2017. jan 29.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 29.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 29.

Kötelékek

 

A vér nem kötelez

 

resize.png

Kizuna no hiroma

Vegyes érzésekkel hallgatták végig Sin leírását. Jumiko és Kagehiko arcán részvét tükröződött. Kira és Icsiró keze ökölbe rándult, tenni akartak végre valamit. Harumi eltökéltséget sugárzott. Josi nem és nem találta a választ, minek kellett ő ide? Mit tudna tenni? A csupa szív Liliana bájos arcán könnycseppek gördültek le.

Hallgatásukat Aishin törte meg:

– Még mielőtt bármiről is határoznátok, két dologra figyelmeztetnélek titeket. Jól gondoljátok meg, hogy melyikőtök kinek melyik eseményében tud segíteni! Ha rosszul döntötök, rossz embert vagy tanácsot választotok, azzal meg is ölhetitek őket. Másodszor pedig, helyettük nem tehettek semmit! Nem harcolhattok, nem törölhettek ki semmit. Beszélhettek velük, megérinthetitek őket, megmutathattok nekik valamit, de kényszert semmiképp se alkalmazhattok!

Mindenki jelezte egyetértését, ki bólintással, ki csak tekintetével.

– És még valami, amint megtettétek, amit jónak láttok, magukra kell őket hagyni.

– Elsőnek azt kéne eldönteni, hogy melyik bjakuren képes a legjobb kapcsolatot teremteni… – kezdett bele Sin.

Jumiko közbeszólt:

– Ezen nem kell sokat törni a fejed. Kira egyértelműen Majumi, és ő lesz az egyik segítője is. Érzésem szerint Sirónál Kage megfelelőbb lenne nálam. Nekem marad Szora.

– Az első segítők is adottak: Juminál Kira, Sirónál Icsiró, Szoránál Harumi – vette át a szót Kagehiko. – De itt kezdődik a nehezebb része…

– Nekem Szorának kell segítenem – szögezte le Liliana.

Határozottságán mindenki meglepődött, senki se vitatta.

Josi egyre feszültebb lett, se Siro, se Jumi esetében nem tudta magát elképzelni tanácsadóként.

– Sin mindenképp Siróhoz áll a legközelebb – vélekedett Icsiró.

– De ez Josira is igaz, már ha engem nem számolunk – mutatott rá Liliana.

– Igen, viszont nem ez a kérdés – motyogta gondterhelten Kira, nem igazán bízott abban, hogy a két srác közül bármelyik megfelelő lenne Jumihoz.

Josi magába merülve váltogatta tekintetét Siro és Jumi között.

– Szerintem bízzuk ezt Sinszei és Akijosi megérzéseire – határozott Jumiko.

Kira szemeit forgatta, ám nem szólt.

A két srác egyszerre mondta ki döntését, Sin Sirót, Josi Majumit.

– Akkor ezzel meg volnánk.

Jumiko odalépett Szorához, Kage Siróhoz, Kira Jumihoz. Rátették tenyerüket választottjuk homlokára.

– Liliana, Harumi! Fogjátok meg a vállam, és amíg nem végeztek, el ne engedjétek! – szólt hátra a bjakurenasszony, mielőtt behatolt volna Szora tudatába.

Akuma, aki fintorogva nézte a szertartást kezdőket, nem állta meg, hogy ne idegesítse a várakozó Aishint:

– Lehet, hogy megtaláltad a kiskaput, azonban te is tudod, milyen vékony jégen egyensúlyoznak. Nagyon parányi az esélyük a sikerre, és én élvezettel fogom végignézni, ahogy…

Ai megelégelte, kinyújtotta karját, majd ökölbe szorítva, a démon felé csapott, mire Akumát pofán legyintette egyike az alattuk tekergő indáknak.

– Fogd be egy picit! – utasította.

Az orv növény Akuma köré tekeredett, hallgatásra bírva.

Majumi

Kira a hóviharban állt, ahol a férfi eltűnt a kistigrincs elől. A szíve összefacsarodott az állat sírásától, ám nem lépett hozzá közelebb. Tudta, hogy nagyon fontos, hogy nemcsak a helyes dolgot, de a megfelelő időben is cselekedje.

Várt és várt. Egész addig várt némán, amíg a véres énjét látott apróság le nem feküdt a hóba. Akkor odalépett hozzá, gyengéden karjaiba vette, dédelgette néhány percig, közben többször elmondta neki:

– Nem vagy egyedül.

Mikor a tigrincs megnyugodott, letette a földre.

– Nem gondolod, hogy el kellene temetni? – kérdezte a sziklaasztalon heverő nőre nézve.

– Segítesz nekem? – kérte halkan a kistigrisből lett gyerek Jumi.

Kira elmosolyodott és bólintott.

Együtt megásták a sírt, belefektették a fiatalasszonyt, visszafedték, aztán jelzésül odagördítettek a patakpartról egy nagyobb sziklát.

A kislány szomorúan állt a sírhely fölött. A bjakuren megölelte, utána magára hagyta.

A gyermek még egy ideig ott maradt. A kő előtt előbújt egy hóvirág, ekkor a lány hátat fordított és elment.

Josi először megfigyelőként végignézte a fiatal nagymacska üldöztetését és halálra kínzását. Rájött, mit kell tennie.

A következő alkalommal a sárkány elől menekülő útját állta még a dzsungelben, mielőtt a dárdás alakokkal találkozott volna. Amint a tigris észrevette, így szólt:

– Mégis miért menekülsz? Az embertől nem kell félned, és lehet, hogy a sárkány nagyobb, de legyőzheted csellel. Elkísérlek!

Ezzel elindult a már látott útvonalon.

Amikor megpillantotta a két dárdás alakot, irányt változtatott, hogy a lehető legsűrűbb növényzetbe vezesse őket. Úgy történt, ahogy tervezte, a két ember az őt követő tigris után iramodott.

Elbújt, a nagymacska is így tett, aztán amint meglátta fenyegetőit, előrontott, leterítette és széttépte őket.

Josi hányingerével küszködve megállt a két tetem fölött, és rászólt a ragadozóra:

– Ideje tovább menned! A sárkány csak hiszi, hogy erős, de nincs szíve és zavaros az elméje. A te elméd legyen tiszta, erősítsd meg szívedet. Menj!

Josi kilépett a kapcsolatból.

A tigris folytatja útját, azt az ösvényt követte, amelyen mindig végig hajszolták.

A sivatag szélén lefeküdt, látszólag megadva magát. Csakhogy, amint a sárkány lejjebb ereszkedett, hogy szétmarcangolja, felpattant, kicsusszant karmai közül és belemart a farkába. Megrázta, mire a hegynyi sárkány macskaméretűvé zsugorodott.

A tigris ezután pofozgatta egy ideig a rémült kis párát, mint macska az egeret. Mikor megunta, egyszerűen ott hagyta és visszatért a dzsungelbe.

Szora

Harumi megvárta azt a percet, amikor az ölyvanyuka a vízbe dobta fiókáját. Besétált a folyóba és a hárklis madarat elhessentve, kiemelte a vízből a pihés kicsikét.

Hazavitte erdő széli kis kunyhójába. A csöppség mindig a vállán utazott, bárhová is ment.

Egy nap visszatért az anyamadár és nekitámadt időközben megnőtt utódjának. Az viszont könnyedén elbánt vele. A fióka végül is elkergette a sérült ölyvet.

Harumi ekkor elment.

A fiatal madár pedig saját fészket épített.

Liliana végigkísérte a fiókáját győzködő keselyű útjait. A madár Szora barátságkötési kísérleteinél lépett be.

– Én ugyan nem vagyok madár, de szeretnék a barátod lenni – szólította meg a magányosan gubbasztót.

Az egyből izgatottan a faházhoz vezette, ahol nap nap után együtt éltek. A madár meg is felejtkezett a keselyű ellen tervezett merényleteiről, egészen annak következő látogatásáig. Akkor dühösen szárnyra kapott, hogy végezzen a keselyűvel.

Liliana elé állt és halkan ennyit mondott:

– Mielőtt elmennél, szeretnék neked mutatni valamit.

A madár bizalmatlanul méregette őt, azonban követte a folyó partjára, ahol a lány a víztükörre mutatott.

Az állat sokáig csodálta az ott megjelenő fekete-zöld főnixet.

– Ez vagy te – erősítette meg Liliana.

Meghallották a közelgő keselyű rekedtes hangját. A főnix kitárta szárnyait.

– Egy főnixnek semmi köze a keselyűkhöz – jelentette ki a lány, majd távozott.

A főnix eztán elrepült, s a keselyűt feledve, új lakhelyet keresett magának.

Siro

Sin a kihalt szobában lépett színre. Az ókicune félve húzódott el a közeléből a másik sarokba. A férfi épp nem tartózkodott odabent.

– Mondd csak, meddig akarod még az áldozat szerepét játszani? – mordult rá a reszkető állatra. – Az a pasas már csak az emlékeidben létezik. Te pedig egy harcos vagy. Nézz magadra!

Egy rozoga, poros tükröt tolt elé.

– Karmaid vannak, izmos tested és ragadozó fogaid.

Ekkor belépett a férfi. Az ókicune felborzolta szőrét és morogni kezdett, majd rávetette magát kínzójára. Ledöntötte lábáról és feltépte torkát. Aztán tanácstalanul rohanta körbe a szobát, kiutat keresve.

– Nemcsak ókicune vagy – közölte Sin, azzal szétfoszlott alakja.

Az állat megrázta magát, pikkelyekre cserélve bundáját. Sárkányként kitört börtönéből és körbeszárnyalta kis birodalmát.

Icsiró – megfogadva Siro egykori tanácsát – inkább nem kötözködött a tomboló sárkánnyal. Helyette mindenhová követte és megvárta, amíg magára ölti a lány alakját.

Ahogy ez megtörtént, hátulról átkarolta a remegő Sirót, lefogta kezeit és a fülébe suttogta:

– Ne hagyd magad! Hiszen te magad mondtad, a test csak egy ruha, egy anyag, amiben megvalósulhat a szellem. Nézz körbe és ne hagyd, hogy elhomályosítsák látásod! Ez vagy te. És ezt TE alkottad meg.

Szavaival együtt ő is eltűnt a szellővel.

Siro lehajtotta fejét, koncentrált, és hamarosan – már ókicuneként – farkasüvöltéssel énekelt a teliholdnak, amely meghallgatta kérését.

Ezüstös fényében minden újjáépült, a zenkert, a kis japán épület, melynek falán csodás festmény függött, s a lágy szellő a kert cseresznyevirágainak szirmait táncoltatta. A romos villa teljesen újjászületett, és élettel telt meg minden. Emberekkel is.

A zenkertben Szorával meditált, Sinnel a fal tövében vívtak, Jumi és Kira figyelte őket. A koi pontyos tó partján Icsiróval sétált, és mikor visszatértek a villába, ott volt mindenki, Jumiko és Kage, Josi, Harumi és Liliana is.

Kizuna no hiroma

Egyre növekedett nyugtalanságuk és csalódottságuk, ahogy minden változás nélkül peregtek a percek.

– Gyerünk!

– Mi lesz már?! – noszogatták Siróékat, ám ők továbbra sem ébredtek fel.

Fogalmazásuk nem volt, mit tehetnének még.

Az időközben kiszabadult Akuma elégedett mosollyal, pöffeszkedve sétált el előttük.

– Hogy is szoktátok ti ezt mondani? A történelem ismétli önmagát? Valami ilyesmi.

Nem értették a démon filozofálását, csupán Harumi és Jumiko sejtette, mire célozgat.

Akuma ezt észlelve, rögtön feléjük fordult.

– Bizony, bizony. Pontosan 13 éve ugyanitt, ugyanez történt, csak kicsit kevesebben voltunk. Ugyanígy kaptam el az akkoriban működő négy jorusit, és a két bjakuren hiába próbált rajtuk segíteni. Minden erőfeszítésük ellenére a harcosok sose szabadultak meg a Vér láncaitól, amelyek elszívva minden erejüket, összeroppantották őket. Ez azonban nem csupán az ő végüket jelentette. Azt ugyan nem kaptam meg, amire vágytam, de vigaszdíjnak az ő vérvonaluk tönkretétele is megtette. Minden leszármazottjukból is kiszipolyozta a jorusi energiát. Olyan hatásos, hogy még az emlékeik sem maradtak meg, hogy ők valaha démonvadászok lettek volna.

Mindannyian elborzadva hallgatták. Kavargó érzéseik s gondolataik áramából Sin szavai rántották ki őket:

– Szóval ezzel magyarázható, hogy miért tűnt el olyan hirtelen a családokból a képesség. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy az Ön gyermekei, hogy vesztették el erejüket? – kérdését Harumihoz intézte.

Akuma fejét félrebillentve, érdeklődve pislogott a fiúra.

– Én harmadik generációs jorusi vagyok és a gyerekeim már csak érzékelők lettek volna, azonban én és a férjem úgy döntöttünk, megkíméljük őket ettől, hiszen megannyi történetet hallottunk az érzékelők elméjének megbomlásáról. Ezért segítséget kértünk egy Keidzsi nevű bjakurentől, aki elvette ezt a képességüket – felelte Harumi.

– Ó, már értem! Te vagy annak a bjakurennek a fia, aki a jorusik erejének forrását kutatta – világosodott meg Akuma, majd vigyorra húzta száját. – Milyen érdekes! Érezd magad megtisztelve, mert ha végre megkapom, amit oly régóta keresek, akkor te is megtudod e megválaszolatlan kérdés megoldását. Bár – legnagyobb sajnálatomra – nem úgy fest, bármi is lesz ebből.

Teátrális monológja alatt a még mindig fogságban lévőkhöz lépdelt. Majuminál megállt.

– Ti, emberek, olyan fontosnak tartjátok a vért. Önmagatokat a vérrel és holmi papírokkal határozzátok meg, és észre sem veszitek, hogy ezzel nekem dolgoztok. Bizony a vér mindennek az alapja. Akivel a vér összeköt, bármit megtehet, és nemcsak eltűrnötök kell, de ezeket a társaitokat mindennél fontosabbnak tartani, tisztelni, szeretni és feltétlenül engedelmeskedni. Ez a törvényetek. Ahogy a frappáns kis mondásotok tartja: a vér kötelez és a vér nevében bármit elkövethettek.

Szavai suttogássá halkultak, miközben ujjai Jumi arcán játszottak.

Kira már épp közbe akart lépni, rárivallni erre a gusztustalan lényre, amikor Majumi szemei felpattantak, és energiájának elsöprő hullámával hangja is kiáramlott:

– Te mocskos szemétláda!

Megreccsentek a láncszemek.

– Az ember nem a vértől és a külsőtől lesz ember.

A körötte örvénylő, kéken derengő energia egyre vadabbul ostromolta bilincseit.

– Ezt furcsa egy olyan szájából hallani, aki annak árán született meg, hogy meggyilkolta azt, akitől származik.

Jumi szemei elkerekedtek, ereje megcsappant.

– És még fel is lázadt büntetése ellen, börtönbe küldve egy szent embert, még jobban megnyomorítva az anyja szüleit, a saját véreidet!

– Hagyd őt békén! – szűrte Szora a fogai közt, és lassan felnyitotta szemhéját.

Körötte zölden ragyogott minden, a felkavarodó levegőben a feltépett indák cafatjai repültek.

– Lám-lám, a másik díszpinty! Akinek annyira fontos volt a saját élete, hogy megölte az anyját, de hát mit is várhatunk egy Aono Dan féle ember fiától?

Szora összeszorította ajkát, de bármennyire is igyekezett, energiája csak erőtlenül pulzált teste körül.

Mint a nap első sugara, amint áttöri a szürkületet, olyan hirtelen és intenzíven izzott fel Siro körül az összes inda.

– Ne hagyjátok magatokat! Ne hagyjátok, hogy a többiek segítsége hiábavaló legyen!

Egyáltalán nem emelte fel hangját, az mégis betöltötte az egész teret, mintha a mindenség morajlott volna fel vele együtt.

Jumi és Szora lassan új erőre kapott.

– A vér nem kötelez! Nem írja fölül az emberségesség törvényeit! Nem mindenható. Nem teremt, mert csak egy eszköz. Ennek segítségével tükrözi a külső világ azt a sokféleséget, mely a lélek sajátja. Ezt felhasználni arra, hogy népeket kreáljunk, amelyek ezt nem csodálják, hanem kifordítják, hogy magukat a többinél jobbnak, különbnek tartva másokat gyalázzanak, megbocsáthatatlan.

A család sem a vértől lesz család. Önmagában a vér még semmit sem jelent. Valakiben hiába folyik a te véred is, hiába született e világra általad is, senkinek nincs joga egy másik embert a tulajdonának tekinteni és hatalmat gyakorolni fölötte. Amitől egy család az lesz, amit valóban jelent, az a lélek és a szeretet, azonban ezek sem a tulajdont, sem a hatalmat nem ismerik. A vér nem tart össze embereket, nem képes megoldani a minden kapcsolatban felmerülő problémákat.

Igen, egy gyermeknek védelemre, segítségre és útmutatásra van szüksége, de ezt nem a vérrel, vagy erőfitogtatással kell elérni. Egy kicsi és kiszolgáltatott emberi lénnyel visszaélni bármely nevében: bűn, s aki ezt megteszi, az nem ember.

Siro szavaitól Aishin szemeibe is könny szökött.

Szólj hozzá

démonvadász Regény Akuma Ai Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko Kurínkava Kagehiko Icsikava Sinszei Kanó Liliana Kötelékek Hiro Akijosi Harumi A vér nem kötelez