2016. nov 18.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 23/1.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 23/1.

Őrültek Társasága

 

A kép átrendeződik

 resize.png

A rohanvást érkező Siro csak annyit fogott fel, hogy Majumi félholt, és a kitudjahanyaska punk diadalmasan, eltorzult arccal tart felé, hogy befejezze művét. Gondolkodás nélkül előrántotta katanáját.

– Amikor eljő az éjjel, a hold fénye vezérel – mormolta, majd az önkéntes kivégző felé vágott, megdermesztve lázas őrületét és tagjait.

Icsiró kezdett megzavarodni; szentül hitte, hogy Szora azért fenyegette meg, mert nem akarta, hogy megölje Nyolcaskát a hajnali vitájukban képviselt álláspontjuk miatt. Most viszont azt látta, hogy Siro gondolkodás nélkül rátámadt a punknőszemélyre, de akkor Szora miért…

– Mi történt vele? – hallotta a kérdést feje fölül.

Ren felröhögött.

– Instant démon, nyomokban még embert tartalmazhat, bár jelenleg ez egyre kevésbé valószínű.

– Milyen frappáns – ironizált Szora; legfőképp ezzel jelezve, hogy ennél bizony kielégítőbb választ vár.

– Mondjuk úgy, hogy a veszélyesnek vélt elemek kaptak egy kis meglepit. Egy dyavoltól kaptam néhány bőr alá ültethető kapszulát, amelyeket kedvemre aktiválhatok. Mivel Nyolcaska csupán szórakozásból akart küzdeni a kék hajú ribanccal, beizzítottam nála, amikor feladta volna. A csaj amúgy is ezt az egész tervet csak jó mókának tartotta, és az ilyenek hajlamosak a hűtlenségre, ezért ajándékoztam meg.

Ren újból nyihogásszerűen örömködött, s csak utána folytatta:

– Zseniális a kis tabletta! Egyetlen gombnyomás és két perc se kell, már teljesen feloldódik. A páciens pedig gróffá nemesül. A grófok tökéletes katonák, akiket a dyavoluralkodók és az akumaplebsz genetikai összeházasításából teremtettek meg. Erejük, harci képességeik, érzékelésük és bizonyos mértékben intelligenciájuk királyi, míg a köznéptől megkapták az öntudatlanságot, a feltétlen engedelmességet, a ragadozó ösztönöket és még fájdalmat sem éreznek – a srác úgy dicsekedett, mintha csak ő lenne e hibridförmedvények atyja.

– Ki kapott ilyet? – érdeklődött Szora.

Ren cöcögve felelt:

– De kinyílt valakinek a csipája! Ilyen hamar nem avatunk ám be, de ha továbbra is szaglászol, lehet, hogy téged is meglátogat a dyavoljézuska.

– Arra semmi szükség – szólt hűvösen Mindegyeske.

Icsiró érezte, rögvest lekever egyet Szorának; már ha nem görnyedne még mindig féltérden, egy tarkójának feszülő nyílhegy és a fél eszehagyott társaság által felügyelve.

– Tűnj el, Kuroszava! – vakkantotta neki egykori társa.

– És vidd magaddal a félholt luvnyát is! – utasította Ren. – A másik ciculival van egy kis megbeszélnivalónk – folytatta megelőzve Icsiró kérdezősködését.

Ahogy őrült számocska megfagyott őrjöngése közben, Siro javította észrevételét, a csaj arca nem egyszerűen eltorzult, egykor hamvas, barackszínű bőrét vedleni készült. A lifegő cafatok alól fekete zselé tűnt elő. Állatias vicsora megmutatta éles, kihegyezett fogait, melyet bármely földi ragadozó megirigyelt volna. Szempárját is lecserélte, most úgy festett, mintha valaki két neonzöld izzóval helyettesítette volna eredeti – franc se tudja, milyen – íriszét. Pupilláját kispórolták, arra már nem tellett. A fekete környezetében lidércesen fluoreszkáló, zöld fény szemernyi kétséget nem hagyott afelől, hogy megint valami újabb kreatív találmánnyal lepte meg az Akuma kft. Kellet neki alig egy hete hiányolni az ilyen újdonságokat!

Önkommentálós helyszíni szemléjéből két dolog rángatta vissza, a jég vészes pattogzása és a mellette eliramló, sápadt Icsiró halk figyelmeztetése:

– Siro, tűnjünk el innen!

Golyó süvített el kettejük közt.

– Héj, kiscsávó, nem pofázol, hanem elhúzod a beled! – ordított Ren. – Különben a következőt a barátnőd kapja.

Több se kellett, Icsiró újra nekilódult, futtában felkapta az eszméletét hagyott Jumit.

Sirónak elhűlni sem maradt ideje, nemhogy kérdezni. A jég széttört, apró szilánkjai még el sem érték a földet, Nyolcaska már rakétaként lőtt ki a menekülő Icsi után.

Nem akarta megölni ezt a lányt, ezért újból útjára bocsátott egy dermesztő, kék fénycsóvát. Hogy az átalakulástól hátul is szeme nőtt, vagy csupán reflexei és ösztöne lett ennyire jó, azt sose tudja meg; de tény, hogy punklady röptében kapta el és morzsolta ártalmatlan csillámmá támadását.

Amikor ismételten prédája után vetette magát, Siro kockáztatott. Visszavonta a jégpáncélt pengéjéről, majd a szalagnál fogva megpörgette, célzott és elengedte, abban a reményben, hogy eltalálja és csak sebet ejt rajta.

 A röppályára állított kard tényleg az ezúttal túl lassú Nyolcaska vállába fúródott, ám ennek ellenére nem maradt belőle több, mint az ismerős fekete massza, melyből felfelé kígyózó, sötét füst lett.

Siro döbbenten meredt az elszublimáló maradványra.

– Nem kell ilyen képet vágni! Már nem volt ember.

Szora hideg, érzelemmentes hangjára megpördült. Ott volt az egész csürhe: Ren, a nyivákoló Miu és számozott haverjaik többsége; meg néhány szuvenírként gyűjtött, benyugtatózottan ténfergő akuma. Utóbbinak köszönhetően nem változott vissza. Nem utolsó sorban ott állt Szora, karöltve a gót Mindegyeskével.

– Ha nem tévedek, ő Szató Mijako – csak ennyit tudott mondani, de ezt is olyan elhaló, beteg hangon, mint egy kismacska, amelyik már rekedtre nyávogta magát anyja után.

Egy pillanat alatt összeállt a kép, helyére került minden puzzledarab, ám ő makacsul újra szétrugdosta, hogy megint összerakja, mert ez nem lehet az a kép, ez nem lehet igaz! Szora azért volt olyan érdektelen, azért ment el mindig, azért nem firtatta, mit tudott meg Jumikótól, mert kedves Mindegyeske szépen behálózta. És még Harumival azt hitték, hogy egyszerűen szerelmes és a pufók, rózsaszín felhők tengerébe feledkezett bele; feltételezték, hogy a leányzó hétköznapi ember, akit Szora nem tud egyik percről a másikra beavatni. Mekkorát tévedtek! Mekkorát tévedett maga Siro, aki soha nem gondolta volna, hogy Tyúkapó csak így közéjük áll, pont ő, aki… A rohadt, kurva életbe! Ez felér az írástudók árulásával!

– Siro, higgadj le, gondold végig… – kezdte Szora, még mielőtt a lány feltehette volna a köz(rö)helyes kérdést: ugye, ez most csak vicc?

– A picsába! Szeretnéd, hogy lehányjalak? – vágott közbe minden mérgével Siro. – Merthogy leginkább ehhez lenne kedvem.

– Ne csináld már ezt! Hisz te mondtad, hogy megérted a céljukat, hogy te is érzed az ő haragjukat! – érvelt Szora.

– Igen, valóban. Csakhogy te idő előtt lettél szenilis! Talán fel kéne idézni, amit utána mondtam! Na? Semmi? Hát persze! Józanabb éned szabadságolásával együtt a memória is szelektívvé válik, hogy csak azt őrizze meg, ami téged igazol.

Sirót teljesen elborította a düh, csalódás, kétség és félelem által kevert tenger hulláma.

– Siro, gondolj arra, hogy veled mi történt! Ne mondd, hogy nem akarod, hogy az anyád is megkapja a jussát! Képes vagy velünk együttérezni; bárki kerül eléd, aki hasonló sorsot élt meg, te megkönnyezed őt és vele együtt haragszol. Most visszavághatnál!

A lány képzeletben már fejét fogta.

– Bassza meg, neked nemcsak agy-, gerinclágyulásod is van, az egész lényedet átlúgozták! Hiába mondasz bizonyos dolgokban igazat; az a Szora, akit én ismertem, pontosan tudná, sőt tudta, hogy nem akarok bosszút állni még anyámon se; hogy egyszerűen ignoráltam őt és a többi nem az én dolgom.

Elhallgatott és keserűen, könnyes szemmel felnevetett.

– Atya ég! Mintha nem pont te lettél volna az, akivel Dosztojevszkijről beszélgettünk és arról, hogy a bűnöst így vagy úgy úgyis megbüntetik. Hiszen éppen neked vallottam meg, hogy anyámnak a saját harácsoló, kielégíthetetlen természete az életfogytiglani büntetés, amelybe addig-addig tekergeti magát, míg meg nem fullad. Én pedig ebben semmilyen módon nem veszek részt; és soha senkinek – bármit is szenvedett el – nem javasolnám, hogy bosszút álljon, pláne nem ilyen őrült és kegyetlen módon, mint a ti kis tervetek.

Már sírt, és ez csak rontott lelkiállapotán, mert most még megalázva is érezte magát, amiért e díszes társaság előtt törnek elő könnyei.

Nemcsak Szora fogta fel saját vereségét, de Ren is tisztán látta, ebből már nem lesz semmi, a csaj hajthatatlan; neki pedig elfogyott minden türelme, nem mintha olyan sok lett volna.

Siro teljes magába roskadásán keresztül is észlelte a beállt hangulatváltozást és Kin percek óta tartó, fokozódó, vészkongató morgását, így azonnal suttogva előszólította a sárkányt, amint Ren kinyitotta száját.

– Na, jó, elég volt! Egy mondatban felskiccelem a helyzeted, cica. Vagy beállsz, vagy megdöglesz.

Még gondolatban hozzáfűzte: ’A másik kettő így is, úgy is halott.’

A fegyvert előkapó, harci állásba vágódott magánseregével egyetemben majd’ összefosta magát, amikor a hirtelen rájuk vetülő árnyék forrását megpillantotta. Egy kibaszott nagy és rohadtul felhúzott sárkány tekintett vissza rájuk.

– Véresen vagy átsütve? – firtatta Kin.

Az időközben elfele iszkoló Siro csak telepatikusan válaszolt.

– Ahogy óhajtja, kisasszony – felelt Kin, majd egy diszkrét kis eget nyaldosó lángfalat emelt az Őrült társaság lába elé.

A feléjük tartó lángcsóva láttán nyafka Hármaska és piperkőc Hatoska egyként kiáltott fel halálnemük esztétikai értékét kifogásolva:

– Ez annyira nem szép halál!

Két perccel később még éltek. A térről kivezető úton se láng, se sárkány, se Siro, így saját kudarcuk szégyenében cuppogtak haza.

Siro rohant, be az első mellékutcába, ott tovább. Azt gondolná az ember, hogy esetleges üldözői elől menekült, azonban elsősorban saját letaglózó, mellbevágó, lélekcsonkító, szívcsorbító gondolatai elől akart meglépni, persze mindhiába.

Tyúkapó árulása. Ő maga vajon jól döntött? Tényleg képes megfelelően megítélni a kialakult helyzetet? Vagy csupán ostobán ragaszkodik a maga igazához? Nyolcaska. Icsi és főként Jumi jól vannak? Nem ismerte a punk kinézetű lányt, szemernyit se. Démonná változott. Vagy csak ő akarta annak látni? Meg akarta ölni a barátait. Vajon ez a két tény felmentést ad arra, hogy kioltotta egy ember életét? Ha képes lett volna leállítani, ha nem így történik, ha elveszi az erejét, utána milyen életet élt volna? Milyen emberré vált volna? Azt mondják egyes történészek, hogy teljesen feleslegesek a mi lett volna, ha jellegű kérdések. Ez már a múlt, elmúlt, és már a történelem része, ha nem is az írotté. El lehet ezt ennyivel intézni? Puff neki megtörtént, menjünk tovább?

A lány felsikkantott volna, ha az őt hirtelen megragadó nem tapasztja azonnal tenyerét a szájára. A kissé rémült, még mindig sápadt, karikás szemű Icsi volt az. Szorosan átölelte, ő készségesen hozzábújt, az egyetlen biztonságos helyre, amit valaha is ismert, ahol zaklatottsága alábbhagyhatott.

– Nem kell félni, elég elrettentő voltam – nyugtatta meg őket Kin, majd visszatért a még útközben hétköznapi valójába visszavedlett Siróhoz.

– Bocsáss meg! – kérlelte suttogva Icsi.

Siro nem értette, hallotta a szavakat, de még mindig az az érzés volt benne uralkodó, ami Szora árulása és saját tette nyomán született. Megnyílt alatta a föld, ez túl kevés ahhoz, hogy kifejezze helyzetét. Az univerzum hasadt szét, hogy a rajta tátongó lyukon keresztül egy komisz, fekete humorú isten röhögje képen.

Beletelt még néhány percbe, mire Icsiró ölelése, a belőle áradó melegség kifejtette jótékony hatását. A fiú számára ez maga volt a pokol, közben még vagy ötször kérte már-már kétségbeesetten Siro bocsánatát.

– Én sajnálom, kicsit ki vagyok ütve… – szólalt meg végre a lány cérnavékony hangon.

– Nem kellett volna azt mondanom. Hallgatnunk kellett volna rád, és megbeszélni – magyarázta Icsi.

– Semmi baj, majd megoldjuk.

Siro a legkevésbé sem érzett elégtételt, sem az énmegmondtam fölényes, talmi örömét. Ha örült valaminek, az az volt, hogy a fiú jól van, már fizikailag. Jelen pillanatban pedig egy valamire vágyott leginkább, hogy meg tudja nyugtatni, és ne vágjon ilyen gyászos képet.

Most ő húzta szorosabban magához a másikat, gyengéden simogatta hátát.

– Már nem számít, együtt vagyunk, és együtt túléljük és megoldjuk.

Újabb szavak nélküli szünetet követően hirtelen bevillant neki, hogy minek a hiánya bökdöste eddig folyamatosan tudata határát.

– Hol van Jumi?

– Nem tudom. Eltűnt, amíg én visszamentem, hogy…

– Értem. Remélem, ez azt jelenti, hogy legalább képes mozogni. Ha visszaértünk Harumihoz, felhívjuk Kirát; valószínűleg odament.

Hanaicsi, a Siavasze tér környéki utcában, egy impozáns kávézóban, péntek, 22:50

Daiszuke, Miroku és haverja, Raidon a kávézóban leltek menedéket, miután kellőképp kikémkedték magukat. Ezt ugyan Raidon nem mondhatta el magáról, hisz ő se nem hallott, se nem látott semmit.

Szokásukhoz híven az Aorei negyed Szoráék által használt kapuja előtt gubbasztottak az újságíró autójában, immáron hármasban. Mivel alvásból állandó hiányt szenvedtek, megszállott kíváncsiságuk ellenére el-elbóbiskoltak, hogy néhány perccel később riadtan támogassák ki engedetlen szemhéjukat.

Az éj, mint a megelőző napokban, most is kellemes és már ismerős hangjaival duruzsolt, mormolt köröttük, még jobban alvásra csábítva őket. Ebbe a néma, szakadatlanul folyó nehogyelaludjunk tusába hasított bele Miroku kiáltása:

– Egy sárkány! – közben veszett mód mutogatott előre.

Raidon szakadt a röhögéstől, mivel hátulról nem látta barátja arcát, úgy vélte, valami hülye álomból ébredt ezzel a kitöréssel. Daiszuke viszont rögvest indított, félszemmel pedig a srácra sandított, várva, hogy az visszataláljon magához és valami bővebb információval szolgáljon.

– Siro épp most távozott egy sárkány hátán – dadogta Miroku.

Erre már Raidon vigyora is lehervadt, hogy egy nanemár jellegű arckifejezésnek adjon helyet. A férfi pedig képzeletben kezeit dörzsölgette izgatottan, hogy végre újabb esélye van felgöngyölíteni a sztorit.

A nagy sztori a nemrégiben lezajlott események ellenére is olyan lyukacsos volt, mint a sajt, csak kiderült róla, hogy ez egy nagyon nagydarab sajt.

Amíg Miroku egyre hüledező haverjának vázolta és részletezte a látottakat, hallottakat, addig ő fejben rakosgatta az egyre színesebb darabkákat, és próbálta kipótolni a foghíjakat. Teljesen feleslegesen, hiába gyárt szép kis elméleteket, az úgy rontaná el élete nagy lehetőségét, mint… Kit érdekel most holmi bagatell hasonlat!

Itt egy rakás démonvadász még több démonnal, mint valami szar apokaliptikus filmben, csakhogy ez a kőkemény valóság. Egy humorzsák sárkány, aki ennek a Sirónak engedelmeskedik; egy csaj, akiből gróf (?) lesz; valami tabletta, ami a vadászból szörnyet varázsol; és ha mindez nem elég, egy zaftos kis belháború is alakul; ráadásul a maffiózócsemete elárulta társait. Na, igen és ott van az a terv, amit a kis főhősnő olyan megvetően emlegetett, és ami megint csak sablonos, mert valami bosszúról van szó, de végül is az emberek majd’ megőrülnek az ilyesmiért.

Ez az évszázad emberévé fogja tenni! Minden benne van, amit zabálnak a nézők, olvasók. A bosszú, akció, harc, belviszály, ármánykodás, árulás és az egész egy talán nem szokványos, de vérbeli katasztrófa keretei között. Nem is kell ennél több, máris bestseller, majd hollywoodi kasszasiker – örömködött pöffeszkedő, sekélyes újságíró énje, ám így se tudta elhallgattatni mára jócskán összetöpörödött egykori önmagának intését, miszerint ez az egész ennél sokkalta többet rejt magában.

Gorombán elküldte a búsba szerencsétlen naiv flótást. Ugyan kinek kell ma már hős vagy mítosz? Ott vannak a celebek meg a vámpírokkal, egyéb, mára önmagából kifordított, legendás lényekkel romantikázó tinilányok. Ki akar ma még gondolkodni? Senki. Kinek van szüksége értékrendre? Az orrod elé rakják a trendet, nesze, egyed! Ki szeretne érzelmeket, pláne a maga nyers valójában? Ott a limonádé, a szappanopera; szenvedélynek a pornó meg a boldog-boldogtalan által papírra vetett szexkönyvek.

Hanaicsi, külvárosi raktárterület, 313-as raktár, szombat, 01:13

– A rohadt kurva életbe! Az a kis faszszopó ribanc nem megfingatott minket? Élve fogom megnyúzni, kibelezni, annál fogva fellógatom… Bassza meg!

Ezzel a mondanivalóval és ilyen emelkedett stílusban, nyált fröcsögve dühöngött Ren már több mint egy órája, miközben fel-alá járkált az irodák előtti, vasrácsból emelt erkélyen, ahonnan belátható az egész hangár. Időről időre a falat püfölte, ugrált, toporzékolt, mint hisztis gyerek a bolt közepén, amikor anyja nem veszi meg neki az imént polcról elemelt dolgot.

A többiek igencsak kezdték megunni az előadást.

Hármaska és Hatoska lelkisegély-szolgálatként ültek a bömbölő Miu mellett, akinek felbőszült Ren lekevert egyet, amikor ő vigasztalási célzattal rá akart cuppanni. Két esztétikai megszállott számocska hol sértődött tekintettel bombázta a monológjába veszett főnöküket, hol zsepivel, gügyögéssel traktálták kis hercegnőjüket, hol azon versenyeztek, melyikük képes több átéléssel nyarvinkolni, hogy mennyire undi, ami történt.

Ketteske a szemét forgatta ettől az állatkerttől. Ötöske, szokásához híven, lent bébicsőszködött kedvencei közt.

Tízeske – nem meglepő módon – totál szétzuhanva röpködött. Szájában még ott lógott a füves cigi, amivel jól összeégette kezét, mikor kiesett, amint elvigyorodott és próbált valami vidámságot verni a sarokban depiző-emozó Heteskébe, aki az átlagosnál is ramatyabbul festett. Talán ő volt az egyetlen, aki hiányolta Nyolcaskát.

Négyes és Szora unottan bámulták a rögtönzött tomboldát, épp csak nem ásítottak.

Mindegyeske, megelégelve a szűnni nem akaró óvodát, elmeroggyantak házát, füstölögve Ren elé állt.

– Mi van már?! – vakkant az aranyifjú észlelve, hogy valami söpredék elvágta őrjöngési útvonalát.

Mindegyeske megragadta a grabancát és szolidan nekivágta az irodafalának, aminek ablaka – önnön tulajdonságait meghazudtolva – vadul hullámzani kezdett. Aztán ismét falra kente, majd a nyakát szorongatva pár centiről az arcába sziszegte:

– Te kis pöcs, te szartad el az egészet! Szorára kellett volna hagynod, ő megtörte volna a rüfkét. Kurva gyorsan gondolkozzál el, hogy kit kerítesz elő még!

Elengedte Rent, aki krákogva, lila fejjel tottyant le.

A darkos némber fölényeskedve és undorodva nézett le rá.

– Megmondtam, hogy két ember kell. Tudtad, hogy ebben a Siróban van akkora erő, amire nekünk szükségünk van, de elbasztad! Ajánlom, hogy hozd helyre valahogy!

Persze tisztában volt vele, hogy Ren nem fogja megtenni. Ő viszont tudta, hogy Szorából még több erőt tud nyerni, csak el kell érnie, hogy előhívja a saját szellemét, amely a nyílvesszők tollaiban rejtezik.

Miután visszanyerte légzési funkcióit és valamelyest önuralmát, Ren a konyhába viharzott. Négyes követte, hogy bejelentse:

– Egyeske elvitte innen Kilenceskét.

– Mi a fasznak? – kérdezte ingerülten megszégyenült vezérük.

– Pontosan ezért, ami az előbb is volt. Senkinek nem lenne jó, ha Kilenceske rájönne az igazságra és lelécelne. Egyeske megígérte, hogy vigyáz rá, és ha akció van, visszajönnek; addig a városi látnivalókkal lefoglalja őt.

Ren még mindig gyanakodva hallgatott.

– Figyelj, te is tudod, hogy én és Egyeske mennyire szívünkön viseljük a dolgot. A te célod a mi célunk.

– Oké, végül is ti vagytok a két legmegbízhatóbb emberem, és tényleg nem hiányzik, hogy Kilenceske is nyafogjon, elég a többi picsa.

Hanaicsi, Kodai városrész, szombat, 02:00

Kirát majd’ három órája azzal ébresztették halálra vált nevelőszülei, hogy barátnője ájultan és összeverve hever az ajtójukban.

Mialatt a fiú levágtatott az emeletről, gyámjai a nyakába lihegve faggatóztak, illetve méltatlankodtak, hogy legszebb álmukból a hosszan tartó csengetés verte fel őket, hogy ez a lány mit keres ilyenkor az utcán, meg hogy biztos a rossz természete miatt hagyta helyben valaki.

Kira nem bírta idegekkel, legszívesebben rájuk üvöltött volna, hogy fogják már be, semmit nem tudnak, sőt rájuk zúdította volna az egész Akuma ügyet elejétől a végéig. Szerette őket és nem volt velük semmi baj, amíg nem lett bjakuren és nem jelent meg nagyanyja. Azóta állandóan pocskondiázták Jumikót, faggatták őt, hogy hova mászkál, pedig azt előtte is sűrűn tette, aztán Jumival is minden bajuk volt. Lassan csak az élő fába nem kötöttek bele.

Neki pedig most tele volt az összes havas cipellője: éjjel van, Jumival az ég tudja, mi történt, és még ki is kell ötölnie valamit, hogy miért tűnik megint el, mert az igazat nem mondhatja, ugyanis akkor máris agyturkász barátjuknál kötne ki.

És mekkora hacacáré ment még addig, amíg nagyanyja meg nem érkezett érte és a továbbra is eszméletlen lányért. Hogy miért nem mentőt hív, vagy beviszik ők a kórházba estébé. Most mit kellett volna mondania? Nem lehet, nincs értelme, mert Jumit egy démon vagy egy másik démonvadász intézte így el és az orvosok nem tudják meggyógyítani? Nem mondott semmit; csöndben és aggodalommal, kérdésekkel telve várt.

Már Jumiko házában voltak, barátnője a vendégszoba ágyán feküdt. Nagyanyjának két órába telt helyre rakni szilánkosra tört bal karját, addig ő kezelte a többi sérülést.

Mire végeztek, Majumi is ébredezett. Jumiko diszkréten kislisszolt, magukra hagyva a fiatalokat.

– Kira? Hogy… Hol vagyok? – érdeklődött kábán pislogva a lány.

– Jumikónál vagyunk. Nem tudom, hogyan, de eljöttél hozzánk, még becsengettél. Anyámék találtak rád az ajtóban fekve – magyarázta Kira.

Jumi elvörösödve felnyögött:

– Jesszus!

– Nyugi, emiatt ne parázz! Inkább azt áruld el, mi történt?

A lány ülő helyzetbe tornászta magát, majd töviről-hegyire elregélte ma esti tervüket, hogy működött, de Nyolcaskával nem bírt el, hogy olyan volt, mintha nem is ember lenne. Arról is beszámolt, hogy ájultából néha feleszmélt, hogy valahogy megjelent Siro is, hogy Icsiró menekítette ki, és hogy a fiú szitkozódott, amiért Szora átállt.

– Szerintem valamit összekutyultál – ellenkezett rögtön Kira, olyan lehetetlennek tűnt számára ez az eshetőség.

– Lehet, aztán mikor igazán magamhoz tértem, Icsiró sehol nem volt, én meg úgy döntöttem, megkereslek. Az viszont megint totál ködös, hogy sikerült elvergődnöm az ajtótokig.

Újból elpirult, amiért olyan idióta volt, hogy csengetett, holott pontosan tudja, Kira úgy alszik, hogy a második világháborút újra vívhatnák mellette, akkor is édesdeden szuszogna, mint egy jóllakott csecsemő. Egyedül a telefonjára reagál érzékenyen. Ja, igen! Nem volt nála a mobilja, ezért maradt a csengőnél.

– És most mit tervezel? – puhatolózott Kira, aki már értesült Siro és Jumiko közös projektjéről, és az elmúlt napokban egyre csak erősödött meggyőződése, hogy segítenie kell nekik.

– Hogy hogy mit? Erősebbé kell válnom, hogy elintézhessem ezeket a szemétládákat. Vagy mit gondoltál? Odamegyek, megsimogatom buksijukat és a lelkükre beszélek, hogy ugyan már, légyszi, hagyjátok ezt abba? Nem Siro vagyok – pukkancskodott Majumi.

Kira elgyötörten felsóhajtott, pontosan erre a reakcióra számított.

– Siro sem ezt tervezi.

– Csak nem hozzájuk álltál? – gúnyolódott a lány.

– Csupán tájékozódtam. Te miért ragaszkodsz a kivégzésükhöz?

– Mert minél előbb véget kell ennek vetni, meg kell védeni az embereket és…

– És? Mert a bűnösöknek bűnhődni kell? – fejezte be helyette Kira.

Egyből látta, hogy sikerült áttörnie Jumi makacsságának és önfejűségének burkát, amely rendszerint akadályozta abban, hogy befogadja a kétkedést, hogy talán nem annyi a valóság, ami az orra előtt van, és nem mindig a legrövidebb úton érdemes járni.

Bárki bármit gondoljon, Kira ezt sose találta nyűgnek, ez is azt bizonyította, mennyire passzolnak. Tudta, hogy ő az az ember, az a társ, aki képes kivezetni ilyenkor megrögzöttségéből és megmutatni neki a tágabb világot; és ez örömmel töltötte el. Még akkor is, ha rosszabb napjain előfordult, hogy megharagudott rá, ám ez, ahogy jött, úgy el is tűnt. Mindenkinek vannak gyengeségei vagy rossz pillanatai, az a nem mindegy, hogy hogyan kezeljük.

Jumi kezébe temette arcát, hirtelen megvilágosodott. Úgy döbbent rá arra, hogy mit is csinált, mint az a múzeumlátogató, aki már fél órája álldogál egy trükkös festmény előtt, mire meglátja, mit ábrázol.

– Basszus, én hülye ökör! Pontosan olyan elvakult állat lettem, mint a nagybátyám – nyöszörögte.

Kira megfogta a kezeit, hogy a lány ránézzen, elmosolyodott.

– Ne ess túlzásokba! Igen, hibáztál, de közel sem vagy olyan. Ne fordulj magadba emiatt! Belátod, hogy tévedtél, elhamarkodottan döntöttél, ennyi.

Gyengéd csókot adott ajkaira.

– Most viszont pihenj! Elintézek egy hívást és visszajövök. Holnap pedig elmegyünk Siróékhoz.

Betakarta Jumit, aztán halkan kiment a szobából, hogy felhívja Icsiróékat, amelyiküket eléri. Mérges volt, és tudni akarta, miért hagyták magára Jumit ilyen állapotban. Aggódott is; remélte, hogy nincs nagy bajuk, azt még inkább, hogy a lány tényleg csak hallucinálta azt a dolgot Szoráról.

A folyosóra sötétség borult, alig tudta kivenni a tárgyak körvonalait. Lábujjhegyen osont végig a konyha felé, ahol kabátját és telefonját ledobta.

A konyhában mécses fénye pislákolt. Fojtott, ám rendkívül indulatos férfihang ütötte meg fülét. Mozdulatlanságba dermedt, még lélegzetét is visszatartotta, hogy tisztán halljon mindent.

– Szóval ezért rángattál ide? Ez volt az a sürgős és fontos ügy? Komolyan, a lányod és a vejed miattuk halt meg, és te nekik akarsz segíteni?

– Csillapodj le, Kagehiko! Az, hogy te kollektívan a jorusikat okolod a húgod haláláért, ostobaság… – ellenkezett Jumiko.

Idecsődített idősebb fia azonban hajthatatlanul közbevágott:

– Persze, mert ők is hülyék voltak, minek kellett állandóan velük lenniük? Sőt a te kezed épp úgy benne van, te mutattál neki ilyen példát. És most még az unokádat se állítod le! Egyáltalán a kis srácnak van fogalma arról, hogy azért nőtt fel szülők nélkül, mert azoknak mániájuk volt, hogy a jorusikkal együtt dolgozzanak? Azok pedig meg se védték őket?

– Először is Kirának vannak szülei. Másodszor kétlem, hogy a jorusik ne próbálták volna megvédeni a húgod, de emlékeztetnélek, ők maguk is odavesztek. Harmadszor itt és most nem a te vélt sérelmeddel kéne foglalkozni. Elmagyaráztam a helyzetet, ha nem készítjük el időben az energiacsapdákat, nem állítják meg őket, az súlyos katasztrófához vezet.

– Sajnálom anya, de én egyetlen vadásznak se fogok semmilyen szívességet tenni, és ez az utolsó szavam – a feldúlt Kage utóbbi fél mondatát külön kihangsúlyozta.

Csakhogy Jumiko nem adta fel ilyen könnyen.

– Akkor se, ha az egyikőjük éppen Ő?

Fia – hiába próbálta leplezni – egyből olyan izgatott lett, mint kisfiúként. Most nem a felnőtt Kage állt előtte, hanem az a még ártatlan, bájosan naiv lurkó, aki szájtátva hallgatta az első jorusik meséjét, mindegy hanyadjára adta elő.

– Annál kevésbé. Ha Ő nem kezdi el, akkor a húgomat nem ölték volna meg.

Jumiko halkan felnevetett fia mogorva, dacos arcának látványától és képtelen állításától.

– Persze, és váltsuk meg a világot úgy, hogy visszamegyünk és megöljük Ádámot és Évát. Hallod te egyáltalán, mit hordasz itt össze?

Kage már nem válaszolhatott. A feszültségtől elektromos konyha atmoszférájába otrombán belehasított Kira pulton árválkodó mobiljának halottakat sírjukból kiugrasztó heavy metal csengőhangja.

Az eddig fülét hegyező fiú rögvest berontott és felkapta az öntudatra ébredt, rezegve önjáró ketyerét. Siro volt az, és már nem először kereste. Felvette és nagyanyja intésére kihangosította.

– Szia, Siro!

– Kira, végre! Mondd, hogy veled van Jumi! – a zaklatott lány szinte könyörgött.

– Nemrég fejeztük be a gyógyítását, már jól van.

– Hála Istennek! Icsiró csak öt percre hagyta magára. Mire én is kiszabadultam, egyszerűen felszívódott.

– Oké, értem. Semmi gond, végül is nem lett baja, de mi a pokol történt? Jumi valami olyasmit mondott, hogy ez a… – nem jutott eszébe a név.

Siro kisegítette:

– Nyolcaska.

– Szóval ő olyan volt, mintha nem is ember lenne.

A lány erre nagy vonalakban elmondta, amit Icsi a tablettáról mesélt neki.

– Hogy a bús picsába csinálhat ilyet egy jorusi? – érdeklődött a hallottaktól elszörnyedve Kage.

– Passz, mivel ezek szerint Ren mégse dyavol vagy Akuma bábja, csak az maradt, hogy szökevény egy elmegyógydából – felelte némi iróniával Siro.

Kage hasonló hangnemben válaszolt:

– Elgurult a gyógyszere?

Kira szemét forgatva rászólt, mint valami csintalan gyerekre:

– Ne légy köz(rö)helyes!

Kage hal a szatyorban stílusban pislogott, hogy most az unokaöccse beszólt neki? Az a legkevésbé sem zavartatta magát, inkább tovább faggatott:

– Mi a helyzet Szorával?

Süketcsönd a túl végen.

– Nehogy azt mondd, hogy Jumi jól hallotta, hogy…

– Hogy Szora beállt őrültkének? Pedig de – válaszolt Icsiró. – Sőt ő maga próbálta beszervezni Sirót is.

A Kurínkava család három generációjának tagjai úgy bámultak a telefonra, ahogy talán csak egy nálunk fejlettebb ufótársadalom egyede tudna, némi csodálkozással meghintett undorral. Ebből beszélgető partnereik ugyan semmit se láttak, azért sejtették, mi zajlik most bennük.

– De a tervünkben az szerepelt, hogy Szorával együtt veszik el ezeknek az erejét. Egyedül nem lesz elég erőd rá, Siro, vagy pedig teljesen védtelen maradsz az akumákkal szemben – anyáskodott Jumiko.

– Ő most nincs itt. Kicsit még sokkos Nyolcaska és Szora miatt. Hiába mondtam el neki ezt a tablettás dolgot, utána se nyugodott meg. Hisz maga is tudja, hogy nem akarta őket megölni.

– Tudom-tudom, de nem volt más választása az adott helyzetben; ráadásul az a lány már tényleg nem volt ember. A Majumi sérüléseiből szivárgó energia egyértelműen démoné, valamint a folyamat valószínűleg visszafordíthatatlan. Ezt nem árt, ha tudatosítod benne. Ha balul üt ki valami és Ren aktiválja ezeket, akkor végeznetek kell velük.

– Épp ezért akarja Rent elkapni először.

– Nem hülyeség! – helyeselt Kage.

Kira ráförmedt:

– Két perccel ezelőtt még itt fikáztad őket!

– Figyelj, üzenem Sirónak, hogy mi minél hamarabb elkészítjük a labdacsokat – szólt közbe Jumiko, aki biztosra vette, hogy fia mostanra rég pálfordulást hajtott végre.

– Én pedig holnap átviszem Jumit – búcsúzkodott Kira, aztán hirtelen felkiáltott, megszakítva Kuroszava elköszönési kísérletét: – Várj, hol vagytok?

– Haruminál. Jó éjt! – bontotta a vonalat Icsi.

 

Szólj hozzá

angyalok árulás démonok démonvadász Ren Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko Őrültek Társasága Mindegyeske Kurínkava Kagehiko A kép átrendeződik