2017. jan 15.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 27/2.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 27/2.

Kötelékek

 

Kötelékek terme (folytatás)

 

resize.pngA Hanaicsiből kivezető úton, péntek, 02:05

Kuroszava Icsiró dühösen rúgta be újra és újra a motort, ám az sehogy se akart ismét beindulni, hiába kérlelte szépen vagy válogatott káromkodások özönével. Nem és nem tudta ép ésszel felfogni, hogy miért most kell még ennek is bekrepálni.

Más ötlete nem lévén, elkezdte tolni a motort az út szélén abban a reményben, hogy már nem lehet messze a helyszíntől. Csak mikor az utolsó házakat is elhagyta, az utolsó lámpa fénye is elhalványult mögötte, ébredt rá, hogy mekkorát tévedett. El nem tudta képzelni, mégis hova a búbánatba tart. A szentély kivételével sose voltak a városon kívül. Lehet, hogy most is ott van valami éjszakai fesztivál?

Némi kutyagolás után feltűnt egy benzinkút. Gondolta, ott esetleg utána kérdez, miféle rendezvény van a környéken; még jó, hogy nem változott át, amikor apja majdnem felfedezte.

Amint letámasztotta a kútnál csődöt mondott motorját és elindult befelé, meghallotta egy ismerős motorhangját egy autóéval együtt. Hátrapillantott, nem tévedett, tényleg Sin Kawasaki Ninjá-ja volt az. A vele tartó, vörös Toyota Yaris is befordult. Miután lekapcsolták lámpáit, látta, hogy Jumiko az, Kagehiko, Kira és Liliana társaságában.

Az asszony lehúzta az ablakot és kiszólt:

– Pattanj be! Elviszünk.

Icsi gyorsan berohant még a boltba és megkérte az ott strázsáló pasast, hogy figyeljenek a lerobbant MZ-re, amint tud, visszajön érte. Az ürge is nagy motoros lévén megígérte, hogy vigyázz rá, mint a szeme fényére.

Kuroszava beült Kira és Liliana mellé hátra, és már suhantak is tovább, a Kawasaki követte őket.

– Te hogy hogy még itt vagy? – vonta kérdőre Kira.

– Elfelejtettem visszavenni a kristályt – felelte halkan.

– Hol vannak Jumiék? – faggatta tovább a bjakurenfiú.

Icsiró megrázta fejét, majd Kira szúrós tekintetére nagy nehezen kinyögte:

– A telefonom lemerült, semmit nem tudok.

– Gratulálok! – morrant epésen a srác.

– Akira, elég! – intette le Jumiko. – Így legalább tudjuk követni az ő Szivárványhártyáját és nemcsak a megérzéseinkre kell hagyatkoznunk.

Icsiró meghökkent.

– Megérzésekre? Hol van Liliana és Sin kristálya?

– Mindkettőjüké eltűnt, pontosabban ellopták tegnap este, amikor fürödtek – válaszolta morcosan Kira.

– Akuma csak négyőtöket akarta meghívni az utolsó felvonáshoz – jelentette ki Jumiko.

– Nagyi, ez nem egy színdarab! – csattant fel az önmagából kivetkőzött Kira.

Az asszony nem vette magára unokája kirohanását.

– Neked nem, de neki igen – mondta szenvtelenül.

– Na, de akkor nem hibátlan rendező! Vagy az a nő is hozzátartozik? – firtatta Kage.

– Nő? Miről beszéltek? – értetlenkedett Icsiró, aki kezdte úgy érezni magát, mint egy évekig kómában fekvő beteg, aki körül közben zajlottak az események és neki fel kell zárkóznia.

– Nem tudom. Egyszer csak megjelent a szobában és közölte velem, hogy eljött az idő – folytatta Kage.

– Akemi volt az. Nem Akumához tartozik. Velünk van. Ettől függetlenül Icsiró az élő bizonyíték rá, hogy Akuma sem számolt mindennel – magyarázta Jumiko.

– Már bocsánat, de mit jelent az, hogy eljött az idő? – kérdezte halk hangon Liliana.

– Itt a játék vége. Most magával Akumával fogunk találkozni.

– Persze, vagy Jumiék hullájával – vágott közbe Kira.

– Akira, maradj csöndbe! Nem a barátnőd kell neki – mordult ingerülten Jumiko, majd hirtelen elhallgatott.

– Hanem? – szekírozta tovább unokája. – Azt ne mondd, hogy csak teázni hívta meg őket!

Az asszony kijött béketűréséből, ő nagyon is jól tudta, mire megy ki ez a játszma. Rácsapott a kormányra.

– Siro kell neki! – csak még idegesebb lett, hogy ez csak így kiszaladt a száján.

Látta a visszapillantóból, hogy Sin elveszti az irányítást motorja felett, de nagy nehezen újra egyenesbe jött. Érezte, hogy iménti kirohanásának köszönhetően a fiú egy másodpercre bejutott elméjének lezárt területére, amit eddig sikeresen védett meg annak képességétől.

Icsiró halálsápadtra váltan ült hátul.

– Most boldog vagy? – tudakolta gunyorosan unokájától.

Az nem felelt. Nagyanyja e nélkül is tudta, hogy igen.

– Miért kell neki? – kérdezte félénken Liliana, aki tökéletesen érzékelte a Sinből és Icsiróból áradó félelmet.

Jumiko felsóhajtott és jelezte a mellette ülő fiának, hogy hallgasson.

– Mert ő az ősellensége, de többet nem mondhatok.

Mindenki leesett állal bámult rá. Kage arca hónapok óta először felragyogott, azonban anyja kérésére meg se pisszent. Icsi úgy érezte, egész valóját felemészti az aggodalom, abban próbált némi megnyugvást lelni, hogy Szora is ott van Siróval.

Amikor Kagehiko megszólalt, Jumikóban megállt az ütő.

– Ne aggódjatok annyira!

– Már hogy a fenébe… – méltatlankodott Kuroszava.

– Gondolkozz! Ha ősellenségek, akkor Siro van annyira erős, hogy szembeszálljon vele.

Icsiró hitte meg nem is ezt az egészet. Nem értette, hogy az ő Sirója, hogy a fészkesbe lehet egy több ezer éves démon ősellensége? Ez nonszensz, abszurd, lehetetlen.

Sin is hasonló következtetésre jutott magában. Hiába érezte meg Jumikón és Kagehikón, hogy tudnak valamit, egyikük erre vonatkozó gondolatait és emlékeit se volt képes elolvasni. Viszont Kage meglátásával egyet tudott érteni, így enyhült valamelyest félelme, amely azzal az izgatottsággal vegyült, hogy most mindenre fény derül.

Kizuna no hiroma, péntek, 02:22

– Hogy a francba tudtak eltévedni? Csak egyenesen tovább mentek volna és kijutnak – hitetlenkedett Szora a két csontváz fölött.

– Ez egy jó kérdés – értett egyet Siro.

– Ti meg vagytok zakkanva? – hördült Majumi, ám ők nem tudták mire vélni megrökönyödött arckifejezését. – Nektek nem tűnt fel, hogy ezen a helyen több elágazás van, mint a világ legbonyolultabb labirintusában?

Nemet intettek, társuk nem győzött csodálkozni.

– Ti egyszerűen lehetetlenek vagytok! Hiába próbáltam megjegyezni az utat, semmire se mentem. Egyáltalán hogy csináltátok, hogy pillanatra se gondolkoztatok el? Sőt észre se vettétek? – folytatta értetlenkedését a lány miközben továbbhaladtak.

Hirtelen ragyogás vakította el őket, amikor a következő fordulónál átbújtak egy meglehetőst szűk járaton.

– Egyrészt ők már a kristály felvillanásakor tudják, hova jönnek, másrészt nagyon is jól ismerik ezt a helyet – szólt egy ismerős női hang.

Mikor végre hozzászokott szemük a kékeszöld, sziporkázó fényhez, megpillantották Akemit, majd a hatalmas termet.

A falakon kristályok ontották magukból a fényt, úgy bukkantak elő a repedésekből, mint kopár, sziklás tájon az imitt-amott növekvő fűcsomók. A legkísértetiesebb, ám mégis gyönyörű látványt azonban a talaj nyújtotta. Szűziesen tiszta üvegpadlón álltak, olyanon, amely a legjobb takarítónő mellett is képtelenség, nemhogy egy elhagyatott barlangban. Alatta megszámlálhatatlan különböző színben pompázó, csillogó inda tekeredett minden irányba, bizonyos pontokon egymásba kapcsolódva. A milliónyi bizarr növényzet (vagy legalábbis arra hasonlított) nemcsak színeit, árnyalatait váltogatta, de folyamatosan mozgásban is volt, hol új összefonódás történt, hol szétváltak az eddig összeforrtak.

Majumi volt az első, aki becsukta tátott száját, csak azért, hogy rögvest újra kinyissa, immáron verbális kommunikáció céljából.

– Mégis mit jelentsen ez? Mit keres maga itt? Hol vannak a démonok? Egyáltalán mi ez a hely?

Akemi nem felelt.

Szora még mindig elképedve terepszemlézett, és leginkább az a gondolat foglalkoztatta, hogy vajon mekkora ez az üreg, ugyanis a másik vége homályba veszett.

Siro Akemi vonásait fürkészte összeszűkült szemmel, s minthogy a nő továbbra is némán várakozott, előadta gyanúját:

– Ön nem ember, igazam van?

Akemi aprót bólintott, majd egy másodperc alatt eltűnt s helyén megjelent egy lehelet finom, szivárványos ködlény, mely alaktalan volt, mégis élettől lüktetett. Aztán lassan a szellem alakot öltött.

Első pillantásra egy szép, de teljesen hétköznapi nő állt előttük mesés selyemkimonóba öltözve. Derekáig érő szőke és vörös tincseinek göndör csigái egymásba át meg áttűnve omlottak vállára, hátára. Szeme tengerkék, bőre halvány barack.

Csakhogy valójában egész alakja vibrált, bőrén áttetszett a szivárványos köd örvénylése, szemei a kék legkülönbözőbb árnyalatait váltogatták és pupillái aranygyöngyként ragyogtak. Loknijai is rengetegféle színkombinációt hoztak létre, a hófehértől a hollófeketéig, a legintenzívebb rézvöröstől a legmélyebb bordóig. Kimonójának festése a legkülönbözőbb jeleneteket játszotta. A rajta megjelenő faág hol lecsupaszodott, hol rügybe, majd virágba borult, máskor elhullatta előzőleg kibomló szirmait. Különféle madarak szálltak rá, fészket raktak, alatta férfi és nő találkozott először, csókolóztak, szeretők szerelmeztek, idősek sétáltak kar öltve vagy magányosan botjukra támaszkodva, gyermekek rohantak. Voltak kevésbé szívmelengető események is a heves vitáktól a legbrutálisabb erőszakig, gyilkosságig.

Szora önkívületben makogta:

– Biztos, hogy még a valóságban vagyunk?

Csak gondolatban fűzte hozzá: vagy esetleg Jumi hallucinogénről szóló elmélete beigazolódott, és ők most valamelyik járatban fetrengenek, mint egy frissen belőtt heroinos az árokban, miközben azt hiszi, hogy valamely isteni lénnyel diskurál, esetleg az édenkertbe tért vissza.

– Teljesen – vágta rá minden kétely nélkül Siro és Akemi.

Mialatt Jumi a barlang tömör fala előtt morfondírozott, hogy beleverje-e a fejét, hátha akkor felébred, a nő végre beszélni kezdett.

– A valódi nevem Ai vagy Aishin. Egyike vagyok az Ősöknek, akikből a Lélek született.

– Ácsi –ácsi! Mi van? Már amennyiben hisszük is, hogy van lélek, az Istentől származik, nem holmi szellemszerűségektől – akadékoskodott Majumi.

– Veled tényleg sok baj van – sóhajtotta Ai. – Nem tisztem mindenről felvilágosítani, de a kedvedért és a hallgatásodért annyit elmondok, hogy mi Ősök is Istentől származunk. Épp olyan köztes láncszem vagyunk Isten, a szellemi lények és az ember, valamint a természet között, mint az általatok ismert Jézus.

– Már ne haragudjon, ez szörnyen bonyolultnak tűnik nekem – vakarta a fejét Szora.

– Nem csodálom, hisz ember vagy, és mint ilyen, ebben a mai világotokban, egyre kevésbé tudsz bármit is, ezért sem akartam túl mélyen belemenni az Ősök témájába.

Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy mi Ősök vagyunk azon összetevők, melyekből a Lélek áll. Azonban más az emberi lélek és más a természetben élő lélek.

A különbségük nem tőlünk ered, a különbség, ha néven akarod nevezni, az, amit sokan – véleményem szerint hibásan – eredendő bűnként ismernek. Én inkább döntésnek szeretem hívni, nem tett az ember mást, mint öntudatra ébredt és úgy határozott, nem szeretne többé egyszerű teremtmény, gyermek lenni. Megszületett tudásvágya, hogy azt tudja és a világot úgy ismerje, mint Isten, ehhez viszont az kellett, hogy függetlenné váljon tőle, legalábbis az ember így hitte.

Mivel abszolút szabadnak alkottuk meg, és ezt később sem óhajtottuk visszavonni, teljesült a kívánságuk. Annak ellenére sem szabtunk gátat, hogy tisztában voltunk vele, milyen hosszú az út az ember előtt, s hogy mennyi és mennyi zsákutca, vakvágány és hamis ösvény veszélyezteti.

Az emberi léleknek magát kell szabadon újrateremtenie, míg a természet lelke a mi, kezdetben megalkotott irányelveink szerint működik.

– Ez elég ostobaságnak hangzik. Ki lenne olyan idióta, hogy ezt megtegye? Vagy talán mégse olyan mindentudó az az isten? Azzal nem számolt, hogy az ember úgy dönt, megtagadja a lélek létezését, sőt az ő létezését, és helyette ő maga lesz isten egy csupán matériával rendelkező világegyetemben?

Majumi továbbra sem bírt magával, ráadásul most komolyan, azért jöttek ide hajnalok hajnalán, hogy ilyen lehetetlen témákról beszélgessenek egy szellemmel vagy mi fenével?!

Ai helyett Siro válaszolt, aki – társaival ellentétben – abszolúte nem találta bonyolultnak vagy lehetetlennek e dolgokat, viszont zsigerből tudta, hogy nem az emberi nem sorsa miatt fedte fel magát Akemi.

– Ostobaság maximum az ember részéről, akiben az uralkodási vágy elhatalmasodott; de gondold végig: ha igazán szeretsz valakit, akkor nem korlátozod a szabadságát semmilyen okból, még akkor sem, ha tudod, hogy amit tesz, nem a legjobb számára. Tudom, hogy sokan érvelnek amellett, hogy sokkal inkább szeretet az, amikor megakadályozod, ám azzal végérvényesen megcsorbítod magát a szeretetet is. Az, akit önkényesen bármi okból lekorlátozol mindvégig haragudni fog rád, sőt érzelmei is megmérgeződnek. Figyelmeztetheted, elmondhatod, hogy te úgy látod, ahogy, de ha mégis megteszi, akkor a felelősséget ő kapja, és ha hibázott, neki kell belőle tanulni és/vagy helyrehozni. Te csak annyit tehetsz, hogy oda állsz mellé, és segíthetsz, ahol tudsz.

Csakhogy itt jön ki az, hogy amit az emberek szeretetnek neveznek, valójában mennyire fogyatékos is, hogy végső soron igazán szeretni és minden embert csak Isten tud. Hiszem, hogy – főképp, ha dolgoznak is rajta – létezhet ilyen szeretet emberek közt is, ám ez maximum néhány személyre terjedhet ki.

Emellett hozzáteszem, hogy szerintem itt most igencsak mellékvágányra tévedtünk, és leginkább arra kellene fókuszálni, hogy Ai a léleknek milyen aspektusa és miért mutatkozott meg előttünk.

Ekkor tapsolást hallottak mögülük, majd a járatból előbukkant egy férfi vörös köpenyben, amelynek nyaka az állát is eltakarta, alatta fekete bőrnadrág és ujjatlan felső volt rajta. Ében haja vállát, hátul lapockáját érte, homlokán vörös kendő. Arca finom vonású, mégis férfias, vonalnyi ajkai sötétvörösek, szemei vörösen izzottak a fekete környezetben, pupilláját egy hüllőtől vehette kölcsön.

Ahogy felnevetett, és megszólalt kellemes, kissé baljós színezetű hangján, kivillantak hófehér, hegyes szemfogai.

– Imádom, hogy mennyire zseniális vagy! Azt még inkább, hogy néha fogalmad sincs róla, milyen ösztönösen lényegre törő is.

Siro azonnal hátranyúlt a katanáért, azonban még ki sem húzta a hüvelyből, a férfi ott termett és gyengéden megszorította kardját markoló kezét.

– Ejnye-ejnye, nem kell ilyen morcosnak lenni! Most csak beszélgetünk.

Siro továbbra sem eresztette el kardja markolatát. A fickó másik kezével végigsimított arcán, majd körbefuttatta egy ujját az ajkain.

– Bár meg kell mondjam, szeretem, ha egy nő olyan kihívást jelent, mint te. Sőt, ha valóban te vagy az, akit keresek, akkor nincs is hozzád fogható.

A lány egész testében megborzongott az érintéstől. Fogalma nem volt, mi történik, de szégyen-nem szégyen, ellenség vagy sem, ez a pasi úgy játszik vele, rajta, mintha kifejezetten csak rá szakosodott volna.

– Még egy ilyen gyíkot! Most akkor nem is biztos, hogy őt keresed? – horkant fel Jumi.

Vegyes érzések űzték egymást bensőjében. Egyrészről tényleg lehengerlően jóképű fazon, másrészről ő Akuma, harmadrészt meg nem furcsa atmoszférája van, hanem ijesztően hideg és kegyetlen. Hogy hogy ezt Siro nem érzi?

– Ó, jaj! Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott Akuma, aztán kicsit megrázta fejét. – Nem, nem. Te vagy a megtestesült ráció, a kedvenc emberfajtám, a mindenséget leigázni vágyó tudós! Bár mióta szerelmes vagy, már megjelent némi morális felhang, ám az is önző moralitás.

Közben Szora, kihasználva az alkalmat, a démonatya másik oldalára került és rácélzott. Akuma megelőzte:

– Azt hiszed, nem tudom, hogy megkerültél?

A srác ennek ellenére megfeszítette íját és figyelmeztette:

– Ereszd el Sirót!

Akuma eleget tett a kérésnek, de csak azért, hogy erejét fitogtassa.

– Mert különben mi lesz? – érdeklődött maró gúnnyal s egyetlen mozdulattal, csak két ujját használva, eltörte Szora nyílvesszőjét, aztán foghegyről odavetette: – Ne strapáld magad! Nem vagyunk egy szinten. Az íjadat csak azért nem zúzom szét, hogy legyen némi esélyed az utolsó próbán.

Visszatérve a témánkhoz – itt újból Siróhoz fordult – te pontosan rátapintottál, hogy mihez kapcsolódik Ai. Ő a kötelékteremtő és ez itt a Kötelékek csarnoka, egyben az utolsó megmérettetés helyszíne – harsányan felnevetett, végül hirtelen elhallgatott.

Még mindig ördögi vigyorral közölte:

– Elég volt a szócséplésből. Kezdődjön a móka!

Ezzel egy időben csettintett, mire hangos reccsenés után végtelen csörömpöléssel összetört az üvegpadló. Szilánkjai alól mérges kígyóként csaptak elő az eleddig békésnek titulált indák.

Akuma élvezettel nézte, ahogy egyre reménytelenebbül küzdenek az elkerülhetetlen ellen.

Szólj hozzá

démonok végjáték démonvadász Regény Akuma Ai Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko Kurínkava Kagehiko Icsikava Sinszei Kanó Liliana Kötelékek Kötelékek terme ősellenség