2017. jan 21.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 28.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 28.

Kötelékek

 

Vér és papír

 

resize.png

Júrei szaito barlangrendszer, péntek, 02:51

Végre valahára úgy festett, elérték úti céljukat, és mégse.

Sin és Icsiró gyanakodva, Liliana kíváncsian méregette az előttük magasodó barlang száját.

Kira türelmetlenül berohant a sötétségbe. Jumiko nem szólt semmit, tudta, hogy egymagában nem sokáig jut el. Helyette azon gondolkodott, vajon kik vannak még odabent? Ugyanis a magánút bejáratánál nemcsak a Corvette állt, hanem egy régi, leharcolt Mercedes is, ráadásul, amikor rákanyarodtak erre az útra, egy taxi hajtott ki innen.

Kagehiko a tábla láttán fanyar mosollyal megjegyezte:

– Milyen bájos név!

– Inkább kísérteties – ellenkezett Icsiró.

Sin csak helyeselni tudott:

– Ja, méghozzá szó szerint.

– Miért hívják szellemtelepnek? – kérdezte Liliana bizonytalanul fürkészve Jumiko arcát, akitől a választ remélte.

Az asszony egyelőre nem mutatta együttműködés jelét.

– Ideje bemennünk.

Néhány perces botorkálást követően nemcsak megszokták az őket körbeölelő fekete köpenyt, de végre át is láttak rajta. Ezzel együtt egyre jobban dideregtek a természetellenesnek vélt hidegben. Nem egy szokványos barlang hűvöse volt, amit éreztek, hanem olyan helyé, ahonnan valami módszeresen elszívta az összes melegséget.

– A nevet a múlt században még itt élő törzs adta – szólalt meg hirtelen Jumiko, majd röviden elmesélte a gonosz szellemek és a sámánok történetét.

Kage ironikusan újradefiniálta a hely mibenlétét:

– Magyarán ez Akuma kis játszótere.

Közben megérkeztek az első elágazáshoz, ahol nemcsak Kirát, de Harumit és Josit is megtalálták. Mindhárman tanácstalanul forgatták a fejüket, hátha rájönnek, hogy a három lehetőség közül melyik is a befutó.

Icsiró kérés nélkül előkapta a zsebébe süllyesztett kristályt, amely azonnal a megfelelő irányba húzta kezét.

Hamarosan megtudták, hogy Harumi és Josi hogyan is csöppentek ide.

Mindketten úgy ébredtek álmukból, mintha valaki felrázta volna őket, ám senkit nem láttak. Éppen visszaszundítottak volna, amikor megpillantották a feliratot: Júrei szaito. Harumi a bekapcsolva hagyott tévéképernyőjén, Josi a frissen újrafestett szoba falán.

Manapság a legtöbb ember ilyenkor legyint egyet és a másik oldalára fordulva tovább alszik, velük ellentétben, akik azonnal reagáltak és minden kétely nélkül tudták, hogy ide kell jutniuk.

Kiderült, hogy külön taxival érkeztek, előbb Josi, majd Harumi, és persze egyik sofőr sem nagyon értette, mi a búbánatnak jön utasuk egy ilyen elátkozott helyre az éjszaka közepén.

– Nekem kifejezetten meggyűlt a bajom a taxissal – sóhajtott Josi. – Az ürgének igencsak furdalta az oldalát, hogy mi végre akarok én egy ilyen helyre jönni, hogy azt már ne is említsem, mennyit akadékoskodott azon, hogy ez egy magánterület. Kellett egy kis ösztönzés neki, hogy ne értesítse a zsarukat. Milyen hely ez egyáltalán?! – méltatlankodása a már ki tudja, hányadik, egyre bonyolultabb elágazásnak szólt.

– Akuma saját kis labirintusa – tájékoztatta Kage.

Jumiko rögvest tiltakozott:

– Ez a hely nem az övé, maximum kisajátította egy részét. Ez a barlang többféle szempontból is szent.

– Esetleg volt szent, de ha Akuma itt fészkel, már nyilvánvalóan nem az – hallatta hangját Kira, aki beleütközött a megtorpanó Kuroszavába.

– Akira, kezdem azt hinni, tényleg elhagytad az eszed – morcolt nagyanyja. – A szentséges és a démoni egy azon dolog két oldala…

– És újfent egy köz(rö)helyes bölcselet – mordult unokája. – Haladjunk már! – sürgette az előtte toporgó Icsirót.

– Haladnék, ha tudnám, merre induljunk tovább – szólta le a noszogatót.

– Már a kristályod se tudod használni? – gúnyolódott Kira.

A másik megpördült és hozzávágta a Szivárványhártyát.

– Akkor használd te!

Persze a bjakuren se ment vele semmire, az ugyanis eszeveszetten váltogatta az irányokat, mind a nyolc lehetséges útra rámutatva. Kira dühében a falhoz csapkodta egész addig, amíg ripityára nem tört.

Ahogy elkeseredetten bámulták, hogy egyetlen útmutatójuk is szilánkokra hull, meghallották a járatokból mindenhonnan felhangzó szörcsögés, cserregés, vihogás, károgás visszhangzó egyvelegét. Sin, Liliana és Icsiró azonnal átváltozott.

Kage – legnagyobb meglepetésére – a mögötte felhangzó, halk mormolásra megfordulva, megpillantotta a jorusi Harumit. Az asszony ebben az alakjában sokkalta fiatalabbnak látszott, összefont hajából eltűntek az ősz szálak, arca ragyogott, ezüstösen csillogó ruhája tündökölt, fegyvere egy láncon függő, egyenes pengéjű kard és a másik oldalon egy kisméretű kasza.

Harumi jóllakott macskaként elmosolyodott, és hangosan is konstatálta:

– Úgy tűnik, visszatért az erőm.

A kijelentés és látvány még Jumikónál is kisebb fajta sokkot eredményezett. Sok mindennek tanúja volt már életében, de hogy egy kihunyt erő újra fellobbanjon? Ilyet még nem pipált. Persze, végül is nem lehetetlen, csupán hihetetlen.

– A helyzetünk viszont abszolút hihető, csak a megoldása lehetetlen – szólt közbe Sin.

Társai nem nagyon értették, hogy jön ide most ez az aforizma, bár elsőre tagadhatatlanul igaznak tűnt.

– Valahogy ki kellene ötölni, merre menjünk. Ha itt maradunk, azzal sehogy se jutunk közelebb Siróékhoz – gondolkodott hangosan Kuroszava.

Kira újfent nem hagyta szó nélkül:

– Nem mondod?!

Icsiróból csak egy hatalmas sóhaj szakadt ki válaszul. A srác tényleg teljesen elvesztette önmagát, sőt most leginkább az örök kötözködő Majumi álcáját öltötte magára. Talán ezzel akarja őt életben tartani?

Valahol látótere perifériáján szivárványos örvénylés villant fel, azonnal odakapta tekintetét. Nem tévedett, balról nézve az ötödik alagút szájánál millió színben játszó köd keringett.

– Erre, gyertek utánam! – hallotta Akemi hangját a bizarr szellemfelhőből.

Meghökkent és ezzel nem volt egyedül, ám kérdéseiket félrerakva benyomultak a kijelölt ösvényre. Elől Icsiró és Sin ment, hogy utat törjenek a feléjük özönlő akumákon át. Őket követte a három bjakuren, sorukat az újjáéledt Harumi és Liliana zárta, hogy megvédjék a többieket az utánuk koslató förmedvényektől.

A démonok hamar elunták üldözésüket és az életben maradtak elszivárogtak a földbe, mint hosszú szárazság után az első zápor cseppjei.

Sinnek és Icsirónak ellenben nem volt ilyen egyszerű dolga, ellenfeleik nem vonultak vissza, így tíz percig csak lépésben haladtak előre, míg a két fiú eltakarította rusnyaságékat, avagy – Icsi kedvenc szavával élve – a rohadt zombikat.

Kagehiko közben azon filozofált, hogy mennyire ostoba ez a kifejezés, olyan, mint a piros tulipán. Minek egy jelző oda, ha ugyanazt állítja, ami már a szó jelentésében is benne van? A tulipán piros virág, ergo tök felesleges még elé a piros jelző, a zombik meg persze, hogy rohadtak, ha csak nem balzsamozták be a hullát.

– Fantasztikus okfejtés, Mr. Sherlock! Jó, hogy ennyi ideje van nyelvészkedni – morrant Sin levágva a rárontó, cserregő csontvázat, de közben őt is elkapta a gépszíj, megszületett az asszociáció s menten fel is tette a kérdést: – A filmekben miért nincsenek csontvázzá bomlott zombik?

Kage felnevetett:

– Remek ötlet, és logikus is. Ha végeztünk itt, esetleg reklamálj Hollywoodnál!

– Micsoda problémák! – forgatta a szemét Kira.

Mivel több ellenfelük nem akadt, Sin vett egy 180 fokos fordulatot, és rászólt a bjakurenre:

– Öcsém, lehangoló vagy és szörnyen idegesítő is. A barátnőd tud vigyázni magára, ha meg mégis bajban van, majd kisegítjük. Úgyhogy pofa be egy kicsit, oké?

Kira egy vállrándítás után, gyilkos tekintettel kikerülte mindenki lovagját.

Most, hogy végre lélegzethez jutott, Icsiró Akemit vette górcső alá.

– Maga tényleg Jamada Akemi? – tette fel kérdését az előtte sétáló női alaknak, akinek nemcsak egész lénye vibrált, de külön életet éltek kimonójának festményei is, arról már nem szólva, hogy haja is állandóan színváltott.

Nem pusztán idegölő volt sokáig ráfókuszálni, még hányingere is támadt tőle.

– Jamada Akemi csupán egy tetszőlegesen felvett emberi alakom, mondhatni fikció – érkezett a válasz.

Jumiko folytatta a rögtönzött ismeretterjesztő órát:

– Az ő neve Ai vagy Aishin. Szellemi lény, egyike a Lélek Őseinek, akik egy-egy rendkívül fontos aspektust jelképeznek, testesítenek meg, és egyben felügyelik a természetben, segítik az emberben. Ai a Kötelékteremtő.

– Lehet, hogy én vagyok műveletlen, de ez mi a szöszt akar jelenti? Életemben nem hallottam még ilyen lényekről se – firtatta Sin.

– A zseni! A kötelékteremtő az kötelékteremtő – morogta Kira.

Sin torkot köszörült, majd higgadtan reagált:

– Haver, az előbb kértem valamit! Másrészt, ha te ilyen tájékozott vagy e téren, igazán felvilágosíthatnál! Harmadszor meg ez a definíció köbö olyan szintű volt, hogy a művészet az művészet, az igazság az igazság, és még sorolhatnám.

Az előttük lépkedő Ai csilingelőn elkacagta magát.

– Benned tényleg egy nagy bölcs rejtőzik.

Sin nem kommentálta, nem vágyott soha efféle címekre.

– Kira, te nyilván arra gondoltál, hogy kapcsolatokat alakítok ki, ami igaz, de korántsem ad képet arról, mit is jelent. Kérdés, mit értünk kötelék alatt, kik vagy mik között jön ez létre és miként, egyáltalán miért?

Az ok egyszerű: kapcsolat nélkül nincs szeretet és nincs élet, nincs születés, alkotás. Isten az egyetlen lény, aki önmagában is teljes és elégedett lehetne, ám teremteni és szeretni csak úgy lehet, ha nem egy, hanem több. Van gyermeke, illetve több is, ott a Szentlélek vagy egyszerűbben a társa. Egyek és mégis külön személyek, akikből megszülettünk mi, hogy általunk, mindőnk szövevényes kapcsolata által létrejöhessen a teremtés és az ember.

A természet, az ember és mi szellemi-isteni lények össze vagyunk kötve, mint ahogy mindhárom renden belül is megannyi kapcsolat és azoknak lehetősége él, növekszik, fonnyad, átalakul, elhal, meg vagy újjászületik.

Csak egy kis szemléltetésképp: hiába vagyok én a Kötelékteremtő, az Újjászülető nélkül nem lenne változás, mint ahogy ő nem létezhet a Harcos nélkül, akinek örök társa kell legyen a Látó. Ha egy harcosból hiányzik a látás képessége (és itt nemcsak a fizikai érzékelésről van szó), akkor nem harcos, csak gyilkológép, de egy ilyen személy soha nem tud újjászületni. Bár amit esetenként le kell rombolni, azt le is fogja, azonban itt megreked, hogy azt már ne is mondjam, akár mindent elpusztít. Ha megszűnik minden vagy megáll a mozgás, akkor nem lesz változás. Ha pedig mozdulatlanságba dermedt az élet, akkor többé nem élet, s így nincs is szeretet vagy bármilyen kapcsolat.

A természetnek négy alapkövét minden kultúrátok elismeri és ösztönösen tudja, hogy ebből épült fel minden. Önmagában viszont tűz, víz, levegő és föld nem több magánál, csak a megfelelő kapcsolódással együtt lehetnek teremtők, amihez én is kellek.

– Ezt úgy értsem, hogy te határozod meg, ki lesz az apánk, anyánk, barátunk, ellenségünk, szeretőnk? – érdeklődött sértetten Kira, akinek a legkevésbé sem volt ínyére ez az információ.

– Nem, nem. Teljes szabadsággal rendelkeztek (a szülőket kivéve, de ebbe ne menjünk bele, teszem hozzá, azt sem én határozom meg). Én a ti esetetekben csupán lehetőségekkel dolgozhatok, azokat adhatok, de az, hogy te azt elfogadod vagy sem, illetve ha igen, mit kezdesz vele, az rajtad és a másik félen áll. Hiszen életed során megannyi másik emberrel találkozol, saját kapcsolatot alakítasz a természettel és az isteni lényekkel egyaránt, vagy épp elutasítod. Nem minden emberrel fogsz megismerkedni, nem mindőjükre nézel rá, s még ha össze is fonódik tekintetetek, lehet, hogy soha többé nem látod, lehet, hogy nem állsz vele szóba. Barátok, szerelmesek, ellenségek, testvérek, rokonok, mester és tanítvány, mind lehetőség és akármelyik vagy több is megvalósulhat kettőtök által. Még az is lehetséges, hogy fizikailag soha nem találkoztok, nem érintkeztek…

– Ez merő képtelenség! Még hogy kapcsolatom legyen valakivel, akit sose láttam! Valaki szembejön az utcán és lehet a testvérem vagy más rokonom?! – hördült Kira.

– Azt a fránya anyagias mindenségedet! Olyan, de olyan ostoba az emberiség néha, hogy falba verném a fejem. Egyrészt a biológiai kapcsolat nem az atyaisten, már bocsánat. Másrészt nincs kedvenc könyved, versed, zenéd, festményed, szobrod etc.? Mit szeretsz benne? A papírlapot, a cd-t, lemezt, egyéb kütyüt, a vásznat, festéket, márványt, egyéb követ? Kétlem. Nem önmagában a szavakat, hiszen az csak betűhalmaz, nem a hangszert, ami hangot ad, egy hang még semmi. Ezek által csak megnyilvánul az alkotó lelke, és mivel te elolvasod, meghallgatod, megnézed és be is fogadod, bármilyen természetű rezdüléseket hoz benned létre, megteremti a kapcsolatot kettőtök közt, illetőleg megteremtheti, mert nem minden fog benned megragadni vagy visszhangot verni. Természetes, hogy nem ugyanazt, nem ugyanúgy fogod benne látni, hallani, érezni, mint alkotója, ez azonban nem semmisíti meg a köteléket. Ebből a szempontból számomra talán a legeslegszebb dolog az alkotó, aki tudatosan vagy akár tudattalanul is számos elődjével és kortársával, mindennemű, -rendű, foglalkozású, világképű emberrel tart fenn kapcsolatot és ezek túlnyomó része nem is fizikai…

Kizuna no hiroma, péntek, 03: 15

Ainak akadt volna még mondandója, ám időközben áthaladtak, inkább kúsztak, csúsztak, csusszantak a Kötelékek csarnokába vezető, szűk átjárón.

Alighogy mindenki átnyomakodott az áthatolhatatlan sötétségbe, ismeretlen hang gyűrűzött szét:

– Kezdődjön a móka!

Ezzel együtt eléjük tárult a terem képe, a falakon világló kristályokkal, a zavarodottan, készenlétbe dermedt Siróékkal, az üvegpadlóval és az alatta vibráló valamikkel. Csettintés hallatszott, majd csörömpölés viharzott végig hallójárataikon, szemük előtt színes kötelek robbantak elő a mélyből társaik felé, mérges kígyóként csaptak le rájuk.

Icsiró és Kira rohantak volna segíteni, de Aishin, aki ismerte az igazságot, és Sin, aki csak sejtette, útjukat állták.

A nemrégiben bölcsnek címzett lovag most éleslátásáról is bizonyságot tett. Tény és való, elsőre őt is lebilincselte a hirtelen látvány, de hamarosan feltűnt neki, hogy valahogy hiányzik a mélység. Olyan benyomást keltett az egész, mintha filmet nézne, mely hiába mutat be valós eseményeket, mégse egyenlő azzal. Ez itt az elmúlt valóságának vetítése s a jelen minden bizonnyal ott rejtőzik mögötte.

– Mit ne mondjak, hatásos kis manipuláció – motyogta Sin, ahogy végignézte Siro, Szora és Majumi küzdelmét ezek ellen a gyökérkígyók vagy micsudák ellen.

A vak és hülye is látta, hogy Jumi és Szora alapvető hátrányból indult. A pusztakezes harcművészet, de még a villámok is hatástalannak bizonyultak, mint ahogy az íjjal se sokra ment használója, kevésre se.

Szorának nyújtott némi esélyt a tollak ereje, amelyek most nem surikenné, hanem kunaiá alakultak, viszont főnixét esélye sem volt előhívni. Egyfelől több időt vett igénybe, másfelől olyan sebességgel törtek rájuk az indák, hogy semmi idejük nem maradt másra, mint védekezésre.

Sirónak könnyebb dolga volt két katanájával és a gyorsan megidézett Kinnel, ám ez sem tartott sokáig. Majumi és Szora után őt és a sárkányt is gúzsba kötötték.

– Egyenesen hatásvadász – szólalt meg mögöttük Daiszuke, akit Miroku későn pisszegett le.

Jumiko nem volt meglepve, de azért azt megtudakolta:

– Mégis mit keresnek itt?

Kage ignorálva a hebegő-habogó hármast, ennyit mondott:

– Biztos elunták az életüket.

– Jobban tennék, ha eltűnnének, amíg megtehetik – figyelmeztette őket Sin.

Persze a sziklafalnak is beszélhetett volna, ráadásul az elsötétülő kép előtt megjelent Akuma, aki vigyorogva meghajolt.

– Köszönöm a bókokat és üdvözlöm a vendégeket, még akkor is, ha senki nem hívta őket.

Utóbbi félmondatát olyan hangnemben ejtette el, hogy mindannyiukat kilelte a hideg, pedig ebben a teremben nemcsak melegebb volt, mint a járatok hűtőkamrájában, hanem határozottan fülledt, őserdei hőség tombolt.

Házigazdájuk beleöklözött a halványan derengő képbe, amely újrajátszotta magát, mígnem hajszálrepedések futottak végig rajta, majd megannyi denevérként feléjük szálltak a darabkák.

Mire újfent visszanyerték látásukat, ott volt előttük az igazi Kötelékek csarnoka, benne keresett társaikkal. Elhűlten meredtek a bizarr csendéletre, melyen négy groteszk indákból álló fatörzs kapaszkodott egészen a mennyezetig. Teljes hosszukban feketén és vörösen pulzáltak, megvilágítva a megkötözött, bekebelezett Szora, Siro és Jumi arcvonásait, melyek cseppet sem tűntek békésnek. A negyedik kötegből nyomaveszett Kinnek, illetve már csak a szalag vöröslött helyén.

Aishin közben odalebbent a rökönyödött Daiszuke, Miroku és Raidon hármasához.

– Gondolom, észrevették, hogy ezen a helyen mindannyian látnak mindent. Tartsák észben, hogy ez nem játék, ne avatkozzanak közbe! Önök itt, most csak néma tanúk. Innen semmit el nem vihetnek, és javaslom, hogy az ostoba elgondolásaik helyett maguk építésére használják ezt a tanúságot. Szükségük is van rá, különben nem lennének itt. Egyébként sem tud semmit rögzíteni és jobb, ha tudja, senki nem hinne magának.

Utolsó megállapítását kifejezetten Daiszukének címezte.

A holtra vált, tátogó pasasok buzgón bólogattak.

A többiek − dermedtségükből felengedve − elindultak, ki letaglózott, lassú léptekkel, ki dühétől, kétségbeesésétől rohanva.

Sin komoly, higgadt arccal lefejtette a dúlt Icsiró ujjait a Sirót fogva tartó indáról, amit hasztalan próbált kitépni, egyáltalán megmozdítani. Hátrébb parancsolta, aztán rávágott kardjával a gyilkos természetű növényzetre. Átvágta egy részét, majd fémes csendüléssel elakadt pengéje, visszahúzta.

A nedves rostok közül láncszem bukkant elő.

– Ez most meg mi?

– A Vér láncai – felelte Ai.

– És az mi? – faggatta Kira emelt hangon.

– Az emberi nem retardáltságának és kegyetlenségének eredménye. Tedd össze a hagyomány ostoba értelmezését, a birtoklási vágyat, a lelki-testi erőszakos hajlamotok, és íme, a Vér láncai. A kötelékkel való visszaélés leggyakoribb iskolapéldája, mely a kezdetek óta saját specialitásotok. Tönkrevágja, elferdíti, kifordítja, megcsonkítja a szeretet és összetartozás eredeti szentségét. Ledegradálja, lefokozza a család fogalmát, megerőszakolva azt, amit én képviselek, létrehozza a törzset, a nemzetiséget, amely elvágja az embereket egymástól, jogot adtok magatoknak, hogy mindenki mást lenézzetek, gyűlöljetek, kirekesszetek, megalázzatok, sőt meg is öljetek. Természetes sokféleségetek és különbözőségetek felhasználva olyan álértéket állítotok fel, amely rengeteg rohadt gyümölcsöt, szenvedést terem. Egymást nem emberi értéketek, hanem ezek a címkék alapján ítélitek meg, amely mind a véren és tulajdonon, külső materiális alapokon nyugszik.

Senki nem mert mukkanni Aishin monológja alatt, aki körül feltámadt a szél, perzselő energiája haragosan örvénylett körülötte.

Kagehiko sohasem értette, miért olvasta több helyütt is, hogy a tündérek eredendően nem azok a gyerekmesékből ismert jóságosok. Most Ait figyelve megértette, mit takar el az egyik vagy másik irányba eltolt, leegyszerűsített tündérkép. Az, aki előtte állt, egy éteri lény volt, démoni haraggal azok iránt, akik megsértették azt a szent dolgot, melyet ő képvisel. Azt is megérezte, hogy e jogos düh mögött mély és végtelen szomorúság húzódik, és mindezen kavargás mit sem csorbított méltóságán.

– Hogy lehet ezt elpusztítani? – kérdezte nagy sokára Sin.

– Nektek sehogy – válaszolt immár nyugodt hangon Aishin.

Kira felcsattant:

– Akkor mire vár? Pusztítsa el!

– Én sem tehetem. Ezt nekik kell megtenni.

Elszabadult a pokol és Kira eddig sem igen palástolt indulatai:

– Akkor mégis mire jó maga? He? Hogy is van ez? Akuma tudja ezeket irányítani, maga nem?

– Ezt jelenti embernek és szabadnak lenni. Megmondtam neked, az embernek önerejéből kell élnie a lehetőségekkel, s ha valami mégse működik, neki kell helyrehoznia, elengednie vagy éppen szétszakítania. Ezt helyette más nem viheti véghez.

– Ezt jelenti a szabadság? Milyen kényelmes lehet! Kiraktak ide és boldoguljunk egy magunk!

– Ti akartatok nélkülünk élni, függetlenek lenni! Mi mindig próbálunk segíteni azokon a korlátokon belül, amit a ti szabadságotok megenged. Nem a mi hibánk, hogy ha elmentek a jelzéseink mellett.

Kage, Jumiko és Harumi is próbálták lenyugtatni Kirát.

Icsiró, aki eddig Siro előtt összerogyva bambult maga elé, megelégelte.

– Hagyd már abba, Kira! Azt hiszed, ettől bármi jobb lesz?

– Pont te beszélsz! Neked is itt kellene lenned! Szora se védte meg őket. Nagy nullák vagytok!

– És te mit tettél? Még harcos sem vagy!

A többiek hiába igyekeztek lecsillapítani a kedélyeket, annyi esélyük volt, mint szép szavakkal rábírni a viharos tengert, hogy elcsituljon. Egyedül Liliana nem szólt semmit, csak elborzadva nézte, ahogy ezek egymás torkának esnek. Sin is hallgatott, próbált valamit Siróékból meghallani, meglátni, koncentrációja felesleges volt.

– Zseniális! A legszebb emberi vonások egyike! Imádom, amikor egy pillanat alatt feltör a mindent elsöprő gyűlöletük! – örömködött az újfent megjelenő Akuma Ainak.

– POFA BE! – dörrent az egész társaságra Sin. – Mindenki fogja be!

Végre-valahára csönd lett, ekkor Icsiróhoz fordult:

– Ti annak idején segítettek Sirón, amikor belső küzdelmet folytatott a dyavollal…

– Igen, de csak beszéltünk hozzá és fogalmam sincs, hogy miért vagy hogyan hatott… csak amolyan szerencsének tűnt.

– Nem számít. A kapcsolatot meg tudjuk teremteni, hisz most itt van három bjakuren is. Ahhoz viszont, hogy tudjuk, kire vagy mire van szükségük, látnom és hallanom kell, mi zajlik odabent, szóval maradjatok veszteg és csöndbe! – kérte nyomatékosan Sin.

Kirára nézett, aki továbbra is mormogott nemlétező bajsza alatt.

– Neked annyit, hogy ad1 az, hogy nekik kell győzniük, nem azt jelenti, hogy mi nem segíthetjük hozzá őket, ad2 ha jól sejtem, Akuma azért volt képes irányítani ezeket, mert már magukban hordozták a sötétséget. Nem mindenható, csak ott képes hatalmat gyakorolni, ahol a sötét túlnyomóan jelen van…

– Hogy én mennyire gyűlöllek téged! – sziszegte Akuma.

Sin vállat vont.

– Én se szeretlek. Harmadszor ez az elv nyilván Aira is igaz, csak ellenkező előjellel, tehát ő is képes támogatni, ha teszünk is valamit. Szóval most mindenki nyugodjon le és zárja össze bagólesőjét!

Siro

Azonnal az események közepébe csöppent.

Valami ótvar, lepusztult szobát látott, széttört berendezéssel, foszlott szőnyeggel, csupasz, koszos falakkal, hiányos ablakokkal. Minden ablakon és a szoba ajtaján rács volt.

Odabent Siro ókicune alakban menekült az őt kínzó, vadállatias vonásokkal bíró férfi elől. Hiába húzta össze magát szerencsétlen állat, a hapsi akkor is megrugdosta.

Sin szívesen elállta volna az őrjöngő muksó útját, de ő nem öltött alakot, csupán láthatatlan tanú volt. Ahogy igyekezett lehiggadni, észrevette az ablakon túli, rózsabokros udvaron tomboló sárkányt. Kiugrott.

A millió rózsa a hüllőként szereplő Siro köré tekeredett és lefelé húzta fejét, miközben tüskéi belemartak pikkelyeibe. A sárkány nem és nem akarta megadni magát. Felégette az összes virágot, majd elrepült. Sin követte.

Látta a kis tóból inni próbál, ám az vérré vált, amit undorodva kiköpött. Újból elszállt.

Legközelebb egy zenkerttel övezett japán házban találta, ahol az egyik falra kiragasztott okiratot bámulta. Elbődült, majd felégette, azonban az valahogy megsokszorozta magát és mindenfelé szálldosott. Annyit el tudott rajta olvasni, hogy minden szerepelt az anyja neve: xy formula. A sárkány dühében lerombolta az egész épületet.

Kint, a zenkertben minden kőből egy nő hangja szólt és folyamatosan a dnsről, vérről dumált, meg arról, hogy Siro milyen undorító teremtés, hogy nincs joga büszkének lennie bármilyen eredményére. A sárkány összezúzta az összes sziklát és továbbállt.

Utoljára – immár emberi Siróként – egy virágokkal teleültetett parcellában látta, ahol a merő kócos, mentálisan is rozzant lány a csuklóját vagdosta, mantraként mormolva, hogy meg kell szabadulnia a vértől. Közben a virágok a fülébe duruzsolták, hogy nincs menekvés, csak a vér létezik, hogy ő is olyan lesz, mint a szülei, nincs más opció.

Siro még ebben az állapotában se volt képes mély sebet ejteni magán és feladta, hogy helyette nekiálljon kitépni az összes cserfes növényzetet; és csak tépkedte és húzta és taposta és miszlikre marcangolta.

Szora

A fiút – elsőként – fészkében billegő madárfiókaként látta, aki izgatottan várta anyját.

Az ölyvhölgyemény hamarosan fel is tűnt a láthatáron. Amint fészkéhez ért, karmai közé kapta utódját és annak pihéibe mélyesztette őket, aztán eleresztette, ám a fióka egy faágra pottyant s megint várta, mintha mi sem történt volna. Az anyamadár felé suhant, belecsípett, aztán lesodorta. Az apró ölyv valahogy a vízszínén maradt, nem sokáig, anyja karmával a víz alányomta, míg meg nem fulladt s el nem állt görcsös rángatózása.

Egy keselyű repült el felettük, hatalmas árnyéka rávetült a folyóra. Hátán a Szorát megtestesítő fióka.

Leszálltak egy dög mellett, a keselyű vígan lakmározott, közben leszármazottját unszolva, hogy ő is egyen, nem lesz semmi baja. Sokadjára is éhen maradt, mert nem volt hajlandó hozzá érni ehhez a mocskos dologhoz. Ezeket az alkalmakat kivéve, a keselyű magára hagyta, sőt egy idő után enni se vitte.

A fióka megtanult egyedül élelmet szerezni, repülni. Bárhová is ment, senki sem állt szóba vele. A keselyűk eleinte noszogatták, tartson velük, legyen a fajtájával, ő nem szerette őket és más barátok után nézett. A többi madár viszont elüldözte, kigúnyolta, ezért elment.

Talált egy fán épült házat, amiben emberek laktak valamikor, itt ütötte fel tanyáját és élte magányos mindennapjait. A keselyű időről időre eljött hozzá, hogy meghívja dögöt enni, ám mindig visszautasította, mire az legközelebb egy papírral érkezett, amiben azt igazolta, hogy kicsi fiókája hozzátartozik és ugyanolyan, mint ő. Porontya éktelen haragra gerjedt és nekitámadt a keselyűnek.

Ezután mindennapját azzal töltötte, hogy üldözze és megölje a keselyűt, mindhiába. Az – merényleteiről mit sem tudva – újra s újra eljött, csőrében a cetlivel, fiókája pedig minduntalan rátámadt és elkergette.

Majumi

Jumit egy kölyöktigris formájában pillantotta meg először, amelyik egymagában üldögélt a zöldellő mezőn, valahol a hóhatár környékén.

Árnyék vetült rá, arctalan férfié, aki elsétált mellette. A kistigrincs utána trappolt, fáradhatatlanul próbálta utolérni a közömbös alakot. Apró lábai egyre mélyebben süppedtek a hóba, lassult, de kitartott, viszont a férfit elnyelte a kavargó, fehér förgeteg.

A pici letottyant és nyávogni kezdett, egyre hangosabban, egyre panaszosabban. Szívet tépő, magányos segélyhívására előbukkant egy arc nélküli nő alakja, aki felé sietett. Jött, jött és sosem ért oda. A tigrincs elindult felé.

Egyszer csak elállt a szél, a hó ragyogott a napsütésben, előtte egy hatalmas sziklaasztal magasodott. Először a nő vértelen ajkait, sápadt arcát, tágra nyílt, élettelen szemeit látta meg, aztán szétmarcangolt, véres holttestét.

A kölyök felugrott, de rögtön le is esett a másik oldalon, egy patakpartjára, belenézett a vízbe. Fekete csíkos, hófehér bundájú, vérrel mázolt önmagának látványától iszonyodva arrébb szaladt. Lefeküdt a hóra. Álló nap semmit se csinált, csak bámulta a halott nőt és szépen halálra fagyott.

Már újra kezdett leperegni előtte ez a fájdalmas forgatókönyv, amikor egy sárkány ordítása rázta meg a levegőt. Hirtelen váltott a kép.

Fülledt dzsungelben, fiatal nagymacskaként rohant Jumi. A sárkány őt üldözte, letarolva, felégetve mindent. Nemcsak az őshüllővel gyűlt meg a baja, hanem a két alakkal is, akik dárdájukkal fenyegették, így bírva rá arra az útvonalra, amely kivezetett a sivatagba, ahol a sárkány könnyedén elkaphatta a sérült, több helyen megégetett tigrist. Földre szorította és kínzó lassúsággal cafatokra tépte.

Szólj hozzá

angyalok démonok démonvadász Regény Akuma Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko Kurínkava Kagehiko Icsikava Sinszei Kanó Liliana Szaszaki Daiszuke Kötelékek Vér és papír a Vér láncai