2017. feb 11.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 31.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 31.

Kötelékek

 

Egy réges-régi történet

 

resize.png

– Az ember megteremtése és döntése után Kuroi és egyre sokasodó démonjai, valamint a bukott angyalok először a mennyek ellen fordultak.

– Kuroi? – kérdezték többen is egyszerre.

– Kuroi, a Sötétség szelleme, a tizenharmadik Lélek Ős. Akuma az egyik formája, ugyanis Kuroi egy időben többféle alakot ölthet – felelte Ai, majd visszaadta a szót Kijorunak.

– Számtalan csatára sor került. Volt, hogy a földön élő társainkat és más szentlényeket pusztítottak el. Kuroi végzett azzal az Őssel is, aki eredetileg az angyali lények feje és a Ragyogó volt. Én léptem a helyére, de a lányom az, aki teljes mértékben birtokolja azt az erőt, amit elődünk.

A mennyekbe is megannyiszor próbáltak betörni, és nemegyszer volt, hogy sikerrel jártak, ám soha nem jutottak olyan messzire, nem támadtak akkora haderővel, és főképp nem olyan meglepetésszerűen, mint az azóta elhíresült Nagycsatában.

Aznap az én megszületésemet, illetve átlényegülésemet ünnepeltük.

A kérdő tekinteteket észlelve, magyarázatot adott:

– Azért nevezzük inkább átlényegülésnek, mert én valamikor ember voltam, és egy ősi Hitori nevű birodalomban éltem, melyet Kuroi mesterkedései és a mi ostobaságunk törölt el.

Mind kiérezték az angyal szavaiból, leolvasták arcáról, hogy milyen fájó pontra tapintottak, ennek ellenére Kagehikót borzasztóan érdekelte volna ez a történet.

Mivel igencsak sokat olvasott, már munkája miatt is, tudott Hitori birodalomról. Na, nem sokat, semmit. Ez a név a történészek és a téma iránt érdeklődők számára egyenlő volt Atlantisszal. Tudták, hitték, hogy létezett és elpusztult, aztán ennyi. Most pedig itt ül előtte egy angyal, aki emberként e birodalom lakója volt!

– Bár a mennyekben rengeteg város, sziget található, az ilyen ünnepeket a központban, a Mennyei palotában tartjuk, ahová egész tömeg érkezett, sőt Isten is megtisztelt minket jelenlétével. Azajakana a harc mellett imádta a légi táncot, és egy bemutatóval lepett meg engem.

A Kijoru előtt megjelenő, gomolygó füstben megelevenedett elbeszélése.

Tengoku no ókjú[1]

Semmihez sem fogható látványt nyújtott a kitárt szárnyú angyalok tánca, amely gyönyörű koreográfiával, cselesen megoldotta, hogy végül a mesés kimonóban tündöklő Azajakana egyedül maradjon, s megjelenjen Kin, akivel hajmeresztő mutatvánnyal zárták műsoruk.

Sárkány és angyal spirálban zuhantak lefelé, majd amikor áttörték a palotát körülölelő felhőréteget, eltűntek.

A kecses, leginkább márványra emlékeztető kastély teraszain tolongók egyre feszültebbé váltak, nyugtalanság morajlott végig a jelenlévőkön, ahogy hiába várták Azajakana visszatértét. Vártak és vártak.

Nagy sokára végre előröppent a tejfehér takaróból az angyal. Pörögve tört felfelé, miközben Kin körötte táncolt, aranyozott vörös pikkelyei szikráztak a nappal narancsos fényében, mely árnyalat az est közeledtét jelezte.

Azajakana megállt, szárnyait összehúzva elrejtette alakját, míg a sárkány egyre kisebb körben keringett körötte, majd köré fonódott. Az angyal visszahívta Kint és mosolyogva meghajolt, ám utána a taps végét meg se várva elviharzott.

Az egyik teraszon megtalálta Kagajakasít, mellette Nanasit. Zaklatottan sietett feléjük, a szétszéledőket kerülgetve.

– Kasí! Baj van – kezdte, amikor közéjük toppant Gekisó és Kijoru is.

– Mi történt? – faggatták azonnal.

– Nagy bajban vagyunk.

Azajakana elmesélte, hogy amikor elérték a felhők alatti mezőket, a kifinomult szaglással rendelkező Kin démonokat érzett a közelben. Így utána néztek, és innen néhány órányira (egy átlagos démon sebességével) hatalmas hadsereg tart a palota felé.

– Hogy lehetséges ez? Hiszen mindenütt hagytunk őrséget – szólt elképedve Kijoru.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezek szerint árulók vannak köreinkben – közölte borúsan Kagajakasí, aki tudta, hogy ezzel saját húgát gyanúsítja meg, akire a mai őrséget bízták.

Tenkjú szendzsó[2]

Következőnek egy sötétzöld mezőt láttak, a háttérben annak a hegynek lábával, melynek csúcsán a Mennyei palota állt.

A kastély körüli részt kivéve, a felhőréteg áttetszővé vált, hogy az éjjeli ezüst levegő fénye megvilágítsa az alant elterülő tájat is; a mennyek csatamezőjét, ahol az angyalok készenlétben várakoztak és fürkészték a távolba vesző kék-ezüst fák erdejének szélét.

A Kagajakasí vezette, túlnyomó részt íjászokból álló sereg a hegy egy magasabb részén figyelte, mikor bukkannak elő a démonok, míg az Azajakana irányítása alatt állók a mezőn.

Amint a dyavolsereg előjött az erdőből, Kagajakasí tüzet nyitott, aztán ahogy Azajakana megindította támadását, ők a levegőbe emelkedtek. A nem várt támadás utáni meglepetésükből felocsúdott démonok egy része is rögvest szárnyra kapott.

A fű sötétzöldjét már a démonok fekete és az angyalok arany vére szennyezte be, a fény zöldes árnyalatban játszott, mely az új nap kezdetének előhírnöke volt. A levegőt fegyverek dördülése, kardok csendülése, íjak pendülése, kiáltások, elszántak és szenvedők töltötték be.

Kijoru elmondta nekik, hogy egy éjjel a mennyben az emberek időszámítása szerint körülbelül egy hetet ölel fel.

A töretlenül, keményen harcoló Azajakana látóterében megjelent Akuma, aki kegyetlenebbnél kegyetlenebb módszerekkel végezte ki az útjába kerülő angyalokat. Akkor éppen egy szerencsétlen szárnyait vagdosta le.

Azajakana azonnal utat tört, és rátámadt a démonra. Hosszú ideig küzdöttek számtalan kisebb sebet ejtve a másikon.

Abban az időben még senki nem ismerte Kuroi ezen formáját, pedig sejthették volna, hogy az a dyavol, aki ennyire megizzasztja az egyik legerősebb angyalt, az nem közönséges egyed.

Aztán megtörtént a mindenki számára elképzelhetetlen. Akuma kihasználva Azajakana szemkötőjét, amikor egymásnak feszültek pengéik, baloldalról belerúgott.

Az angyal földre került, s ahogy föl akart állni, megpillantotta a felettük küzdő Nanasit, aki shotgunjával tartóztatta fel a dyavolt, de közben egy másik hátulról rá célzott íjával.

Azajakana, megfeledkezve Akumáról, rákiáltott:

– Nanasi, mögötted!

Sokan felé kapták fejüket, ám már csak azt látták, ahogy a démon egyetlen mozdulattal átszúrja az angyal lélekmagját.

(– Akkor hát ezért utálja annyira Kin Icsirót – bökte közbe Kira.)

Mintha megállt volna az idő s a mindenség is megdermedt. Kin, aki szabadon eresztve segített a csatában, amint meglátta Azajakana testét, mennydörgéshez hasonlatosan elbődült és mindenkin keresztül gázolva rárontott Akumára.

A súlyosan megsebesült és megcsonkított démon visszavonult maradék seregével.

A Nagycsata után senki se örvendezett, mindenki Azajakanát gyászolta és együttérzett Kijoruval, akinek viszont nyoma veszett, azonban senki se gyanakodott, úgy gondolták, jobban szeretne most egyedül maradni.

Ugyanakkor Kagajakasít, Gekisót és Nanasit zavarta, hogy nem láthatják Azajakana testét, sem temetését, mert azt Kijoru magányosan és titokban szervezte meg, állítólag.

Kizuna no hiroma

A jelenetváltás után a csillagokkal telehintett, fekete vízen hajóztak, a felszín felett színpompás köd kavargott, de ezen és egy feltűnő sziget körvonalain kívül semmit nem láttak.

Közben Kijoru elmondta, hogy titokban az Isten szigetére vitte lányát, hogy meggyógyítsák. Az angyal szavai szaggatottá váltak, a kép elsötétült.

Hirtelen, egyetlen másodpercre felvillant. Egy megláncolt angyal vergődését nézték, talán. Olyan gyorsan szétfoszlott, ahogy megjelent.

A legtöbben nem tulajdonítottak jelentőséget e véletlen bejátszásnak, úgy vélték, csupán egy nem ide tartozó, erős emlék szilánkot láttak. Kagehiko elmélete szerint egy áruló kihallgatását.

Ugyanakkor a jó szimattal rendelkező Szaszaki Daiszuke és az éleslátásáról híres Jumiko gyanakodva méregette Kijorut. Sin ezt észlelve, ostromot indított a bjakurennő elméje ellen.

Kurínkava Jumiko, aki titokőrzői tisztét mesterétől vette át, tudott egynehány tényt az angyalokról. Példának okáért azt, hogy egyetlen ponton lehet kioltani életük és ez a lélekmag, amely jobb mellkasukban található.

Bár igencsak parányi dologról van szó, tisztán kivehető volt a képen, hogy Akuma a páncél fölött srégen beszúrva elérte a lélekmagot; ehhez kétség nem fért. Ezt a sérülést pedig lehetetlen begyógyítani, Azajakana azonnal meghalt.

Kijoru valamit elhallgat, és az a valami olyan horderejű, ami megmentette lányát, valamint kapcsolódik ehhez a megláncolt angyalhoz, aki akarata ellenére felbukkant emlékei árjából.

Kamiszama no sima[3]

Aztán halványnarancs derengésben egy csodás lazacrózsaszín, márványsávos falú szobában találták maguk, benne baldachinos ággyal.

Az ágy üres volt. Azajakana egy fésülködő asztalnál ült és tükörképét fürkészte szomorú arccal.

– Látom, már ébren vagy – szólt a belépő Kijoru.

Lánya elkapta tekintetét a tükörről, és némán elkezdte befonni hátára omló hajzuhatagát.

– Inkább pihenned kellene még – kérte szelíden apja.

– Köszönöm, már éppen eleget pihentem – felelte fojtott hangon Azajakana.

– Súlyosan megsérültél… – folytatta Kijoru, mire lánya dühösen nézett rá.

– Ne terelj! Egy örökkévalóság óta itt tengődöm! Mikor mehetek már vissza?

– Soha – jelentette ki határozottan apja.

– Ez ostobaság! Már biztosan mindenki engem keres…

– Mindenki úgy tudja, meghaltál, és ez így is marad! – Kijoru hangja egyre ridegebb lett.

Azajakana felpattant.

– Ezt mégis hogy gondoltad?! – kiabálta.

– Fogd vissza magad! – rivallt rá apja. – Pontosan tudod, hogy miért nem mehetsz vissza. Itt maradsz és te leszel a Lélek Ős. Így, hogy a többi Ősön és Istenen kívül senki nem tud rólad, biztonságban leszel.

– De én nem biztonságban akarok lenni! – ellenkezett tovább Azajakana.

– Ez nem arról szól, te mit akarsz! – szögezte le szigorúan Kijoru.

Ekkor kopogtak. Azajakana az ajtóhoz ment.

Amint megpillantotta az akkor még csupán Isten Jézust, térdre borult és meghajtotta fejét.

– Uram!

– Ugyan, nem kell ez a formaság! – szólt az kedvesen és felsegítette az angyalt, majd belekarolt és elindult vele a szoba másik felén nyíló terasz felé. – Gyere, sétáljunk egyet!

Azajakana csak bólintott.

Amikor elmentek Kijoru mellett, Jézus − anélkül hogy ránézett volna − távolságtartóan és kissé parancsoló hangnemben így szólt:

– Te most elmehetsz!

Az angyal nem mozdult.

– Kettesben szeretnék beszélgetni a lányoddal – folytatta.

Kijoru meghajolt és távozott, bár legkevésbé se fűlött hozzá a foga, viszont nem feszíthette tovább a húrt. Az Úr szavaival adta tudtára, hogy mindent hallott és nem tetszik neki sem az ő modora, sem önkényes terve.

A teraszról lelépve a sziget egyik kert részébe sétáltak. A megannyiféle-fajta fák sokaságával teleültetett hely inkább volt erdő.

Mindketten hallgattak.

Azajakana nem tudott ellazulni, szégyellte magát, amiért Jézus mindennek fültanúja volt, de főképp azért, mert a Nagycsata során kudarcot vallott, hogy aztán ne is említsük, milyen állapotban látta őt. Zavarában a talajt bámulta és ajkát harapdálta.

Meglepődött, amikor Jézus elnevette magát. Gyöngyöző kacaja bejárta az egész szigetet, és mindennemű lakóit mosolyra fakasztotta.

– Miért gondolod azt, hogy számon akarlak kérni?

Azajakana halványan elmosolyodott és fejét rázta.

– Ne feledd, mi mindent tudunk! Már születésed előtt tudtuk a titkod. Tisztában voltunk azzal, hogy Akuma le fog győzni és pontosan azért, mert kihasználta ezt a titkot, bár ő maga nem is ismeri mibenlétét. Ahogy te sem, köszönhetően apádnak. De mi most felhasználtuk az adódó lehetőséget, amit te majd vagy elfogadsz, vagy nem.

– Miért van olyan érzésem, hogy te már a válaszomat is tudod?

– Talán. Mondjuk úgy, mivel mindenkinél jobban ismerlek, sejtem. Viszont előtte szeretnélek valamire megkérni.

Az angyal szeme felcsillant, végre tehet valamit!

– Bármiről legyen szó, szívesen vállalom.

– Úgy fest, Akuma megváltoztatta célpontját és most az emberekre szabadítja teremtményeit. Szeretnénk, ha lemennél, és tizenhárom embert megáldanál, akik így olyan erőre tesznek szert, amivel védekezni tudnak a démonok ellen. Mi elküldjük hozzátok őket, a ti dolgotok csak annyi, hogy megáldjátok őket, illetve megtanítjátok nekik, hogy bánjanak ezzel az erővel.

Közben egy tisztáshoz értek.

– A többit majd a társad elmondja – fejezte be Jézus hirtelen, és a tisztás másik felére intett.

Azajakana döbbenten súgta-kérdezte:

– Kasí?

A másik angyal is sokkoltan nézett rá.

– Kana! Kana, tényleg te vagy az? – kiáltotta miközben rohant felé.

Ahogy odaért, szorosan átölelte, utána még mindig sírva-nevetve hadarta:

– Azt hittem, ez valami átverés. Mindenki hiányol téged. Már több mint egy év eltelt, de Gekisó és Nanasi, velem együtt… nem tudtuk elfogadni, csak vártuk, hogy csoda történjen. És tényleg életben vagy!

– Átverés? – hüledezett Jézus, majd tettetett sértődöttséggel kérdezte: – Úgy ismersz te engem, mint aki egy ilyen fontos dologgal viccel?

Kagajakasí azonnal elvörösödve bocsánatfélét makogott.

Kizuna no hiroma

A gomolygó füstben játszódó jelenet elhalványult.

– Ácsi, ez most tényleg az volt, amire gondolok? – vágta közbe Kira.

– Pontosan – felelt Jumiko. – Ezután érkeztek, ezzel a hellyel együtt, a földre; és születtek meg segítségükkel a bjakurenek.

– Ez a hely velük együtt érkezett? – kérdezte Sin.

– Megmondtam, hogy ez a hely szent – szólt Jumiko.

– A menny egy darabja. Amellett, hogy itt található az összes jorusi és bjakuren kötelékeinek helye, itt van az a mező is, ahol Azajakana és Kagajakasí megáldották és tanították az első gyógyítókat, akik jó ideig itt is éltek – magyarázta Aishin. – Akuma jóval később, mondhatni véletlenül bukkant rá erre a helyre, viszont ennek létezése is megerősítette kémei pletykáit, miszerint Azajakana életben maradt.

Kijoru megköszörülte torkát jelezve, hogy folytatná.

Amanoniva[4]

Azajakana ismét egyedül volt.

Magányos mindennapjain egyre többször surrant be abba az elzárt kertbe, amelybe elvben csak Isten és a felhatalmazott Ősök léphettek.

A hely tele volt a teremtésben létrehozott összes virágfajta mennyei másaival, közepén pedig egy gyönyörű szökőkút állt, melynek vizében a teremtett világ eseményeit vehette szemügyre.

Kedvenc elfoglaltságává vált, hogy a peremén ülve figyelte az embereket.

Most is a vízfelszínén kibontakozó jelenetbe feledkezett, arca egyre jobban elkomorult látva, hogy a bjakureneket könnyűszerrel megölik, megőrjítik a démonok.

– Ez igen nagy probléma, amivel számolnunk kell, nem gondolod? – érkezett a kérdés a mellé telepedő Istentől, aki éppen egy gyermek alakját vette fel.

Azajakana rémületében, meglepetésében egész egyszerűen leesett a földre. Habogni kezdett, de az immár középkorú nő testében ülő Isten legyintett.

– Ne magyarázkodj! Nem szenilis vénember vagyok, aki csakúgy nyitva felejti a kaput – kacsintott cinkosan az épp feltápászkodó angyalra, aki elmosolyodott és leporolta magát. –Szóval, mit gondolsz, kedves? – kérdezte a vizet bámulva az öregúr.

Azajakanának először az jutott eszébe, hogy csöppet idegesítő ez az állandó alakváltás, rögtön megbánta.

– Ó, akkor mégis hogy tetszenék neked legjobban?

Az angyal elpirult, nem tudta, mit válaszoljon, persze gondolatait mesmeg nem tartotta féken.

Megjelent előtte elődje, Hikari alakja, aki éppen olyan szépséges volt, mint a festményeken, amit róla látott. Hosszú, fekete és szőke tincsekkel; arany írisze ragyogott fekete pupillája körül; szárnyai épp olyanok, mint apjáé, áttetsző üvegben áramló arany szemcsék. Fegyvertelen volt, de ugyanazt a ruhát viselte, amit ő hordott még hadvezérként.

– Én magam egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy szükségünk lenne harcosokra – folytatta Isten/Hikari.

– Megint megáldjuk őket? – puhatolózott Azajakana.

– Nem – érkezett a szűkszavú válasz.

– Nem hiszem, hogy ne lenne terved – tapogatózott tovább az angyal.

– Persze, hogy van, azonban nagy áldozatról van szó, és nemcsak az én részemről.

Azajakana nem szólt, csak érdeklődve várta a többi részletet.

– Angyalokat kellene küldeni.

Azajakana arca felragyogott.

– De nem maradhatnál ebben az alakodban. Emberré kell válnod, hogy kialakíthassuk azt a rendszert, amivel újabb és újabb harcosok születnek köztük…

– Nem számít – vágta rá azonnal a hírtől teljesen felvillanyozott angyal.

– Ne dönts ilyen elhamarkodottan! – figyelmeztette Isten gyengéd hangon. – Még nem tudsz mindent. Ha emberré válsz, minden angyali emléked elvész. Emberként születsz, élsz és halsz meg, és ez újra és újra le fog játszódni, sőt lehetséges, hogy soha többé nem térsz vissza ide. Ráadásul eddig te lennél az egyetlen, akit elküldök. Ha esetleg lesznek is sorstársaid, fel se fogod ismerni őket és talán nem is találkoztok. Soha többé nem láthatnád a barátaid – sorolta. – Így is hajlandó lennél lemenni? Ne válaszolj! Gyere el holnap is, addig gondold meg! Remélem, nem kell mondanom, hogy nyugodtan vissza is utasíthatod.

Azajakana bólintott, felállt, meghajolt és elsuhant a kapu felé.

Az immáron ismét gyermekké vált Isten mellett feltűnt egy csodaszép női alak. (Ha pisztolyt fognak a fejükhöz, se tudták volna leírni, milyen volt; egyszerűen megfoghatatlan.)

– Elég nehéz lehetett hazudni neki – szólt a nő együttérzőn.

A gyerek durcás képet vágott.

– Kérlek, én nem hazudtam. Csak nem ígértem olyasmit, ami nem biztos, hogy bekövetkezik.

– Szerintem fölöslegesen kételkedsz a kapcsolataik erejében – rótta meg a hölgy.

– Nem kételkedem, de szeretném, ha szabadon döntenének.

Kizuna no hiroma

– Természetesen Azajakana továbbra is kitartott döntése mellett, és másnap megkezdte emberi létét az első jorusiként, illetve hát akkor még csupán bömbölő csecsemőként. Mindezt az én tudtom nélkül.

És persze, hogy időközben Kagajakasí sem tartotta a száját és elmondta Gekisónak és Nanasinak, hogy a lányom él, majd – egész véletlenül – küldetéséről is tudomást szereztek. Nemsokára pedig ők maguk követelték ki, hogy utána menjenek annak ellenére, hogy megmondták nekik, nagyon sok idő fog eltelni, mire újra találkozhatnak.

Nemcsak ők voltak hajthatatlanok, de azok az angyalok is, akik egykor Azajakana irányítása alatt harcoltak és kihallgatták Kagajasíék beszélgetéseit. Így végül – mindent egybevéve – harminchárom angyal érkezett a földre és lett jorusi – fejezte be elbeszélését Kijoru enyhén gúnyos felhanggal.

Mindenki elnémult, az elhangzottakat emésztgette, pontosabban csodálta. Ez annyira hihetetlen volt, amire nemhogy szavakat, gondolatokat se találtak, foszlányokba se. Egy angyal, aki a leghatalmasabb lehetne, inkább ember lesz, és minden ezzel járó szenvedést is vállalva harcol a démonok ellen, az emberekért, és hogy teljesítse Isten kívánságát. Ráadásképp még harminckét angyal vállalja ugyanezt, legelsősorban azért, mert ennyire szerették Azajakanát.

Kagehiko magában megjegyezte: ’Azért nagy játékos Isten! Zseni! Tisztában volt vele, ha Azajakana vállalja, akkor őt követni fogják.’

– Ő maga mondta, hogy szabadon döntöttek – szólt rá Sin.

– Persze-persze, de gondolkozz! Ha valakit szeretsz, a pokol legmélyebb bugyrába is utána mész – tiltakozott Kage.

– Ezzel tényleg nem vitatkozhatom – ismerte el mindenki lovagja.

– Ebből is látszik, hogy egyértelműen jobb vezető lenne nálam – mormogta Kijoru.

Ekkor Liliana, ez az apró lány, megállt előtte és mérgesen nézett rá.

– De hát maga bezárta! Úgy kellett volna vezetőnek lennie, hogy mindenkitől elszakítva, magányosan ücsörög egy kalitkában? – kérte számon minden dühét rázúdítva.

Valaki megsimogatta fejét.

– Elég lesz, Liliana. Ne bántsd! Épp eléggé megleckéztette a nagybetűs élet – mondta nevetve Azajakana.

– Szerintem meg nem – fortyant fel Gekisó. – Hogy hazudhatta még nekünk is azt, hogy meghaltál?

– Ez egy abszolút jogos kérdés – állt mellé Kira, ezzel mérhetetlenül megörvendeztetve barátnőjét.

– Aminek megoldását ügyesen eltitkolta előttünk – folytatta Jumiko.

Azajakana rögvest témát váltott:

– Apropó, Akuma merre szelelt el?

– Gondolom, mindjárt előáll valamivel – vonta meg vállát Kagajakasí.

Mint varázsszóra, eléjük lebbent hiányolt ellenük.

– No, látod, már itt is az emberünk, akarom mondani démonunk – helyesbített az angyal, mire Nanasi megszólalt:

– Mi van, főnök? Túl sokáig voltál ember?

– Ja, te viszont nem felejtetted el, hogyan tudod az idegeimet őrölni – morogta Kagajakasí.

Mindenkiből kirobbant a röhögés. Ezek angyalokként is állandóan egymást szekálták?!

– Hahó, kedves egybegyűltek! Ha nem zavar, itt vagyok – ripacskodott Akuma.

– Most aztán újat mondtál – morrant Gekisó.

– Szörnyen bunkó vagy – nyafogta a démon.

– Ugyan kérlek, te meg idegölően színpadias! – vágott vissza Azajakana.

Akuma elé toppant. Közel hajolt a mozdulatlan angyalhoz, hangja fenyegető morgássá vált:

– Úgy látom, ezúttal tényleg szeretnél meghalni.

Azajakanának szeme se rebbent.

– Hát nem éppen…

– Majd meglátjuk…

– Mondta a vak – bökte közbe Nanasi.

Többen kórusban válaszoltak:

– És sose látta meg.

Akuma érezhetően nem értékelte összhangjuk.

– Nem sokáig lesztek ilyen vicces kedvetekben – jósolta, majd teátrális járkálás és mozdulatok kíséretében előadta tervét: – A következő játék jön: te, drágám, először végignézed, ahogy ők hárman egyenként elesnek, és természetesen a végén megküzdesz velem – szavait Azajakanához intézte, majd a többi jelenlévőhöz fordult: – Remélem, élvezni fogják a műsort.

Meghajolt és csettintett.

Gekisó eltűnt.

Megjelent előttük egy sötét vászon.

 

 

[1] mennyei palota

[2] Nagyjából annyit jelent: mennyei csatamező.

[3] az Isten szigete

[4] mennyei kert

Szólj hozzá

harc angyalok menny démonok visszaemlékezés démonvadász Isten Regény Akuma régi történet Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora jorusi Yamamoto Akira Kurínkava Jumiko Kötelékek Micsi Kijoru Kuroi