2016. nov 11.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 22.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 22.

Őrültek Társasága

 

Külön utakon

 resize.png

Hanaicsi, Kodai városrész, kedd, 10:04

Kurínkava Jumiko a nappaliból nyíló teraszán járkált, miközben Keidzsivel telefonált.

Siro bent ült a kanapén. Hogy lefoglalja magát, a mellette álló hatalmas könyvespolcon sorakozó könyveket és apró műtárgyakat vette szemügyre. Bármennyire igyekezett, türelmetlensége továbbra is lidércként kísértett gondolatai táján, mindegyre sürgetve és emlékeztetve, fogalma sincs, mennyi idejük van, hogy előálljanak a megfelelő és véghezvihető megoldással. Majumi és Icsiró remélhetőleg megfontolja döntését, ha sikerül egy épkézláb ötlettel előállnia.

– Értem. Köszönöm, Keidzsi.

Jumiko végszavaira tért magához aggodalmas, zaklatott gondolataiból.

Az asszony leült a Siróval szembeni fotelbe.

– Nos, ahhoz a varázslathoz, amit említettél, igen sok minden szükségeltetik és maga a folyamat is csupán elsőre tűnik pofonegyszerűnek.

A bjakurenek közül mindig volt olyan, aki amolyan kutatómunkának szentelte életét. Nevezhetjük őket tudósoknak, csak épp az ő eredményeiket alig ismerik és azok is mind közülünk valók.

Már elég régen rájöttek arra, hogy a hétköznapi emberek miért nem érzékelik a démonokat akkor sem, ha ebben a dimenzióban vannak. Minden az érzékszerveken múlik. Minden állat és az ember is a teljes spektrum egy részét látja, ahogy csupán meghatározott frekvencia tartományon belül hall.

– Vagyis az akumák az ember által lefedett tartományon kívül vannak – vonta le a következtetést Siro, miközben elméje sebesen tovább is fűzte a fonalat, és ráébredt, a varázslat nyilván arról szól, hogy a démonokat valami módon az emberi érzékelés birodalmán belülre terelik.

Valami módon… Ez volt a pont, ahol megállt a tudománya. A fizika sosem tartozott kedvenc témái közé, ráadásul arról sem igazán tudott, hogy vajon a köznapi valóságban csináltak-e már efféle átkalibrálást. Egyáltalán lehetséges lenne egy tárgynak, vagy élőlénynek ilyen tulajdonságait megváltoztatni?

Ekkor beléhasított a felismerés: hiszen a bjakurenek és jorusik képesek rá! Őket sem érzékelik, amikor képességeiket használják, de a dolog mikéntjéről így sincs halvány fogalmazásuk sem, vagyis hát neki nincs.

Tudatlan kölyökmacskaként rohangászó gondolatait mennydörgés szakította félbe. Ösztönösen összerezzent. Az égzengésbe beleremegtek az ablakok. Alighogy elhalt az előző hangja, újabb következett és azzal együtt leszakadt az ég is. A lezúduló víztömeg sűrű, áthatolhatatlan függönyként rejtette el Jumiko kertjét.

– Pontosan – helyeselt az asszony. – Azonban itt kezdenek el bonyolódni a dolgok. Egyrészről azt még meg tudták magyarázni, hogy mi és ti miért láthatjuk őket. Genetikailag mutálódottak vagyunk. Ugyanakkor ez nem ad választ arra, hogy mi magunk hogyan vagyunk képesek átlépni az ember számára láthatatlan tartományokba. Jól hallottad, többes számról van szó – erősítette meg, látva Siro hökkent arckifejezését. – Ugyanis, és ez a másik nehezítő körülmény, az akumák nem egyetlen meghatározott frekvencián léteznek.

A hosszú évtizedes vizsgálatok szerint lényegében mindent lefednek. Hogy is mondjam? Ez is amolyan örök rejtély, ám valamiképp magukban foglalják az összes, itt láthatatlannak vélt mezőt, és állandóan változtatják a maguk értékét ezeken belül. Mintha lenne egy kapcsoló, melyet másodpercenként képesek eltekerni.

A lány kezdett teljesen belezavarodni a dologba. Agyának tekervényeiben hihetetlen sebességgel száguldoztak az információk, hogy elérjenek a nekik elrendelt helyre, hogy azután kirajzolódjon a kirakós teljes képe. Lázasan, homlok ráncolva, összevont szemöldökkel szemlélte a végeredményt. Egyetlen szóval: elképesztő volt.

– Ha az akumák ilyen széles spektrumon mozognak, akkor szükségképp a mi érzékszerveinknek is le kell fedniük ezt. De akkor mégis, hogy lehet, hogy rajtuk kívül semmi mást nem látunk, hallunk másként?

– Célorientáltság, alkalmazkodás. Ez a két szó könnyen megvilágítja problémád. Akármennyire is, ha lehet így fogalmazni, vannak defektjeink, oly sokban nem tér el a mi génkészletünk az emberétől. Ráadásul ugyanabban a világban éljük napjaink, vagyis ehhez alkalmazkodunk. Gondolj bele, hogyha nem csupán a démonokra korlátozódna érzékelésünk, akkor mindkét értelemben életképtelenekké válnánk!

– Tehát, bár a mi alapkészletünkben van némi plusz, attól még nálunk is működik a szűrő.

Siro kijelentésére Jumiko kérdő tekintettel felelt.

– Aldous Huxleynál olvastam ezt a kifejezést. Szerinte bizonyos pszichoaktív szerek nem mások, mint átjárók abba a világba, ahol a túlélésre programozott és szűrőkkel rendelkező agyunk és tudatunk felszabadul ezek alól a kötöttségek alól. A szűrőre, ahogy ön is mondta, az alkalmazkodás, a túlélés miatt van szükség, hogy a végtelenül áramló információ folyóból azt engedje át, amely ehhez elengedhetetlen.

Az asszony bólintott, hogy érti.

– Viszont az egész – minden eredményük ellenére is – kaotikus katyvasz. Az addig rendben, hogy a génjeink rendellenessége okozza, hogy olyasmit látunk, amit mások nem. Ez magyarázza azt is, hogy hogyan léteznek olyanok, akiknek nincs bjakuren vagy jorusi erejük mégis látnak, hallanak minket és a démonokat. Ugyanakkor semmit nem segít abban, hogy mi magunk hogyan változtatjuk meg saját frekvenciánkat. De akkor ők honnan a fenéből ismerhetnek egy olyan varázslatot vagy mi búbánatot, amivel láthatóvá teszik az akumákat?

Siro elhallgatott. Mivel nem ide tartozott, egyéb kérdését nem tette fel. Például azt, hogy ha képességeik egy része világosan genetikai örökség, akkor hogy lehet, hogy az ő szüleinél ez nem volt meg? Honnan van a többi dolog? Ha az úgynevezett érzékelőkké degradálódottak valóban más gyógyítók és harcosok leszármazottai, hova tűnik az erejük? Vagy, ha már itt tartunk, kitől származik a jorusik ereje? Ismerte a bjakurenek „születésének” legendáját, és ők?

Jumiko tisztában volt vele, mi jár a lány fejében, mégis csak hangosan kimondott kérdésére felelt.

– Gondolom, Akumától, egy dyavoltól vagy egy sötét boszorkánytól, és a fejemet teszem rá, hogy az egyik delikvens ebből a társaságból nem emberi lény. Legnagyobb sajnálatomra magáról a folyamatról Keidzsi sem tudott semmi konkrétumot. Úgy fest, ez mindössze démonkörökben ismeretes eljárás; végül is az eredmény őket szolgálná. Két dolog azonban holtbiztos: a megvalósítás nem egyik napról a másikra megy, valamint nekik nemcsak időre, de még több energiára is égető szükségük van, ha érted, mire gondolok.

– Egyértelmű, hogy nem a két szép szemünkért kellenénk nekik, csakhogy ez esetben nem tudják, kikkel kerültek szembe – jelentette ki magabiztosan Siro, majd felsóhajtott: – Akárhogy is, azt nem nagyon lehet szabotálni, amiről ennyire keveset tudunk. Ha nem minket, beszerveznek mást, ezzel nem vagyunk kint a gödörből. Mit tud mondani a másik elképzelésemről?

– Először is ne emészd magad amiatt, hogy ehhez kell folyamodnod! Bár nem lehet valakit csakúgy megfosztani erejétől, ők ezzel a kis akciójukkal bebizonyították, hogy nem méltók ennek birtoklására. Másodszor te és Szora képesek lehettek rá, azonban önmagatokban kevesek lesztek a sikerhez, még az sem száz százalék, hogy a másik kettő támogatásával megoldható. Azt mondtad, tizenhárman vannak, ez már önmagában elrettentő, és még akkor nem számoltunk azzal, hogy ezernyi démont gyűjtöttek össze.

A lány komor arcát látva nem fojtatta; nem volt kérdés, pontosan fel tudja mérni vállalkozásuk nehézségeit.

– Jó, szóval a következőket kellene tenni. Egyrészt továbbfejlesztve az érzékelő képességed, el kell érned, hogy megtaláld a jorusi energiáját és megtudd ragadni azt. Második: valahogyan próbáld előhívni a másik szellemed, az valószínűleg le tudja bénítani a pácienst. A harmadik az én feladatom lesz, hogy elzárjuk az eltávolított energiát, készítenem kell egy speciális tárológömböt. A gond az, hogy egyetlen ilyen egy jorusihoz elég, viszont három napig tart a folyamat. Tekintve, hogy mostanság már nem vagyok csúcsformában, lehet, hogy több is. Rajtam kívül két bjakuren van, akiről tudom, hogy használja ezt a ritkaságot. Az egyik az idősebb fiam, messze lakik, és nem igazán kedveli a fajtátokat. A másik Kira, de ő még kezdő ebben…

– Ráadásul Jumi barátja, nem kérhetem tőle, hogy nekünk segítsen – fejezte be a mondatot csalódottan Siro.

Teljesen letaglózta, hogy a tények szerint mennyire lehetetlen küldetésbe vágott. Az még inkább, hogy egy ennyire fifikás, időigényes, és a többi tervvel egyáltalán esélye sincs meggyőzni Icsit vagy Jumit.

Legszívesebben sírni lett volna kedve, ám mivel azzal aztán végképp semmire sem megy, megmakacsolta magát. Eldöntötte, hogy kerüljön bármibe, végigviszi a ráeső részt, és bízik Jumikóban. Erős, határozott és legfőképp nő, szóval veleszületetten kiváló problémamegoldásban.

Fanyarul elmosolyodott, ahogy automatikusan továbbgördültek azok a fogaskerekek, és előbb arra gondolt, hogy ezt nyilván azonnal letagadná egy férfi, majd ironikusan elkönyvelte – nem első alkalommal –, hogy bezony ő is hajlamos néhanapján sztereotip kijelentésekre, még ha utána meg is dorgálja és felülbírálja magát.

Hanaicsi, Misima Jukio középiskola, kedd, 12:10

Miroku álmosan gubbasztott az ablak mellett. El is szundított volna, ha nincs a haverja, aki zajosan foglalt helyet vele szemben, hogy kifaggassa.

– Na? Megtudtatok valamit?

– Nem mondhatnám – hangzott a motyogó válasz. – Egy biztos, valami nagyon furcsa dolog készülődik.

Elmesélte, hogy mit látott éjjel, mire a másik srác füttyentett.

– Bazzeg, komolyan! Olyan, mintha valami élő mangajáték lenne.

Eleinte megpróbálta ő is viccre venni a dolgot, mint Zakuro és Kikjo. Csakhogy ő nem felejtette el, hogy a csurom véres Siro a semmiből tűnt elő aznap éjjel.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Miroku igazat mond. Bár közelebb járnánk az igazsághoz, ha azt mondjuk, kezdettől fogva tudta, csupán könnyebb volt így, hogy behúzta a függönyt; mert ugye amit nem látunk, az nem is létezik.

– Nekem igencsak úgy tűnik, hogy összevesztek – fűzte hozzá.

– Gyanítom, a hajnali eseményekhez van köze – morogta félálomban Miroku; valahogy most Siróéknál is jobban érdekelte volna egy ágy.

– Nem mondod, Sherlock? – gúnyolódott a fiú, a másik azonban már elégedetten hortyogott pulcsiból kreált kispárnáján.

No, nem mintha ő a megfigyelésével kiérdemelte volna a Sasszem nevet. Csak a vak, illetve ilyen-olyan szemellenzős személyeknek nem tűnt fel, hogy Majumi dühös macskaként fúj Szorára, amint megpillantja vagy nevét hallja.

Említett, büntetésben részesülő pára hideg közönnyel viseltetett mind a lány, mind Icsiró iránt. Jelenleg is unottan rágta ebédjét a helyén, holott ők tavasz óta ilyenkor kiscserkészként fent táboroztak a félkész harmadik emeleten, ahová rajtuk kívül senki nem tehette be a lábát. Amennyiben mégis ilyen arcátlanságra vetemedett volna, Majumi elkergette. Odatévedni ebédszünetben olyfajta tettnek számított, mintha valaki egyenesen egy titkos CIA megbeszélésre pofátlankodott volna be.

A meggyérült csapat maradéka: Jumi, Icsiró és Kira eközben odafent tanácskoztak, illetőleg a bjakuren most értesült első kézből az éjjel lezajlott eseményekről. Ugyanis, amikor feldúlt barátnője hajnalban szélvészként beviharzott legszebb álmába, ő annyira ébredt fel, hogy lebotorkáljon és beengedje, majd szobájába visszatérve bedőlt puha párnái közé, hogy folytassa édesded szunyókálását.

Jumi tehát kénytelen volt eleddig várni beszámolójával. Minden várakozásával, sőt elvárásával ellentétben Kira nemhogy nem dicsérte meg kiállását, de még csak nem is állt mellé; diplomatikusan nyilatkozott:

– Figyeljetek, én bjakuren vagyok, semmi hasznom számotokra. Ráadásul nem szeretnék ebben az ügyben részt venni vagy állást foglalni. Nem érzem tisztemnek, hogy jorusik belviszályába ártsam magam. Ne is kérjetek ilyenre!

– Mondhatom, ez aztán férfias! – horkant fel barátnője egy megsemmisítő pillantás kíséretében.

– Jumi, kérlek! Szeretnék semleges maradni – kérte halkan Kira, ám nagyon úgy festett, beteljesült első megérzése, miszerint a lány vérig sértődik.

– Mi vagy te? Svájc? – hőbörgött Jumi.

– Mit számít az, én mit mondok? – kérdezett vissza a fiú. – Mit akarsz tőlem?

– Nem egyértelmű? A barátom vagy, mondhatni a társam, állj ki mellettem! – követelte a lány annak rendje-módja szerint parancsoló hangnemben. Körülbelül úgy nézett ki most, mint egy diktátori hajlamokkal megáldott, elkényeztetett hercegnő.

– Siro és Szora szintén a társaid. Nem gondolod, hogy együtt kéne inkább megoldanotok a helyzetet? Esetleg nem vonatkozik a követelésed rád is velük szemben? – felelt nyugodtan Kira.

– Már van megoldásunk. Ők akadékoskodtak, ők voltak azok, akik nem hajlandóak együttműködni – fújta Jumi.

– Az ég szerelemére! Nem éppen te voltál az, aki rögvest nekik támadtál amint megvétózták az első, hirtelen felindulásból jött ötleteteket? – vágott közbe a bjakuren most már igencsak emelt hangerővel. – Most és utoljára mondom el: én nem fogok senki oldalára állni, pláne nem így, hogy fogalmam sincs, Siróék mit terveznek. Annyit nem ártana fontolóra vennetek, hogy legalább egyszer végighallgassátok az ő verziójukat – itt jelentőségteljesen Icsiróra emelte bordó tekintetét.

A srác nem is nézett felé, túlságosan lekötötte a hajnal óta mocorgó lelkiismerete.

Hanaicsi, Aorei negyed, kedd, 17:56

– Sose gondoltam volna, hogy Kira ilyen beszari alak! – szörnyülködött Szora.

– Miért? Miért kellene neki bármelyikünk közt választania? Abban is tökéletesen igaza van, hogy szigorúan véve neki ehhez semmi köze, ez a mi dolgunk.

Siro kezdte úgy érezni, hogy egy csapásra mindenki kifordult magából, mintha maga a Földgolyó is ellentétes irányba forogna.

– Egy férfiben legyen annyi, hogy elkötelezi magát, vagy legalább döntést hoz – érvelt Szora.

Azt már nem mondta ki, hogy Siróba vetett bizalma és tisztelete is jócskán megrendült az eltelt néhány óra alatt.

A lányban felment a pumpa.

– Jó, szerintem ezt a beszélgetést itt és most hagyjuk abba!

Szavai úgy kopogtak, mint jégeső a tetőn. A békesség kedvéért inkább a nappaliban várta meg, hogy elteljen az az egy óra, mivel akkorra hivatalosak Harumihoz vacsorára.

Siro mélyeket lélegezve próbált lehiggadni. Bár sértett önérzetét hamar félrerakta, ignorálva berögzült hímsoviniszta kijelentések iránti mély undorát, felkorbácsolt gondolatai továbbra is dühöngve verték a dobokat, hogy szólásra bírják. Ő azonban nem engedett.

A fiú második mondata után felismerte, nincs abban a mentális állapotban, hogy szavai ténylegesen el is jussanak hozzá. Magyarán, hiába mondaná, hogy bizony ahhoz is bátorságra van szükség, hogy az ember ne álljon be a sorba, legyen az bármelyik oldalon. Igenis kellenek olyanok, akik ilyenkor kívülállókként szemlélik a dolgot. Másrészt azt is megértette, hogy Kira már csupán Majumi miatt sem szeretne beleavatkozni a jelen konfliktusba. Ezen okokból kifolyólag sem fogja a segítségét kérni, nem fogja belekényszeríteni ebbe. Ebben a helyzetben egyébként sem a bjakuren a legfontosabb.

Amint Icsiróra terelődött elméje fókusza, tompa fájdalmat érzett. Hazudott volna, ha azt mondja, cseppnyi harag és szomorúság sincs benne, amiért a fiú Majumit támogatja, de hát ő is önálló lény, és bármilyen kapcsolatban is vannak, attól még nem parancsolhat neki, nem kötelezheti semmire.

Borzasztó nagy dilemmát okozott ez az ügy, olyasfélét, amitől úgy érezte, egész valója kettészakad. Egyfelől ott volt saját világnézete és értékrendje, mely nem engedte, hogy akaratát rátukmálja a többiekre. Másfelől ugyanez az értékrend megálljt parancsolt annak a módszernek, amellyel más emberek életét veszik. Mindezen felül – bármennyire is szerette volna – nem követhette Kira példáját. Jorusiként kötelessége volt, hogy döntsön és cselekedjen. Meg kell állítani ezt az agyament társaságot, mielőtt katasztrófát okoznak.

– A filozófus és a király problémája – ennyit mondott Harumi, amikor Siro kiöntötte neki szívét.

Mikor átmentek, sem szóltak egymáshoz Szorával. A vacsora alatt a fiú előadta, hogy mit tervez Icsiró és Majumi, bár a szalagon jóformán csak Jumi beszélt.

Szora ugyanis, a lebukás elkerülése végett, egy aprócska diktafont rejtett el a harmadik emeleti táborozóhelyükön, amit az ebéd utáni óra közben csempészett vissza.

Hatalmas kreativitással annyit ötölt ki a lány, hogy majd, amikor begyűjtésre mennek őrültkék, elkapják őket és így apránként végeznek az összessel, maximum néhány nap kell hozzá. Annyi gógyija már nem volt, pont neki, hogy Renék az első ilyen után ellentámadásba lendülnek, és akkor aztán nekik lesz annyi.

Siro azt már nem is kommentálta, hogy Jumi elkönyvelte, ő és Szora úgyis csatlakozni fognak; sőt mi több, a kétkedő Icsivel közölte, hogy ha ő (Siro) nem segít, akkor nem is szereti igazán a fiút. Mintha ez a szeretlek, nem szeretlekről szólna!

Épphogy befejezték a vacsorát, Szora telefonja önálló életre kelve mászni kezdett az asztalon Siro felé. A folyamatosan berregő, villogó kijelzőn a Szató Mijako név állt. A mosdóból visszatérő fiú gyorsan felkapta, majd két percen belül mobilostól, Corvette-estől elsuhant.

A totálisan kimerült és feszült Siro ezután adta csak meg magát az egyre növekvő nyomásnak, melynek köszönhetően egyszerűen minden kiömlött belőle.

– Vagy, hogy aktuálisan fogalmazzak, az értelmiségi és a politikus – folytatta az idős nő. – Szókratész szerint a vezetőknek filozófusoknak kell lenni. Csakhogy – ahogyan azt Rob Riemen[1] mondja – maga az egykori gondolkodó is tudta, hogy az igazi bölcs sosem lenne király.

Siro értette a párhuzamot, a célzást, csak nem nagyon tudott egyetérteni a dologgal.

– Hogy szokták mondani? A fejétől bűzlik a hal? Jó, nem azt mondom, hogy egy vezető legyen filozófus, de azért gondolkodnia, szemellenzőmentesnek lennie és alapvető határokat betartania nem árt. Bár amondó vagyok, főként, hogy demokráciában élünk, az egyes embernek sem lenne hátrány bölcsebbnek lennie. Ehelyett inkább az elhülyülés felé tart, vagy egyszerűen túl kényelmes, hogy nem használják a fejüket meg a szívüket. Komolyan mondom, mint a disznó, amit elé raknak, megeszi. Csak ahhoz már vagy még eléggé emberiek, hogy panaszkodjanak miatta, pedig elvben a demokrácia keretei közt ő választja meg vezetőjét. És akkor itt jön a csavar: mi van, amikor nincs miből választani? Van x különbözően kidekorált csomag, de mindegyik bűzölgő kutyagumival tele? Mit tud tenni az egyszerű ember? Választásának nincs értelme, az eredmény ugyanaz, maximum más színű, állagú. Ha nincs megfelelő alternatíva, nem lesz megfelelő vezető, akkor mit ér az egyes ember gondolkodása? És ha már az egyén sem próbál bölcs lenni, akkor honnan akadjon ilyen vezető? Tessék, kész a tökéletes ördögi kör, a 22-es csapdája, és így múlik el a világ dicsősége, már ha volt neki valaha olyan.

– Vagyis lényegében felvázoltad a szerző(k) egy másik állítását, miszerint az ember képtelen a szabadságban élni. Ezért jósolja Szókratész a demokráciának, hogy diktatúrává lesz; mert jön majd valaki, aki a megfáradt, csömörlött és bizonytalan népnek biztosnak és elfogadhatónak tűnő értékeket mutat fel.

Siro megrökönyödve nyögött fel:

– Isten ments! Akkor inkább maradjon minden ilyen! Mondjuk, mintha ezt pont én dönteném el – öngúnyolt végül a lány, miközben az asztalra könyökölve masszírozta halántékát. – Ezt a részét hagyjuk is.

Harumi hangosan kacagott:

– Itt igazolod előttem Szókratészt! Ezek után mondd azt, hogy te politikusnak állnál!

– Tény, hogy nem; nem az én világom. Mondjuk, azt se mondhatnám, hogy értelmiségi vagyok. Egyébiránt ott se érezném jól magam, minek után ma már az is annak tituláltatik, aki egymás mellé böfög néhány mondatot, természetesen szakkifejezésekkel megspékelve. Megelégszem azzal, hogy én én vagyok meg tökéletlen ember, aki minden esendőségének ellenére próbálkozik nyitott, őszinte és emberséges lenni. Utóbbit nem tanácsos összetéveszteni azzal, hogy boldog-boldogtalannál bevágódás céljából mindenkinek fényesre nyalom hátsófertályát.

– És akinek borzasztó éles, csípős nyelve van – tette hozzá az asszony még mindig diadalittasan mosolyogva.

– Mea culpa. Az ostobasággal és képmutatással szemben pocsék a tűrőképességem – válaszolta bűnbánóan Siro; végre kezdett visszatérni a nyomasztó mélységből.

Ezt észlelve, Harumi visszatért kiindulópontjukhoz.

– Szerintem pontosan tisztában vagy azzal, hogy kell döntened, sőt leteszem a nagy esküt, hogy már megtetted. Icsiróék miatt ne aggodalmaskodj annyit! Nem vagy egy zsarnok, nem is akarsz az lenni, helyes; de a döntésük terhét sem kell magadra venni, viseljék csak ők!

Siro sápadtan, hápogva ellenkezett:

– De itt nemcsak róluk van szó! Még ha az nem is érdekelne, hogy velük mi van…

– Nyugalom! Adj nekik egy kis időt! Szerintem hamar rá fognak ébredni, hogy kapkodva mondták ki más fölött a halálos ítéletet. Tudom, hogy Jumi igencsak hirtelen természet, amit makacsságával is megfejel, de bízz bennük. Abban biztos vagyok, hogy a kis lovagod már most kételkedik – fejezte be jóllakott macskaként somolyogva Harumi.

Sirót nem hengerelte le a javaslat, ám több méhkasnyi zsongás-zümmögés töltötte be fáradtságtól lekókadó fejét.

Hanaicsi, Siavasze tér, péntek, 21:43

Majumi makacssága továbbra is kitartott, sőt a keddi és csütörtöki sikertelen akciójuktól vérszemet kapott, és felbőszített bikaként már csak a vörös posztó szerepét betöltő számozott jorusikat látta.

Mivel tegnap éjjel is lekéstek az akumabegyűjtésről, belátta, hogy már a démonok előtt ott kell lenniük. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy megjósolják, hol bukkannak fel. Jós ugyan nem volt, ám egyszerű empirikus úton szerzett információikat összerakva is tudta, hogy mi lesz a következő helyszín. Szörnyikék imádják a tömeget, főként, ha az akkora, mint az éves nyárbúcsúztató, őszköszöntő vagy minek nevezett fesztivál, ahol kedvükre kiélhetik vadászösztöneiket.

Számításai bejöttek. Nem telt bele fél óra és a Siavasze tér kockakövein – némi hullámzást követően – alakot öltöttek a démonfiókák. Ezzel egy időben megjelent a színen Nyolcaska, Hatoska és valamivel távolabb a köpenyébe burkolózó, csuklyája mögött rejtőző Ötöske.

Örömmel nyugtázta, hogy sejtése helyes volt, ezek azért végeznek olyan hamar, mert már előre kijönnek. A megérdemelt képzeletbeli vállveregetését kihagyva egyből Nyolcaska felé vetette magát, mint gepárd a kiszemelt antilopra. Csakhogy ez a zsákmány nem futott el, hanem vigyorogva várta küzdelmüket.

A két harcias nőszeméllyel ellentétben Hatoska teljes nyugalomban igazgatta frizuráját, tőre pengéjét tükörként újrahasznosítva. Majd unottan vette szemügyre frissen manikűrözött kezeit. Hangulata rögvest megváltozott, élvezettel csodálta annak az otromba nőnek a munkáját, kéjesen simogatta babapopsi puha kézfejét.

Icsiró maga sem akarta elhinni, de hálás volt a piperkőc viselkedésért. Ötöske sem rontott rá, csupán – a halál után szabadon – kinyújtotta egyik karját és rászegezte mutatóujját. Ennek eredményeként a szerteszét mászkáló zombik egyből őt vélték a legínycsiklandóbb falatnak.

A fiú megkönnyebbülten emelte lövésre shotgunját. Itt legalább nincs kérdés, kétely, ezeket a rohadványokat csak irtani kell, mindegy, hogy Akuma, a saját ösztöneik vagy épp ez a halálimitátor irányítja őket. Ugyanis Majumi határozottságának, sőt megszállottságának exponenciális növekedésével fordított arányban csökkent az övé.

Napok óta kínlódott, tehetetlen pingponglabdaként, önmarcangoló gondolatai közt, melyek nemhogy csitultak volna idővel, hanem még erősebb ütéseket mértek rá.

Rájött, pontosan ezért döntésképtelen, ezért gubózik be, ezért szeret inkább üresen lebegni, ezért van rosszul attól, ha döntést követelnek tőle; mert egyszer megteszi és bebizonyosodik, hogy neki nincs meg az a rálátása, ami mondjuk Sirónak sajátja; beigazolódik félelme, hogy nem tud jó döntést hozni.

Ezernél is többször átkozta el magát, amiért olyan hirtelen megszólalt, mert az indította be az egész lavinát, még inkább azért, mert utána ragaszkodott ahhoz, amiről már akkor tudta, hogy elhibázott. És miért? Ostoba büszkeségből és a félelemből, hogy nevetség, megvetés tárgyává válik, ha megmásítja véleményét.

Amikor az akumasöpredék már igencsak az intim szféráját fenyegette, no meg az életét, felugrott a mögötte álló borpincészet standja fölött kifeszített ponyvára és onnan folytatta az övezet démonmentesítését.

Az alant tevékenykedő neves borász rosszallóan figyelte a behorpadt ponyvát, mely időről időre furcsán rugózott, amikor Kuroszava újratárazta két pisztolyát, mert azokkal gyorsabban megy a munka. Persze emberünk erről mit se tudott; így miután azzal semmit nem ért el, hogy gyűlölködő tekintetével próbálja átlyuggatni a sátortetőt, kirontott, hogy szemmel verje hívatlan vendégét, ami elmaradt. Egy fia lelket nem látott. Babonás lévén szellemet kiáltva feleségére bízta a boltot, míg ő maga férfiasan eliszkolt toronyiránt.

Ezalatt Majumi és Nyolcaska egyre fúriásodott, utóbbi győzelmének előszelétől megrészegülve, előbbi vesztébe bele nem törődve. Nem akarta elhinni, hogy ez a jött-ment punkcsaj ronggyá veri, már pedig nagyon úgy tűnt. Nem mintha ő nem okozott volna neki elég sérülést, vagy nem küldte volna röppályája végeztén betonra jó néhányszor. Mindhiába. Nyolcaska, vele ellentétben, nem fáradt, nem érzett fájdalmat. Olyannyira, hogy furcsa szögben fityegő jobb csuklójával is jókorát lekevert neki. Szintén rendellenesen hátraarcot végzett bal lábfejével talpra állt, és úgy rohamozta meg, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Majumi egyre hangosabban zihált, fél szemére vak volt, felrepedt szemöldökéből minden vér ott gyűlt össze, bal válla kificamodott, majd ellenfele ripityára törte felkarcsontját is. Alig állt a lábán, mégis folytatásra kényszerítette tiltakozó testét.

Mire Icsiró letudta a démonbandát és megtalálta a lányt, Nyolcaska már alig emlékeztetett egy emberre, és épp ki akarta végezni Majumit, aki egy közelben parkoló autó motorháztetején feküdt ájultan. Valószínűleg a gépjármű tulaja nem lesz elragadtatva a betört szélvédő láttán.

A fiú azonnal távcsöves puskára váltott és célba vette az önjelölt hóhért, ám ekkor megérezte a tarkójához nyomódó, hideg nyílhegy szúrását.

– Én a helyedben nem tenném, Kuroszava – figyelmeztette Szora.

 

 

[1] Rob Riemen, A szellem nemessége, Typotex, 2010.

Szólj hozzá

angyalok démonok démonvadász külön utakon Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi bjakuren Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko Őrültek Társasága