Lebegsz. Vízben vagy űrben, nem tudod.

A zongorahang halk léptei már-már elaltatnak, amikor egy másik hang nyúl le feléd. Alig ér el hozzád és olyannyira eltorzul, hogy azt sem tudod, szavakat mond, vagy csak óbégat. Mégis megfog, és emelkedni kezdesz. Úrrá lesz rajtad a boldogsággal kecsegtető várakozás. Már mindjárt ott vagy.

Ám még mielőtt elérnéd a felszínt és kinyújtott kezed egybefonódna a téged hívó tündér kezével, elhallgat, a közeg, amiben eddig lebegtél foglyul ejt. Megdermedsz. Arcodra is ráfagy a rémület. A tündér arca elhomályosul, már egy foszladozó húscafatokkal ékesített koponya vigyorog le rád. Az a kéz nem azért húzott fel, hogy társa légy. Érzed, ahogy testedbe csúszik, a szíved köré fonja ujjait…

Meg fogsz halni.

Mint egy kiváló kard éles pengéje, úgy vágja ketté rettegésed az újra felhangzó kérés:

- Ne félj!

A jégtömbre pókhálót rajzolnak a repedések. Újra képes vagy mozdulni, de bizonytalanság kerít hatalmába. Most merre? Talán jobb lenne visszasüllyedni. Nem tudsz bízni a hang tulajdonosában, nem eléggé. Azonban ő megragadja kezed és magához húz. Egyre feljebb és feljebb emelkedik veled, mígnem már csak két ragyogó pont lesztek az univerzum többi csillaga közt.