2016. nov 18.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 23/2.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 23/2.

Őrültek Társasága

 

A kép átrendeződik (folytatás)

 resize.png

Hanaicsi, Aorei negyed, szombat, 02:28

Alighogy Icsiró lerakta a telefont, valóra vált Siro rémálma, előbotorkált Harumi. Persze tudta, hogy előbb-utóbb az asszony felébred, de remélte, hogy ez csak reggel következik be. Nem mintha addigra kitalálhatott volna valami jótékony hazugságot, pedig nem és nem akarta szerencsétlen nővel közölni, hogy mit tett Szora.

Harumi az éjjeli időpont ellenére olyan éber, üde és friss volt, mint más órákkal később se. Leharcolt állapotukat látva rögvest kíváncsi üzemmódba kapcsolt, és ebből aztán a legügyesebbek sem menekülhetnek ki megfelelő mennyiségű információ átadása nélkül.

Így végül Icsi, majd Siro beszámolt a történtekről, természetesen gondosan kikerülve Szora említését. Mindhiába. Az asszony első kérdése rávonatkozott.

– És hol volt Szora?

Siro azonnal finoman megszorította Icsi kezét, jelezve, hogy meg ne mukkanjon.

– Nem láttuk. Gondolom, rózsaszín felhőcskékben úszik, ahogy az utóbbi néhány napban mindig – vágta rá a lány, szándéka szerint a lehető legmeggyőzőbben.

Magára öltött álcáját Harumi egy másodperc alatt ripityára törte.

– Szép terelés, de az igazat szeretném hallani.

Siro nem tudott megszólalni, úgy érezte magát, mint aki napok óta tévelyeg a pokol vörösében izzó sivatagban. Szája kiszáradt, sírt volna, de nem volt könnye, feje úgy kóválygott, mint amit végtelennek tetsző órák óta kínoznak a perzselő napsugarak.

– Szora beállt az ellenséghez – válaszolt helyette Icsiró.

– Hadd találjam ki? Szató Mijako az egyikük.

A két fiatal bólintott.

Az asszony hallgatásba merült. Siro készenlétben várt, hogy ha kell, azonnal mentőt hívjon, vagy cselekedjen.

Két-három perccel később Harumi arca hatalmas mosoly kíséretében felragyogott.

– Szerintem félreértitek – jelentette ki diadalmasan.

A fiú úgy meredt rá, mint aki maga előtt látja, hogy a másikban most nyomtak be egy gombot, minek hatására az szemvillanás alatt megbolondult.

Siro értetlenül fogadta, akár analfabéta az elé rakott könyvet. Kérdezett volna, ám megakadályozta az abszurddal teli levegőt áttörő csengő dallama. Az ajtóhoz indulva rájött, jobb ez így, hagyják csak meg az asszonyt védekezésből kialakított fantáziájában, bármi is legyen az.

A kitáruló ajtó mögötti látogatóktól padlót fogott, pedig abban a hiszemben élt, hogy ezt az éjjelt már lehetetlen tovább fokozni.

A lábtörlőn Egyeske és Kilenceske toporgott. Nyikkanni nem volt lehetősége, a kislány zokogó hangon, bocsánatért esedezve átölelte; szipogva, két hüppögés közt ismételgette, hogy ő nem tudta és sajnálja.

Sirónál valami kiakadt, beállt a kék halál. Elképesztő nyomás uralkodott fejében, és valahogy az a mese jutott eszébe… Jaj, mi is volt a címe? Szaffi! Igen, abban volt a gonosz pacáknak fém a koponyáján egy csappal, amivel kiengedhette a felgyülemlett gőzt, mikor totál pipa lett. Ő nem mérges volt, csak túlterhelt. Mit nem adott volna, ha valaki most benyomja az újraindítást vagy újrainstallálja.

– Borzalmasan nézel ki – vetette oda köszönés gyanánt Egyeske.

Siro reflexből gúnyos köszönömöt mormolt.

– Csövezhetnénk itt? – tért a tárgyra a srác, majd rögtön hozzátette: – Természetesen segítenénk is.

A még mindig agyhalott Siro helyett Harumi felelt. Jó házigazdaként ott termett, és befelé terelgette az idetévedteket.

Kilenceske még mindig Sirón csüngött, bár a bocsánatkérő mantrázást már befejezte. Az asszony lefejtette róla, magával vitte a konyhába, hogy gyakorlott anyaként megvigasztalja.

– Ő Kanó Liliana, az én nevem Icsikava Sinszei, de a Sin is megteszi – morogta el bemutatkozását Egyeske.

– Mi a fészkes fenét akartok itt? – oknyomozott Kuroszava.

– Figyelj, nem akarok balhét – suttogta Sin a konyhában lévő Kilenceske felé intve.

Siro megfogta Icsi kezét.

– Nyugi, legalább hallgassuk meg!

– Nem nagyon tudom, hol kezdjem – mondta fejét vakarva hirtelen vendégük, miközben helyet foglaltak a nappaliban.

Icsiró erre pofákat vágott, mire Siro figyelmeztető tekintete villant rá.

– Kilenceske, illetve Liliana tényleg semmit sem tudott. Amikor mi összeszedtük, akkor változott át legelőször. A szüleit megölték a démonok. Ren kihasználta, hogy semmi tapasztalata, semmit tudása nem volt az erejéről, vagy az akumákról. Azt hazudta, hogy szörnyikék a gonosz embereket pusztítják el, és mi a tervünkkel csak meg akarjuk menteni azokat, akik tőlük szenvednek.

Én magam az elsők közt csatlakoztam, de a legkevésbé sem azért, hogy az ő céljaikat szolgáljam. Az én társaim mosták kezeiket. Tudták, hogy Renék csak átutazóban vannak, így lerendezték a dolgot annyival, hogy nem az ő hatáskörük. Mivel egyedül maradtam, esélyem se volt megállítani őket. Belementem a játékba, remélve, hogy valahol majd találok olyanokat, akik felveszik velük a harcot.

– Tegyük fel, hogy elhisszük ezt neked, de arra nem gondoltál, hogy minket is bajba sodorsz? Csak feltűnik Rennek, hogy hiányoztok! – kötekedett Icsi.

Siro közben Lilianát figyelve, elmorfondírozott azon, hogy vele vajon mit tehettek a szülei, hogy ilyen egyszerűen elhitte Rennek, hogy az akumák a gonosz emberekkel végeznek? Azt tudta, hogy mivel jó prédának találtattak, azok a szülők is szenvedtek el traumát. Vajon saját apjához hasonlóak voltak? Olyanok, akik éppen saját megpróbáltatásaik miatt vagy annak ellenére viszik tovább a kegyetlenkedés örökségét? Miközben épp ők azok, akiknek a leginkább azon kellene lenni, hogy ezt a körforgást elvágják.

– Tévedsz. Liliana nem tud a szülei halálának körülményeiről. Azt hiszi, balesetben hunytak el, ráadásul az emlékképei alapján a leggondoskodóbb szülők voltak, akiket valaha láttam. És nem mellesleg jorusik.

Siro döbbenten fordult vissza Sinhez. ’De honnan…’

– Ne kérdezd, hogyan, de tudok olvasni mások gondolataiban és emlékeiben. Talán azért van, mert egy jorusi és egy bjakuren gyereke vagyok. Még mielőtt azon aggodalmaskodnál, hogy minden titkodról tudok, közlöm, hogy képes vagyok irányítani. Csak annyira bámultad Kilenceskét, hogy muszáj volt tudnom. Meg akarom őt védeni.

– Eszemben sincs őt bántani – ellenkezett Siro. – Nyolcaskát se akartam megölni.

– Nem volt más választásod. Ha a tablettát egyszer aktiválják, az ember sose lesz többé ember…

– Héj, talán inkább az én kérdésemre válaszolnál, ahelyett hogy a barátnőm fejében turkálsz! – kiáltott fel Icsi.

Sin elvigyorodott.

– Szóval ti együtt vagytok.

– Nem, szerteszét – morrant a fiú.

– Oké, oké! Ren miatt nem kell parázni. Négyes rendezi az alibinket. A kis górénk azt hiszi, hogy a támadásra ott leszünk.

– És az mikor lesz? – folytatta a faggatózást Siro.

– Nem tudni, de Négyes majd tájékoztat.

Sin megköszörülte torkát, és így folytatta:

– Szóval? Eláruljátok, hogy nektek mi a tervetek?

– Mégis minek? – felelt újabb kérdéssel Icsiró.

– Különben hogy segítsünk?

– Ki kérte?

– Icsi, elég! – intette le Siro. – Szerintem bízhatunk benne.

Leforrázott barátja egyetlen pillantásával tudatta kétségeit.

– Gondolatolvasó. Ha kém lenne, akkor már rég meg tudhatta volna, amit akar; már vihetné is a hírt Rennek.

Cseppet sem győzte meg Kuroszavát.

– És ha csak játszik? Szoráról is azt hittük, hogy jó ember.

– Nem játszom – jelentette ki Sin elunva a srác akadékoskodását. – Igazat mond a barátnőd. Még csak nem is kell, hogy rágondoljon. Az emlékeiből is össze tudnám rakni, de nem vagyok kém, és amúgy sem az én stílusom, hogy így szerezzek infót a barátaimtól vagy a társaimtól. Együtt meg tudjuk állítani ezt a gyógyegeret.

Miután lemeccselték a bízni−nem bízni kérdését, Siro felvázolta Jumikóval szőtt tervüket.

– Nekem meg nem fordult volna ilyen a fejemben – álmélkodott Sin. – És hogy álltok a megvalósítással?

– Jumiko azt mondta, minél előbb elkészülnek azokkal az izékkel – tájékoztatta Icsiró.

– Nem igazán az a része érdekel. Egyáltalán minek azok?

– Mert Akuma vagy egy dyavol könnyűszerrel begyűjtené az elszívott, szabadon kószáló energiát saját fejlődésére felhasználás céljából – felelt Siro, aztán folytatta a másik kérdéssel: – Mivel Szora nincs, nekem kell egyedül megcsinálni. Egyelőre már tudom érzékelni ezt az energiát, de még nem próbáltam ki más jorusin, így még megragadni se volt alkalmam.

– Minket le tudsz tesztelni? Már anélkül, hogy el is vennéd az erőnket – ajánlotta fel azonnal Sin.

A lány bólintott.

– És a másik szellem?

– Nem tudok vele kapcsolatba lépni. A nevét se tudom. Kint hiába kérdezem, ő is tudatlan. Szokásos morc hangulatában közölte, hogy ő aztán mit se tud arról a nőszemélyről.

– Ki az a Kin? – kotyogott közbe álmosan Liliana.

– A sárkányom.

– Akinek fogalma sincs arról, kivel él egy fedél alatt? – hitetlenkedett Icsi. – Mindketten a te erőd részei, nem? Akkor nem kéne ismerniük egymást?

– Hogy köz(rö)hellyel éljek: kérdezz kettőt és könnyebbet! – válaszolt kissé harapós hangulatban Siro.

– Vedd rá, hogy válaszoljon! Egyébként mindig ilyen kedves veled? – firtatta Sin Icsihez fordulva.

Az vállat vont.

– Csak akkor, ha átveszi Kin házsártos természetét.

– Szerinted mivel lehet egy sárkányt megfenyegetni? – kérdezett vissza a lány.

– Szent Györggyel? – puhatolt Icsi.

Siro szemét forgatta, de azért nevetett.

– Tudod a címét? E-mail? Mobil? Ássam ki nem létező sírjából? Vagy béreljem fel Nacut?[1] – kötekedett.

– Nem, de legalább mosolyogsz.

Tipikus Icsis válasz. Akárhányszor fortyant fel Siro, ezt csinálta. Addig mondta a hülyeségeit, amíg már képtelen volt zsörtölni. Az agyára ment, hogy szinte semmit nem tud komolyan venni, bár az is igaz, hogy ő maga meg kicsit túl komolyan vette a dolgokat.

Lilianának nagyon tetszett ez a két ember; teljesen más volt velük, mint Renékkel.

Sin elmeállapotukban kétkedve nézett rájuk.

– Nektek tényleg be nem áll a szátok! Mi lenne, ha inkább letesztelne a kisasszony? Utána foglalkozunk a másik problémával – javasolta.

Sirónak rögtön az villant be, hogy most egy az egyben olyan, mint Tyúkapó. Na, jó, maximum nyersebb nála.

– Nehogy engem is Tyúkapónak hívj! – tiltakozott szörnyülködve Sin.

Egy vérfagyalló, torokmetsző tekintet lett a jutalma kutakodásáért.

Mintha gáz-halmazállapotú tejben sétálna, ennyit látott mások elméjéből Siro. Irigykedve gondolt arra, hogy Kira és más bjakurenek számára ez a sűrű, selymes köd nem létezik; hogy ők most egy sajátos kis világot szemlélnének, melyet az emlékek, képzelet, tudatos és tudattalan formált meg és formál át minden egyes pillanatban.

Kisöpörte saját tudatából ezeket az előtolakodó, porcicaként szerteguruló, lebbenő gondolatokat. Összpontosítva fürkészte tejfehér környezetét. Egy előbukkanó fényes színt, libabőrös karját melengető hőforrást kutatott.

A keresett energia hirtelen lecsapó kobraként szisszent elő a furcsa formákban gomolygó fehérségből. Siro felé nyúlt narancsfényben ragyogó kezével, ám az csak átsuhant a vörösen izzó nyalábon, mint szellem az elé kerülő tereptárgyakon.

Akárhányszor próbálkozott, az idegen energia minduntalan kifolyt összeszorított ujjai közt. Nem értette. Percekig tanácstalanul álldogált, arcát vörösre festette az előtte kígyózó, lüktető erő. Úgy nézett ki, mint az esti tábortűz parazsába meredő vándor bölcs, aki az élet értelmét keresi.

Ugrott egyet ijedtében, ahogy felhangzott Kin dörmögő dorgálása:

– Ne légy nevetséges! Persze, hogy nem tudsz egy tisztán szellemit úgy megragadni, mint egy matériával rendelkező tárgyat! Gondolj arra, amit Akemi mondott Icsiró töltényeiről!

– Hogy nem fogynak el, ha elhiszi, hogy végteleníthetők?

– Mi vagyok én? Mindent én oldjak meg helyetted? – förmedt rá a sárkány.

– Csak egy kérdés volt. Menj inkább máshova morgolódni! – vágott vissza Siro, és ráöltötte nyelvét utálatos segítőjére; miközben már tudta, hogy egyfajta imaginációra van szüksége.

Lehunyta szemét, kinyújtott karral elképzelte, ahogy az ő narancsfénye átfogja az előtte parázsló szalagot. Csak erre gondolt, és hamarosan megérezte a tenyerébe simuló, meleget árasztó kis lényt, mely összegömbölyödött új lakhelyének vélt kezében.

Kinyitotta szemeit, félig zárt markában egy parányi, utolsókat izzó vörös óriás pihent. Sikerült. Amint kitárta fölé boltosuló ujjait, az apróság letottyant, majd visszaalakulva, sértődött hüllőként eltekergett.

Icsiró után Sin, végül Liliana következett.

Sin energiája merőben más volt, ezüst csillámokkal megszórt koromfeketeség. Szinte odafagyott hozzá, olyan dermesztően hideg volt, mégis állagra olyan keménynek és masszívnak tűnt, hogy nem lehetett egyszerű jég, inkább egy azzal bevont gránitlabda.

Liliana megint különbözött. Fénye halványan pulzáló rózsaszín; érintésre bársonyos, akár a rózsaszirom; pihekönnyű, álomszerű, mint egy mesebeli cseresznyefa virága.

Mikor befejezte és kimerülten felpillantott, a kislány összeszorított szemmel ült előtte, majd félszemmel körbekukucskált.

– Már végeztél?

Siro bólintott.

– Nem is fájt! – lelkendezett Liliana.

– Miből gondoltad, hogy fájnia kéne?

A kislány Siro kérdésére hevesen megrázta fejét, kontyba tűzött hajkoronájából elszabadult tincsei ide-oda repkedtek.

– Nem tudom. Csak nem akarom, hogy rossz legyen Heteskének…

– Ő a barátod?

– Tudom, hogy rosszat csinálnak, de ő egyébként kedves fiú. Meg nem is igazán akar jorusi lenni, szóval azt hiszem, örülni is fog neki, hogy elveszed az erejét.

– Miért nem akar jorusi lenni?

Siro nem akart faggatózni, de nagyon meglepődött ezen. A szavak automatikusan tolultak ki száján.

– Azt mondta, hogy ő fél, és hogy nem szeret harcolni. Azt mondta, hogy ez az erő neki olyan, mint egy átok, mert nem akar, de kötelessége harcolni. Azért csatlakozott, hogy így majd valaki véget vet ennek azzal, hogy megöli.

Siro elképedt. Még egy ilyen marhaságot! Mármint megértette, hogy nem szeretné ezt az életet, még azt is, hogy nem tud az ereje birtokában hátat fordítani ennek, de hogy ilyen ostoba okból társuljon Renékkel? Csak talált volna egy bjakurent vagy valakit, aki segít rajta. Persze mindezt nem mondta ki, helyette próbálta jobb kedvre deríteni a legörbülő szájú kislányt.

– Nem fogja senki megölni. Találtunk egy sokkal jobb megoldást, ami után talán Heteske is boldogabban élhet.

Liliana továbbra is lehajtott fejjel gyűrögette barackszínű ruhája alját. Siro megfeneklett, nem nagyon tudta, mit mondhatna még.

– Szerinte én se vagyok jó jorusinak – bökte ki Liliana.

’Na, és ezt honnan szülted meg, drága?’ – vallatta gondolati síkon Heteskét Siro.

– Nézd, én meg azt mondom, hogy ezt nálad jobban senki nem tudja és nem is tudhatja eldönteni. Viszont, ha jól tudom, te még nem igazán harcoltál, szóval adj magadnak időt, hogy tapasztalhass. Utána majd meglátod, de ha mégis le akarnál róla mondani, mi segítünk.

– De mi lesz, ha ennek vége? Hova menjek? – kérdezte sírós hangon.

Siro magához ölelte.

– Arra is kitaláljuk a megoldást, ígérem.

Amíg ő Liliana vigasztalásával volt elfoglalva, Sin és Icsi a konyhában pusmogtak hirtelen jött nagy egyetértésben. Mikor a kislány megnyugodott, Sin vigyorogva megállt Siro előtt, hogy kiparancsolja:

– Na, hölgyem, nyomás kifelé! Előcsalogatjuk azt az antiszocos szellemedet.

Sirónak rossz érzése volt, amit csak fokozott egykori Egyeske öröme, aki úgy festett, mint őrült tudós, aki most támasztotta fel a halottakat.

Sejtései nemcsak helytállónak bizonyultak, de a fiúk fantörpikus ötlete messze túlszárnyalta önnön elképzeléseit. Alighogy kitódultak a szürkületben még kihalt, apokaliptikus díszletnek beillő utcára, megkezdődött a két ütődött által komponált színjáték.

Siro kettőt pislogott már in medias res az események közepében találta magát. Icsirót kikötözték egy közelben magasodó gesztenyefához, hogy mozdulni se bírjon. Sin szétmorzsolt egy tablettát, melynek minden egyes lehulló porszeméből démonok születettek, akik rögvest kaptak egy ki tudja, honnan előásott, varázsolt ketrecet maguk köré, hogy ott dühöngjenek. A rögtönzött börtöncella tetején Liliana ácsorgott íjával kezében.

– Ne bambulj már! Változz át! – kiabálta Sin, miközben rárontott középkori lovagfegyvereivel felszerelkezve.

Siro az utolsó pillanatban rántotta elő katanáit, épphogy kivédte a srác támadását. A pengék egymásnak feszültek.

– Feladat: védd meg a fiúdat! És ez nem játék, de vannak szabályok – kezdett ismertetőjébe Sin.

A felhúzott lány lesújtott másik kardjával, ám a srác könnyedén kivédte pajzsával, majd akkorát vágott csuklójára, hogy vörös szalagos fegyvere önálló életre kelve kiröppent kezéből, és némi kecses szárnyalást követően a negyed fala menti susnyásban lelt leszállópályát. Sin kíméletlenül oldalba kapta pajzsával, így Siro is követte kardját.

– Első szabály: Nem használhatod a vörös kardot, nem hívod elő Kint. Kettő: Ne bízz a jó szívemben, nincs olyan. Három: amint megpróbálnál lefagyasztani, Liliana átlövi a kis herceged fejét – sorolta, mialatt a feltápászkodó lány felé tartott.

– Neked megzápult az agyad! – tiltakozott a brutálisnak vélt szabályok ellen Siro.

– Nem pofázik!

A fiú meglendítette bakancsát, újabb röpleckében részesítve az ellenszegülőt.

– Koncentrál és harcol!

– Héj! Azért nem kell ennyire durvulni! – méltatlankodott Icsiró.

Sin ráförmedt:

– Kuss! A túsz csendben, max fogvacogva, esetleg imát mormolva vár, hogy kiszabadítsák!

Az újfent talpra kecmergett Siro elkacagta magát.

Volt Egyeske nem találta viccesnek, helyette a némán kushadó fiú felé iramodott, majd meglepetten elvágódott. Először elgurult a lesújtó penge elől, csakhogy, immár háton fekve, saját kardját szorítsák gigájára.

– Ennyi volt! – jelentette ki fölényesen Siro.

– A szamurájok nem támadnak hátulról – ellenkezett Sin.

– Ki mondta, hogy az vagyok?

– Hát, ha te így… Liliana! – ordított a lánynak.

Siro szemei elkerekedtek.

A következő pillanatban saját kis világában találta magát, egész pontosan az azt körülölelő fal előtt, melyre azóta került egy meseszép kovácsoltvas kapu is.

Minek van itt? Annyira van most ideje rejtvényeket fejteni, mint rózsáitól bódult kis kertésznek mámorosan táncolni, miközben mögötte ég a ház.

Mit látsz? Kiböki a szemed a fal meg valahol a periférián az a bizonyos bejárat. Fal, védekezés, mit mondott a kék kard? Védekezik.

Hirtelen előtört egy emlék: Akuma, amint megpróbál bejutni a templomba, de a tömörfa kapu felizzott és megégette, megvédve a bent található valamit, bár arról neki se volt lövése, hogy mi van ott bent.

Ahogy az emlékkép elsuhant, döbbenten tapasztalta, hogy egyszerűen oda teleportált. Az előtte tornyosuló kapun semmi szokatlant nem fedezett fel, míg be nem ragyogta a felhők mögül előbukdácsoló holdfény. Pont az orra előtt három betű csillogott ezüstösen, mint a csiga nyálka: Gin.

Az imáit, fogvacogást, s életét feledő Icsi összeszorított szemmel várta a felé süvítő nyíl képében tetszelgő kaszást, amikor meghallotta Siro kiáltását:

– Ébredj, Gin!

A nyílvessző pár centire Icsiró homlokától megállt, aztán furcsamód ereszkedésbe kezdett.

Sin tátott szájjal bámulta a meghatározhatatlannak tetsző lényt, pofájában a nyíllal, amit kutyaként lerakott Siro lábai elé, s farkcsóválva nézett fel gazdájára.

A négylábú állatnak ezüstösen csillogó, kék bundája volt. Alakja állandóan vibrált, mint a kolibri szárnya, így hol farkasra, hol rókára hajazott inkább. Szemei törtfehérek voltak.

Amikor Sin felült, egy ugyanolyan lénnyel nézett farkasszemet. Rámorgott, s ínyét felhúzva villogtatta foga fehérjét. A srác azonnal felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy semmit nem akar. Fogva tartója leült mellé. Ahogy körbepásztázta a terepet látta, hogy Liliana mellett is van egy, aki épp a lány arcát nyalogatja. Egy negyedik példány Icsiró köteleit rágcsálta.

– Jó téged látni, Siro-csan![2] – örvendezett a lány előtt ülő szellem.

– Hát még én mennyire örülök! Hol voltál? Kin magától előjött – korholta.

– Engem ne hasonlíts ahhoz az otromba, közönséges pasashoz! – kérte ki magának Gin.

Siro elfintorodott. ’Ezek szerint nem kedvelik egymást.’

– Miért kéne? Ő tűz, én jég – válaszolta a szellem.

– Egyáltalán miféle lény vagy te? – érdeklődött az újjászületett Icsi.

– Hogyhogy miféle? Én én vagyok…

– Róka, aki az éjleple alatt ravaszul megbabonázza a férfiakat. Keményen küzdő farkas, aki éjszaka a holdnak énekel; és én vagyok a hold, mely örökké táncol a vízzel, és amelynek egyik felére örök sötétség borul. Meghatározhatatlan, megfoghatatlan, mert minduntalan változó – szavalta Sin.

Mindenki elhűlten bámult rá, beleértve Gint is.

– Pontosan, de honnan ismersz te engem? – tudakolta.

Némi farkasszemezés után a Sin mellett lévő alak elsomfordált.

– Mindegy – morrant ezzel lezárva a dolgot.

– Végig azt mondtad, hogy én. Miért vagytok többen? – kérdezte Siro.

– Siro-csan, én nem egy ostoba, hasznavehetetlen sárkány vagyok! A holdból lehet, hogy egy függ az égen, azonban a belőle áradó holdfény nem megszámlálható.

– Vagyis végtelen számú másolatod van.

– Nagyjából, de ez függ a te energiádtól.

– Mondd csak, képes vagy ebben a formádban is…

– Lebénítani az ellenfelet? – fejezte be kérdését Gin. – Természetesen.

Hajnali öt volt, mire ágyba estek. Siro Icsi biztonságot nyújtó karjaiba gömbölyödve, Liliana egy másik szobában az emeleten. Harumi a lenti kis szobájában tévézett, legalábbis a nappali kanapéján fetrengő Sin hallotta a halk duruzsolást.

Nem tudott elaludni. Éberen, sajgó orral (ugyanis Siro bemosott neki egyet az ötletéért) lapozgatta azt a kis könyvet, amelyet apja adott át neki a kórházban, mielőtt meghalt.

Icsikava Sinszei 24 éve látta meg a napvilágot. Totál hétköznapi életet élt sebészként dolgozó apja és könyvelő anyja mellett. Igen, ez volt az egyetlen bibi, hogy csak mellett. Anyja megrögzött munkamániás volt, apja meg egyszerűen sebész, akinek nem nagyon akadt szabadideje, ám ha igen, akkor is lefoglalta valami más. Arra se emlékezett, hogy volt-e egyáltalán olyan nap, amikor mindhárman egy fedél alatt tartózkodtak? Talán csak hatéves korában, amikor megszületett a húga, Kumiko.

Eddigi éveinek nem túl sok említhető pontja volt. Ötévesen elvesztette anyai nagyanyját, aki addig pótolta hiányzó anyját. Tizenhat évesen változott át először és lett jorusi. Ugyanebben az évben szülei elváltak. Majd épphogy betöltötte a huszonkettőt, apja meghalt tüdőrákban, ám mielőtt ez bekövetkezett volna, apja mindent feltárt előtte.

Addig mit se tudott a bjakurenekről. Kiderült, apja is egyike volt ezeknek a gyógyítóknak. Bocsánatot kért tőle, amiért két kötelessége mellett nem szakított rá időt. Most erre mit mondjon? Eső után…

Anyja pedig jorusi volt, aki viszont lelkiismeretet nélkülözve, félredobta képességét és ezzel járó felelősségét. Normális életet akart, amibe nála csak és kizárólag a karrier fért bele, no meg az állandó egyéjszakás kalandok. Ő volt a modern nő mintapéldánya, akinek három dologra volt szüksége: fényes előmenetelt hozó munkára, fényűző életmódra és szexre, lehetőség szerint minél gátlástalanabbul, mert az úgy trendi. Hogy minek volt tizenhét évig férje és minek szült két gyereket? Saját válaszát idézve: ad1 mert ostoba volt, ad2 mert a gyerek szükséges kelléke annak az elhibázott életmódnak, amit naiv fiatalként választott. No comment.

Még nagyobb hányingert az keltett benne, hogy ez a nőszemély üldözte el nagyanyját, akivel nem bírt egy légtérben létezni, amiért az először elítélte döntését, hogy nem érdekli a jorusik dolga, majd azért, mert ragaszkodott hozzá, hogy gyermekeit bevezesse e világ rejtelmeibe, ha átváltoznak.

Ez mind semmi. Sin átváltozását és szilárd kitartását az ügy mellett használta fel arra, hogy véglegesen eltüntesse nemkívánatos férjét, mivel az nem volt hajlandó osztani véleményét, hogy a fiúnak muszáj abbahagynia ezt a démonvadászos bohóckodást. Anyja kapta a felügyeleti jogot, apja meg a hétvégi apuka szerepet.

Sin tizennyolc évesen munkába állt egy motorszervizben, néhány hónappal később lelécelt otthonról. Anyja kifejezetten örvendett megzabolázhatatlan fia kiröppenésének, így csak a tinédzser korba lépő Kumiko maradt, a szeme fénye.

Húgát néha meglátogatta, ám egyre ritkábban, miután világossá vált, hogy kedves mama tökéletes agymosást végzett rajta. A leányzó szintén sutba vágta jorusilétét és vissza se nézett. Eldöntötte, hogy vegyész lesz, soha nem megy férjhez, és már tizenöt évesen közszájon, kézen terjedt lepedőakrobata vált belőle. Gratulálok anyuci! Tapsikoljak is?

Mégsem szülei valódi kilétének leleplezése jelentette a fordulópontot, hanem apja kutatása a jorusik erejének forrása után, illetve nagyanyja különleges erejének leírása. A férfi ezeket jegyezte le abba a kiskönyvbe. Nem találta meg, amit keresett, kutatásait egyébként is addig végezte, amíg a nagymama ki nem került a képből.

Nagyjából annyi a történet, hogy jorusik hirtelen jelennek meg egy-egy családban, minden előzmény nélkül, és az őket követő két generáció biztos, hogy örökli ezt az erőt. A dédunokákban már fele-fele arányban vannak jorusik és ún. érzékelők, míg a negyedik generáció már csak utóbbiakból áll. Vagyis az ő gyerekei már ötven-ötven alapon lesznek jorusik.

Rengeteg energiát vizsgált meg és írt le apja, ám semmi közös nevezőt nem fedezett fel bennük. Az az egyszerű megoldás pedig korántsem elégítette ki, hogy mindegyik más tulajdonságokkal bíró fény. Megszállottan próbált rájönni, hogy honnan, miért bukkan elő az a bizonyos első démonvadász, aki az ő családjukban a nagyanyja volt.

Végül megszakadt kutatása, és csupán egyetlen tippje volt: a lappangó, recesszív gének,[3] csakhogy az az utódlás tekintetében nem mutatna ilyen szabályozottságot, egyszerűen jön és megy.

Sin minél többet gondolkodott ereje forrásán, annál inkább elhatalmasodott rajta a tudásvágy, egyszerűen muszáj volt.

Mivel nagyanyja és anyja is fiatalon – még húsz évesek se voltak – szült, feltételezhette, hogy az asszony még életben van. Igen ám, de apja meghalt, anyja nem válaszolt, ő maga meg már nem is igazán emlékezett a nő arcára. Viszont a kis könyvnek köszönhetően tudta, hogy kit keressen.

Nagyanyja nindzsatóval[4] küzdött, ezen felül volt két, mesterien kivitelezett tőre. Markolatuk, keresztvasuk rendkívül egyszerűek, elegáns vonalúak, ám dísztelenek. Az egyik tőr pengéjét egy arannyal gravírozott sárkány díszítette, a másikon semmi nem volt, azonban maga a penge ezüstből készült. Felmenőjének különleges erejét rejtette ez a két inkább dísztárgynak, mint fegyvernek látszó tőr. Nem is harcolt velük. A gravírozott pengéből lett az Arany nap vörös sárkánya, míg a másikból az Ezüst hold ókicunéjét[5] hívta elő. Apja meg is örökítette ezt a két lényt, melyek egy az egyben Siro szalagokból előhívott szellemei voltak.

Értetlenül toporgott a fejlemények előtt, főként, hogy az ókicune bemutatkozása és telepatikus úton lefolytatott csevejük után szemernyi kétsége sem maradt: ezek a szellemek nagyanyja szellemei.

Amikor Gin megkérdezte, honnan ismeri őt, ő egyből nagymamájára gondolt meg arra, hogy ezt nem szeretné itt mindenki előtt kiteregetni.

’Miért a nagymamád?’ – érkezett a telepatikus kérdés.

Ő elmagyarázta.

’Igen, én vagyok az az ókicune’ – erősítette meg Gin.

’De az hogy lehet? Kicsoda Siro? Hogy kerültél hozzá?’

’Sajnálom, nem válaszolhatok. Vannak olyan titkok, amelyek vagy megmutatkoznak előtted, vagy nem.’

A válasz teljesen letörte, ezért Gin még annyit mondott:

’Ha vele maradsz és vársz, akkor minden kérdésedre válaszol az élet.’

Nagyon remélte, hogy igaza lesz az ókicunének, mert ez az egész zagyva képtelenség. Hogy lehetne egy tizennyolc éves lány a nagyanyja? Maximum a húga. Ekkor eszébe jutott saját testvére, aki épp Siróval egyidős.

Miközben arra gondolt, mennyivel inkább elfogadná ezt a kicsit lökött nőszemélyt a húgának, lassan őt is elringatta a késve érkezett, futástól lihegő álommanó, aki azért imádkozott, nehogy főnökei megint leszúrják.

 

 

[1] Nacu Dragneel: a Fairy Tail c. anime és manga egyik főszereplője, sárkányölő mágus.

[2] A -csan japán megszólítási forma, amit bizalmas kapcsolat esetén használnak és női névhez társul. Férfiak, fiúk esetében ez a –kun.

[3] Jelen információ és leírás dr. Czeizel Endre egyik könyvéből származik, amelyben költőket vizsgál genetikai, mentális, egyéb orvosi szempontokból. Dr. Czeizel Endre, A magyar költő-géniuszok sorsa, Galenus, 2012.

[4] A nindzsato/nindzsató a középkori Japánban a nindzsák által használt rövid kard, mely valójában nem más, mint egy katana, amit nindzsa használ. Épp ezért hívják sinobigatanának is, kb. annyit tesz nindzsakard.

[5] Ókicune: egy nemlétező japán szó, valójában én alkottam, összevonva a farkast jelentő ókami és a rókát jelentő kicune szavakból.

Szólj hozzá

angyalok démonok démonvadász Sin Regény Egyeske Gin Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi jorusi Ivaszaka Harumi Őrültek Társasága A kép átrendeződik Icsikava Sinszei Kanó Liliana Heteske ókicune