2017. jan 08.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 27/1.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 27/1.

Kötelékek

 

Kötelékek terme

 resize.png

A következő héten

A Hanaicsiből kivezető úton, péntek, 01:12

Szora – ilyenkor szokásosan – ezerrel hajtott kijelölt céljuk felé. A biztonság kedvéért ő és az anyósülésen utazó Majumi nem változott még át, elkerülendő a rendőri szervek ismételt ijesztgetését. Mögöttük Siro kucorgott már jorusialakjában, dacos arccal, sértődött tekintettel bombázva Tyúkapót, aki ezúttal nem hagyta, hogy a kocsi tetején élvezze az utazást.

– Ne nézz rám ilyen gyilkos szemekkel! Semmi kedvem a sztrádáról összeszedni. Különben sem bölcs dolog még azelőtt összetörni magad, hogy harcoltunk volna – sorolta intelmeit, érveit Szora.– Inkább kerítsd elő Kuroszavát!

– Mondtam már, hogy csak hangposta jelentkezik – felelt kissé ingerülten Siro.

– Hogy hogy? Éjszaka van! – mordult a srác, mire a mellette ülő rögvest kioktatta:

– Igen, amikor is normál emberek édesdeden alszanak pihe-puha párnáik közt.

– De Kuroszava nem normál ember! – ellenkezett Szora közben nagyot fékezve.

– Megvesztél? – jött az automatikus számonkérés a két hölgyeménytől.

A fiú előre mutatott a következő kanyarba.

– Én semmit nem látok – hunyorgott Jumi.

– Igen, az egy kanyar, pont olyan, mint a többi… – kezdte Siro, majd felfedezte a levelüket vedlett bokrok közt megbúvó zsarumobilt. – Nem szóltam. Egyébként Icsi nem hiszem, hogy kikapcsolta a telefont. Valószínűleg inkább lemerült, és elfelejtette töltőre rakni.

– Hogy lehet azt elfelejteni? – hőbörgött óvatosabban, legfőképp lassabban vezető sofőrjük.

– Meglepődnél, mi minden kihullik a memóriájából – legyintett a lány.

– No comment.

Közben szép szabályosan elhajtottak igencsak leharcoltnak rémlő éberék előtt.

Becenevükkel ellentétben a két rendőr álmosan pislogott a Corvette-re meg a sebességmérőre. Egyiküknek feltűnt a hátul utazó Siro és a hátára csatolt két kard. Már épp szólt volna a másiknak, hogy menjenek utánuk, amikor eltépett előttük egy másik autó. Hamar lemeszelték őket.

– Ha-ha! Ezt most megszívtátok! – örvendezett Jumi.

– Mirokuék voltak? – érkezett a kérdés háta mögül.

– Ő, Raidon meg az a fura fószer, aki mindig kamerázni próbál minket harc közben.

– Nem értem, mit remélnek? – tette fel a költői kérdést Szora.

– Passz.

– Gondolom azt, hogy többet tudnak meg. Raidon semmit se érzékel. Tudjuk, hogy Miroku lát minket. A pasas meg hall, egyébiránt magányba vonult újságíró – tájékoztatta őket Siro.

– És ezt csak most mondod?! – hitetlenkedett Tyúkapó.

A lány csak szemeit forgatta. ’Nem mindegy?’

– Van még valami frenetikus infó, amit elhallgatsz előlünk? – faggatózott Majumi.

– Jumiko azt mondta: mindannyian veszélyben vagyunk, de Akuma rám vadászik.

Szora ismételten a fékre taposott, ám ezúttal tényleg véletlenül, majd megállíthatatlanul dőlt belőle a szó meg összes felháborodása:

– Ezt csak így benyögöd, mintegy mellesleg? Miért nem szóltál erről? Egyáltalán mióta tudod? Mikor tervezted ezt közölni velünk is?

– Megismételném előzőleg csak gondolatban kimondott válaszom: nem mindegy? A tényeken nem változtat. Vagy gondolod, ha előbb kitálalok, Akuma megijed tőletek és letesz a terveiről? – gúnyolódott Siro.

– A francba is, ez nem erről szól, Siro! – hordta le Jumi. – Arról, hogy titkolózol előttünk! Sose fogod fel adni ezt a magányosfarkas-szerepet? Nem zavar, hogy ezzel minket bántasz meg?

– Szerintem meg túldramatizálod. Mit szeretnél? Számoljak be arról is, mikor kell vécére mennem?

– Te meg elbagatellizálod! – szólt rá Szora bosszúsan. – Azt is elhallgattad, hogy az álom során harcoltál egy boszorkánnyal és találkoztál Akumával.

– Mert ez az én dolgom! – kiabálta Siro vörös arccal, reszketett a haragtól.

Független emberi lény, és ha Akuma rá vadászik, az csak kettejükre tartozik. Ezek meg még azt is képtelenek felfogni, hogy őket igyekezne megvédeni.

– Kedves, Szora! Nem éppen te voltál az, aki rám bíztad a Ren ügy megoldását? Nem tőlem várjátok mindig, hogy megküzdjek a dyavolokkal? Mivel én rendelkezem a legnagyobb erővel, nem rám hárul minden felelősség? Ha ez a szemétláda tőlem akar valamit, nem nekem kell elintéznem? Nehogy úgy járjatok, mint az előző generáció meg Kira szülei?

Szora és Jumi döbbenten hallgattak. El kellett ismerniük, hogy tudatosan és tudattalanul is mindig rá támaszkodtak és mindig neki kellett meghoznia a döntéseket. Siro értük is felelősséget vállalt, így pedig kötelességének érezte, hogy megvédje őket.

– Nézd, én megértem ezt, de Juminak is tökéletesen igaza van. Foggal, körömmel véded a függetlenséged, nem bízol igazán bennünk és még mindig, ahol lehet, hárítasz, leginkább azzal, hogy eltitkolsz dolgokat. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy a Sines témát is simán leplezted volna előttünk! Azt is tudom, gondolatolvasás nélkül, hogy azt hiszed, az is csak rád tartozik, pedig nem. Végig unszoltál minket, hogy együttműködjünk, de te magad közben folyamatosan kicsúszol ebből. Jobb lenne, ha elhinnéd végre, hogy most már nem mindent egyedül kell megoldanod. Te meg akarsz védeni minket, de nem gondolod, hogy mi is szeretnénk megvédeni téged?

– Rendben, sajnálom, hogy nem szóltam előbb. Amúgy is lekoptatott, hogy csak akkor találkozunk vele, ha kiálltuk a próbákat.

Szora már meg sem kérdezte Sirótól, hogy mégis mikor volt neki alkalma e bájcsevejt lefolytatni a főgonosszal. Jumi meg elsiklott az újabb elhallgatás fölött, helyette Akumáról ironizált:

– Újabban népmesei hangulatban van? Mi vagyunk a hercegek, akik a próbák után elnyerik a királykisasszony kezét meg a fele királyságot? Egyáltalán hova a búsba megyünk most?

– Az Isten háta mögé, világ végére, az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen túlra…

– Oda, ahol madár se jár – fejezte be a srác Siro megkezdett felsorolását, majd ismét a fékre lépett, ahogy összeálltak a fejében kavargó információk.

– Tyúkapó! Ha még egy ilyet csinálsz, esküszöm, megöllek! – mordult Jumi.

Szora totál elsápadt és suttogva mondta el megvilágosodását:

– Jumiko azt mondta, hogy hamarosan elkezdődik a végjáték… Siro, ne mondd, hogy ez most…

– Nem tudom, de minden esély meg van rá – felelte a lány Buddha képet öltve magára.

– És ezt te csak ilyen nyugodtan mondod?! – hördült előtte az anyósülés.

– Miért? Mit kéne tennem? Rohangáljak fejvesztetten, pánikolva, világ végét jósló üvöltések közepette? Jelzem, ezt egy autóban ülve elég nehéz lenne kivitelezni – érkezett a válasz.

Hanaicsi, Kodai városrész, péntek, 01:34

Kuroszava Icsiró tényleg békésen aludt, ha az utolsó negyven perc forgolódását figyelmen kívül hagyjuk. Félálomban pördült ide-oda az ágyban, sehogy se találta a kényelmes pozíciót, folyamatosan lüktetett valami agya hátsó fertályában, mintha elfeledkezett volna egy fontos dologról.

Egyszer csak vakító fény árasztotta el a szobát. Csukott szemhéja vörösen izzott, mint amikor ragyogó napfényben lehunyjuk szemünket. Beletelt még két percbe mire felriadt, majd másodpercnyi idő alatt berobbant álomtól ködös tudatába, hogy mit is felejtett el.

A Szivárványhártya foglyul ejtett kisállatként próbált kiszabadulni a rá halmozott ruhák alól, ugyanis fürdésnél csak úgy levágott mindent egy kupacba a szoba közepére, és utána szépen ki is ment a fejéből, hogy a kristályt visszavegye. Az pedig ki tudja, mióta igyekszik jelezni neki; ha az első felébredése óta, akkor állati nagy gáz van. Egyből a telefonjáért nyúlt, de az lemerült, azt is elfelejtette töltőre dugni. Most erre nem volt ideje.

Kótyagos állapotához képest hipersebességgel magára kapkodta ruháit, a lehető leghalkabban kisurrant, lesunnyogott a lépcsőn, ahol viszont belebotlott egy újonnan szerzett virágba. Épphogy elkapta, mielőtt éktelen csörömpöléssel leszánkázott volna a maradék fokokon. Szitkozódva megigazgatta, ám ekkor meghallotta apja hangját, majd az ajtó nyikordulását. ’Már csak ez hiányzott!’

Tudta, hogy rendszerint valamikor hajnalban kimegy egyikük a vécére, és most biztos meghallott valamit. Elbújt lent a mosógép mellett, lélegzetét visszafojtva imádkozott minden eddig létező istenséghez, hogy apja ne legyen túl kíváncsi és ne jöjjön le. Hála az összes szenteknek, csak a lépcsőfordulóból nézelődött egy darabig, majd visszament.

Ezt a részét borzalmasan gyűlölte. Ilyenkor irigyelte Szoráékat, akiknek nincs családjuk vagy a megmaradt tagok teljes mértékben tojnak rájuk, épp ezért nem kerülnek hasonló helyzetekbe, amibe ő már nem először futott bele. Ha nem kerüli el a találkozást, akkor magyarázatot kéne adnia, azonban az igazat nem hinnék el neki. Egyáltalán van olyan szülő vagy hétköznapi ember, aki bevenné ezt a sztorit?

Sirónál nem lelt megértésre méltatlankodása és irigykedése, barátnője ugyanis közölte, hogy inkább örüljön, hogy szeretetteljes, normál családi környezetben nőtt fel, ez sokkal többet ér annál, hogy így néha napján kellemetlen szituációba keveredik.

Kira volt lényegében az egyetlen, aki átérezte problémáját, hisz neki is titkolózni kellett nevelőszülei előtt, ráadásul nem egyszer kellett már magyarázkodnia, hogy azt már ne is említsük, náluk a gyámok és Jumiko között állandó háború folyt, továbbá Majumi se volt a szívük csücske és ez enyhe kifejezés.

Náluk se voltak zökkenőmentesek a dolgok, főként az elején, de az utóbbi időben – hála égnek – Siro és a szülei jól kijöttek a másikkal. Ő maga mondjuk baromira nem értette, az elején mi okozott problémát, aztán egyszer királyfi, Harumi és Kiráék társaságában kivesézték a dolgot.

Harumi elmondta, hogy elég érthető, hogy szülei az elején fenntartásokkal éltek Siróval szemben, hiszen minden szülő szeretné, ha gyermeke boldog lenne és a legjobb társat találná meg; és nyilván maga Siro sem segített a dolgon. Az asszony pontosan tudta, hogy a lány nem jó kapcsolatteremtésben, borzasztóan szorongó természete az ilyen helyzetekben akadályozza, hogy az elvártnak megfelelően viselkedjen, és főképp hallgatagságával távolságtartást érzékeltet, bizalmatlanságot kelt. Mindennek tetejébe tudattalanul is saját szüleivel való kapcsolatát vetítette rá barátja felmenőire. Így pedig már kezdet kezdetén a szokásosnál rosszabb alapról indult ebben az egyébiránt is sok buktatót rejtő kapcsolat kialakításban.

Ez már viszont a múlté, mindkét fél nyitott a másik felé és lassan összecsiszolódtak, elfogadták a másikat, legalábbis Icsirónak úgy tűnt.

Miután várt néhány percet hirtelenjében lelt rejtekhelyén, kiosont, csendre intette a felneszelő kutyákat, majd a lehető legkevesebb zajjal előszedte a motort.

Kint eltolta az utca végéig és csak utána indította be. A csuklójára kötött kristály útmutatását követve elrobogott, közben átkozta magát az ostoba feledékenysége miatt. Azt sem tudja, hol vannak a többiek vagy mikor indultak el. Ráadásképp valahogy rossz érzés fogta el, ami még kevésbé segített abban, hogy higgadt maradjon.

Júrei szaito barlangrendszer, péntek, 01: 55

További húsz perces autózást követően megálltak egy földút végén, ahol sorompó és nagy vöröslő betűs tábla hirdette, hogy ez már magánterület, méghozzá a mélyen tisztelt Aono Dan tulajdona.

– Még a végén kiderül, hogy apád lepaktált Akumával – jegyezte meg Jumi az átváltozását követően.

– Dan már kis millió másik ördöggel kötött szövetséget, de olyannal biztos nem üzletel, aki pénz helyett lelkekkel meg puszta szenvedések látványával fizetné meg, ha csak Akuma nem működtet pénznyomdát – nyilatkozta érzelemmentes hangon Szora.

– Egy bankó, nem bankó, mindenekfelett – verselte Siro.

– Humorpirítóst vacsoráztál? – érdeklődött a srác.

Még tíz percet botorkáltak a holdfényes, ám így is sötét éjszakában. Siro elkönyvelte, hogy ez a fényforrás marha jó egy kis romantikázásra, de semmi haszna, ha egy elburjánzott erdős területen óhajtasz közlekedni. Majumi majdnem pofára esett. Egyensúlyának visszanyerése után dühösen fújt egyet a fejletlen flórához tartozó, göcsörtös gyökérre, amiért az nem kúszott el jól nevelten útjából. Szora pedig azon morgolódott, hogy nem elég, hogy pofon csapta egy ág, de még két pókhálón is átgyalogolt, mire végre megérkeztek úti céljukhoz.

A barlang bejárata előtt, rozzant táblán a Júrei szaito felirat állt. Mivel kint egy fia lelket se láttak, nemhogy néhány száz démont, elindultak befelé.

Siro meglepődve tapasztalta, hogy néhány perc után tisztán látott a sötétben, még ha nem is olyan messzire, mint egyébként. Az újdonság varázsának elmúltával azon gondolkodott, hogy ezt az erdőben miért nem tudta megtenni?

– Egyébiránt én olvastam erről a helyről – törte meg a nyomasztó csendet Jumi.

– Nekem elég hátborzongató ez a hely háttérsztori nélkül is – intette le elcsukló hangon Siro.

A sereghajtó Szora azonnal tudta, miről van szó, és nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát.

Jumi falusi vénasszonyként reppent a pletykaszagra.

– Miről van szó?

– Semmi – vágta rá rögvest Siro, azonban Tyúkapó nem kímélte.

– Két hete szombaton én, Siro és Kuroszava filmeztünk, amíg ti Kirával romantikáztatok.

Szora közben is elröhögte magát.

– Gondoltuk, körbecsattogunk a csatornákon. Az egyik adón A barlangot adták. Ott ragadtunk, de Siro nem szólt egy szót sem.

– Az a verzió, amibe a barátnők vannak, meg rögtön úgy indul, hogy a kocsiban felnyársalják valami fémrudak a hapsit meg a gyereket?

– Csak a film után jöttem rá, hogy Siro nem bírja az ilyeneket…

– Akkor ezért lett hirtelen villanykapcsolgatási mániája két-három napig – világosodott meg Jumi.

– Jól van már, na! Nekem tényleg ijesztő volt – duzzogott Siro, miközben kirázta a hideg.

– Kuroszava se nyögte volna ki még idejében, hogy úgy szorongattad a kezét, hogy azt hitte, eltöröd – folytatta Szora.

– Most komolyan, mi a fene volt neked ijesztő benne? Egy rakat rusnya démonnal küzdesz meg nap, mint nap, tényleges életveszélyben. Most pedig éppen Akumával fogunk randevúzni, aki teljes valóságában rád vadászik – értetlenkedett Jumi. – Hogy azt már ne is mondjam, még ha tényleg léteznének is azok a valamik, van két kardod, egy böhöm nagy sárkányod és tetszés szerinti számú ilyen…

– ókicunéd – segítette ki Szora.

– Leszállnátok már a témáról? – füstölgött a lány. – Először is nem tudom megindokolni a dolgot. Másodszor első alkalommal az akumától is sikítófrászt kaptam.

– Szerintem ezzel mind így voltunk – bökte közbe Tyúkapó, felidézve, hogy elsőre ő is eléggé betojt.

– Harmadszor ezt már megszoktam. Negyedszer Akuma se nem ijesztő, se nem ronda. Maximum kicsit furcsa atmoszféra lengi körbe és – meg kell, mondjam – emberi mértékkel is jóképű – fejezte be Siro.

– Ezt meg se hallottam – ignorálta a srác.

– Most miért? Nem vakságot fogadott és nem is neked – ellenkezett Jumi.

– Ebbe csak az a vicces, hogy fordítva már ti, nők nem vagytok ilyen elnézők – hőbörgött Szora minden férfi társa nevében is.

– Azért, mert ti, tisztelet a kivételnek, undorítóan, leplezetlenül és gátlástalanul csináljátok. Mi csak elismerjük, hogy más is jól néz ki, de nem vetkőztetjük le, faljuk fel a szemünkkel és hadd ne mondjam – tiltakozott vehemensen a harcművész leányzó.

– Szerintem meg hagyjuk ezt abba, és azt most leszögezem Jumi, hogy jobb, ha nem tudod, hogy én mit gondolok, pláne nem, hogy mit szoktam nézegetni, akár olvasni is – zárta rövidre a témát Siro.

– Te jó ég! – nyögte Jumi.

– Legalább ő őszinte – értékelte Szora.

Valahol örült is e fejleménynek, hiszen Sirónál – az apjával történtek miatt érthetően – nem volt egyszerű és magától értetődő, hogy a szex és a vágy, a fantáziálás természetes és általában nem elítélendő dolog. Tisztában volt azzal, hogy ehhez nemcsak arra volt szükség, hogy Siro helyén lássa és helyesen a témát, de Kuroszava türelmére és megértésére is, aminek köszönhetően nemcsak fejben rakta helyre dolgait a lány, de képes volt e tapasztalatot megélni is. 

– Inkább mesélek a helyről – próbált terelni Majumi.

– Arról, ahol Kirával voltatok? – gonoszkodott Siro, mire férfi társuk nyomban felhördült:

– De lányok!

– Ne hőbörögj! Nem mondtam semmi olyat. Te láttad bele a perverz gondolatot – hárított a szőkeség ártatlan arccal.

– Mintha nem ismernélek – kontrázott Szora.

– ERRŐL a helyről – vágott közbe Jumi.

Siróék elnémultak.

– Ez a barlangrendszer alig feltérképezett és földönkívüli – érzékelte társai kétkedését mentális állapotát illetően. – Szó szerint – erősítette meg.

Szora megértette a célzást.

– Akkor nem lehet valami nagy…

– Épp ellenkezőleg, ez egy oltári nagy meteor. Feltételezések szerint eredetileg akkora lehetett, mint egy kisbolygó. Első teóriák közt szerepelt, hogy ez lehetett a dinók kipusztítója, ám ezt hamar megcáfolták. Vizsgálatokkal bizonyították, hogy körülbelül ötezer éve van ez itt – folytatta ismertetőjét Jumi nem kevés fogvacogás kíséretében.

Ahogy egyre beljebb haladtak, úgy csökkent a hőmérséklet, még hozzá olyan drasztikusan, hogy felmerült bennük, esetleg a Déli-sarkon kötnek ki az út végén.

– Hadd találjam ki: ezzel érkeztek azok az ufók, akik kultúrát és civilizációt adtak az itt rohangászó barbároknak? – firtatta Siro, aki menet közben árgus szemmel fürkészte a barlang rücskös mennyezetét, a folyosó oldalán nyíló repedéseket, kisebb járatokat.

– Talált, süllyedt; azonban nem ez volt az egyetlen elképzelés. Két közösség is intenzíven kapcsolódik ehhez a helyhez. Az első egy múlt században a környéken élő bennszülött törzs, róluk később mesélek. A másik, ami viszont számomra teljesen érthetetlen, a keresztények. A különböző felekezetű atyák, papok, apácák abban egyetértettek, hogy ez a komplett barlangrendszer a mennyből hullt alá…

Jumi gúnyos hangnemét érzékelve Szora nem állhatta meg, hogy közbe ne kotyogjon:

– Végül is igazuk van, hisz a mennyország hagyományosan valahol az égben van, így ez az univerzum valamely pontjáról idepottyant hegy valóban mennyei.

– Te tudod – hagyta rá a lány, aki nem hitt Istenben vagy a mennyországban, persze tudta, hogy szigorúan véve megcáfolni se lehet ezt a századokon át ívelő elméletet. – Még ha ezt minden fenntartás nélkül el is fogadjuk, a különféle agymenések már tényleg tébolyultak. Egyesek szerint így került a földre a Sátán, mások úgy vélték maga az Úr járt itt inkognitóban…

– Anyám! És mégis minek öltözött? Az nem probléma, hogy a sátános dolog meg időben hibádzik? Ötezer éve már nemhogy léteztek emberek, de Egyiptomban és Mezopotámiában vagy akár szentírások szerint Indiában is kultúrák születtek, birodalmak megteremtésével vajúdtak. Már pedig a fáma úgy szól, hogy az ördög kígyó alakjában rontotta meg az embert és kényszerítette, késztette a nagybötűs bűnre – tiltakozott Siro.

– Van ennél kacifántosabb is! Egyesek úgy hiszik, a bukott angyalokat vetették így ki a mennyből. Ezek a hívők, bár soha nem jártak bent, úgy tartják, ez volt Luciferék börtöne, ahonnan a gonosz kiszabadította őket.

– Atya ég és minden szentek! – csóválta a fejét Siro, aztán feltűnt neki, hogy Tyúkapó lemaradt.

A srác néhány méterrel távolabb furcsa, átszellemült arccal simogatta a barlang hideg, szürke, göröngyös falát.

– Szora, minden rendben? – puhatolózott a lány.

– Igen, csak valahogy olyan érzésem van, hogy már jártam itt – felelte, mire Jumi összecsapta kezeit.

– Meg van! Biztos valami hallucinogén van a levegőben, és akik itt voltak azóta is a látomásaikat kergetik, amiket természetesen továbbadtak mindenféle más embernek.

– Nem vagyok beállva és nem haluzok semmit – ellenkezett Szora.

– Dettó, viszont nekem is ismerős a hely – kontrázott Siro.

Társuk azonnal letromfolta őket:

– Jesszusom! Persze, hiszen minden nyavalyás barlang ugyanolyan! Gyerekként kirándultatok valahol és most azért hiszitek, hogy itt voltatok.

– Oké.

– Ha te mondod – érkezett a két szűkszavú válasz.

Jumi legyintett és folytatta a végtelenbe vesző utat, valamint ismertetőjét.

– A bennszülöttek már sokkal érdekesebbek. Persze az ő történeteiknek csak akkor van értelme, ha az ember fia/lánya jorusi vagy bjakuren, különben csak szokásos primitív mende-mondának, hiedelemnek lehet nevezni.

Több kutató is rögzítette azt az elbeszélésüket, miszerint miután valami törzsi torzsalkodást követően szétváltak két klánra, és az új nép itt letelepedett, eltűntek emberek, mások megbolondultak, gonosz szellem szállta meg őket, megölték atyjuk-anyjuk, fivérük, gyerekük, akit értek. A sámánuk tehetetlennek bizonyult és hamarost felkötötte magát. Mivel utódja nem volt, a törzs nagy bajba került.

Ekkor történt, hogy egy tizenéves ifjú elmondta, hogy ő látta a rossz szellemeket, melyek ebből a barlangból jönnek elő az éj leple alatt. Elmesélte, hogy egy éjjel ő és szerelme kint időztek, amikor furcsa hangokra lettek figyelmesek. A fiút megharapta az egyik szörnyeteg, majd szétfoszlott, ugyanakkor ő maga is átváltozott. Teljes harci fegyverzetben szállt szembe az ártó lényekkel és megölte őket mind egy szálig.

Két nappal később az ifjú nagyon beteg lett. Amikor szerelme meglátogatta látta, hogy beléköltözött egy szellem. Meggyógyította azzal, hogy kiűzte belőle a gonoszt. Így aztán a fiú és a lány is sámán lett, egyikük harcos, másik gyógyító. A továbbiakban jól ment a törzs sorsa.

Az új sámánpárnak két fiú dédunokája született, ám a szokások szerint az idősebb lett a sámán. Csakhogy hiába látta a szellemeket, eleitől eltérően nem tudott velük végezni, sem a betegeket meggyógyítani.

A katasztrófától öccse védte meg népét, aki több száz gonosz szellemmel bánt el egyetlen éjjel. Ő lett a sámán és újra béke, nyugalom volt. Addig a teliholdas éjszakáig, amikor egy olyan szellemmel találta szembe magát, akit képtelen volt legyőzni. A lény megölte húgát, aki az utolsó gyógyító volt. A férfi tudta, ha ő is meghal, nem lesz, aki megvédje népét, ugyanis két gyermeke, akárcsak bátyja, csupán látta a szellemeket. Ezért megkérdezte a hatalmas gonoszt, mit szeretne, majd ezt követően alkut ajánlott. Azt mondta, megkaphatja az ő lelkét, de cserébe hagyja békén a népét.

Néhány évtizedig a törzs tényleg nyugodtan folytatta mindennapjait, aztán újra eljöttek. Már nem volt, aki megvédje őket, így az őrjöngőket megölték, a megmaradtak egy darabig még együtt vándoroltak, majd lassan szétszéledtek a nagyvilágban.

Az eredeti történet egyébként az utolsó sámán önfeláldozásáig tart. A következő támadásról egy újságíró számolt be, aki szemtanúja volt ennek az őrületnek. Leírta azt az elemi brutalitást, ahogy az emberek kifordultak magukból és lemészárolták, akit értek. Volt olyan, aki saját magát csonkította meg, zsigerelte ki, de olyan is, aki kannibálként tépte még élő felesége húsát, hogy azt már ne is mondjam, hogy olyan fickó is akadt, aki megkínzott lányával közösült és közben megfojtotta.

– Vizuális típus vagyok, úgyhogy légyszi, ne folytasd! – nyögte elgyötörten Siro.

Szora csak némán borzongott.

– Őszintén, nem csodálom, hogy az életben maradt újságírót élete végéig a pszichiátrián ápolták. Soha nem tudta elfelejteni az átélteteket. Egy barátja volt, aki – kételkedve szavaiban – rögvest utána járt a dolognak.

Amikor ő is eljött ide, a törzs tagjai még itt voltak, de csupán azért, hogy nappal eltemethessék halottaikat, majd éjjelre továbbálltak. A barát is hamar elhagyta a helyszínt. Saját elmondása szerint, ha élete minden napján seggrészegre inná magát, akkor sem tudna annyit hányni, mint amit aznap a puszta hullák látványa kihozott belőle. A történet egyébként 1959. május 9.-én zajlott le.

Állítólag járt itt egy katonai csapat is, tudósokkal, mert úgy gondolták, valamiféle vegyi, biológiai fegyver lehet itt, amitől megőrültek szegény párák. Semmit se találtak, de őket is már csak oszló tetemként lelték fel az utánuk küldöttek.

Egy ideig amolyan katasztrófaturista-látványosság lett, persze kizárólag nappal, aztán ketten eltévedtek odabent, utána senki se jöhetett ide.

Jumi ekkor belerúgott valamibe, dühösen felszisszent.

Siro döbbenten meredt az elrúgott koponyára.

– Ha jól sejtem, épp most találtuk meg az elveszett bárányokat.

Szólj hozzá

barlang démonok démonvadász Regény Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Szaszaki Daiszuke Kötelékek Kötelékek terme Miroku