan közösséget inkább nem kérek, ahol ármánykodó kígyók játsszák az ártatlan angyal szerepét, ahol a szeretet puszta álruhába bújtatott, sterilizált hazugság. Én legalább nem játszom, hogy szeretem a Zakuro-féléket, hanem bevallom, hogy utálom a viselkedését, legfőképp sokszínű ámítását, színjátékát. Viszlát!

Kint Icsiró szorosan magához húzta a még vöröslő arcú Sirót, csókot nyomott homlokára, és nevetve jegyezte meg:

– Imádom, amikor ilyen kis harcias vagy.

– Szerintem meg teljesen felesleges volt. Hagyni kellett volna a francba! – mondta a keresztbe font karral álldogáló Szora. – Ezzel csak magukat keverik bajba. Mire jó ez? – tyúkapóskodott.

– Lehet semmire, de elegem van abból, hogy örökké hallgassam ezt az ökörséget – érvelt Majumi.

– Egyszerűen, ha kivonják ellenem a szellemi kardot és nem hajlandók békésen elrakni, akkor ne csodálkozzanak, ha felveszem a kesztyűt – bölcselkedett Siro.

 

Szólj hozzá

angyalok démonok démonvadász Miu Ren Regény Egyeske Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Őrültek Társasága Az új ellenség