2017. feb 26.

Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 33.

írta: Aoi Sakura
Shinwano Ichigo: Angel with a shotgun 33.

Kötelékek

 

Az igazi átverés – Szató Mijako valódi arca

 

resize.png

– Mit ne mondjak, fura helyek vannak itt – jegyezte meg Sin, ahogy eléjük tárult egy újabb képtelen helyszín.

Mind a négy fal másmilyen volt. Az egyik kiköpött mása volt az előző teremben látott vízfüggönyös díszletnek. Vele szemben tűzzuhatag zúdult alá. A harmadikban semmi extra, egyszerű kőzet. Ezzel ellentétben a negyedik oldal hiányzott, helyén a legnagyobb sötétség ásítozott.

E meglepő csarnok közepén, két összenőni vágyó cseppkő között apró fénygömb ragyogott, körötte védelmezőn apró kavicsokból, szélből, vízből és tűzből készült karikák forogtak. A mennyezet és a padló üvege fölött-alatt lidérces zöld folyamban amorf ködlények úsztak.

– Maguk tényleg bedrogoztak minket! Ilyesmi egyszerűen nem létezhet – hápogta Kagehiko.

– Ez a Lélek csarnoka. Az az apró gömb pedig az Őslélek, ha jobban tetszik, a prototípus – közölte Aishin.

– Érdekes! Nekem fogalmam nem volt, mik ezek a helyek, csak véletlenszerűen dobálom ki őket valahova – tájékoztatta őket Akuma.

Azajakana alig észrevehetően elmosolyodott, rájött, kinek a műve lehet ez, és tudta, hogy abszolút nem véletlen a választás.

– Ha már ennyi mindent tudsz, elárulhatnád, mi volt az előző hely? – a démon kérdése Aihoz szólt.

– A Szabadság csarnoka.

Erre Akuma csak annyit dünnyögött orra alatt:

– És még én vagyok fellengzős!

Tamasí no hiroma

A várakozó állásponton kornyadozó Kagajakasí előtt végre feltűnt valaki, akit vele együtt mindenki más is megütközve bámult.

Az illető nem más volt, mint Mindegyeske, alias Szató Mijako, az egyetlen, aki a Ren ügy során sértetlenül elmenekült.

– Még mielőtt lovagias éned felháborodva kijelentené, hogy emberekkel nem harcolsz, megmutatom az igazi alakom – intette le a szólni készülő Kagajakasít.

Kizuna no hiroma

Amint meghallotta hangját, Daiszuke ráébredt, ez a nő árulta el nekik, honnan tudnak filmezni azon a raktárban töltött éjszakán.

Hamarosan mind szembesültek vele, hogy ismét egy bukottal van dolguk. Szárnyai feketéből vérvörösbe hajlók, hullámokba fodrozódó haja mélyvörös és organalila árnyalatokban tarkállott. Csöppet sem festett kemény ellenfélnek hullasápatagságával és fekete selyemruhájával. Beteges kinézetét csak fokozta jobb kezében tartott göcsörtös botja, ami amolyan Gandalftól csórt kelléknek tűnt. Mélykék tekintete viszont teljesen másról árulkodott, metsző, hideg, mégis égető haragról és megvetésről.

– Úgy látom, családibalhé-fétisben szenvedsz – szólt rideg gúnnyal Azajakana.

– A legszebb dolog a világon – ismerte el Akuma fel sem véve a sértést.

– Ki a búbánat ez? – érdeklődött Harumi indulatosan.

– Hangjakusa.[1] Kasí húga. Mágikus erővel bír, ráadásul alakváltóként a megtévesztés nagy mestere – felelt Azajakana, homlokráncolva figyelte tétovázó társát.

– Tégy meg egy szívességet! – kérte a dúlt asszony. – Bármi is lesz, ha odakerülsz, csináld ki ezt a mocsadékot!

Ölni tudott volna Akumára vetődő pillantásával.

Azajakana biztatón rámosolygott.

– Örömmel, Harumi, de Szora, vagyis Kasí meg fogja oldani.

– Ahhoz küzdeni is kellene – akadékoskodott Akuma, mire Azajakana diszkrét mozdulattal orrba nyomta kemény csuklóvértjével.

– Ne károgj! És nem azt mondtam, hogy legyőzi, hanem megoldja.

– Hülyeség! – morogta a démon náthás hangon, de mindenki nagy ívben tojt rá.

Tamasí no hiroma

Kagajakasí nem mozdult, ahogy egyelőre Hangjakusa sem.

Néma csendben néztek farkasszemet, aztán Hangjakusa vérfagyasztó rikoltással a másikra vetette magát. Kagajakasí elkapta a felé lendített botot.

Percekig marakodtak rajta, mint kisgyerekek valami játékon. Egyikük sem volt hajlandó elengedni.

– Ezzel nem érsz el semmit – sziszegte a bukott némber. – Akár tetszik, akár nem harcolni fogsz ellenem vagy megdöglesz!

Belerúgott bátyjába, aki még idejében hárított, így viszont elengedte egyik kezével a botot, amit a másik rögtön kirántott másik kezéből, sőt azzal egy időben arcon is csapta vele.

Kagajakasí, bár megtántorodott, nem hagyta magát. Megragadta ellenfele bokáját és falhoz vágta, ám ott maradt, ahol volt.

– Szóval még mindig nem akarsz a húgodra támadni? – érkezett a költői kérdés megszámlálhatatlan suriken és kunai társaságában, amelyet bűvészként varázsolt elő botjából.

Kagajakasí nem mozdult, ideje se lett volna, csupán összezárta maga előtt hatalmas szárnyait, melyekről lepattant a rengeteg gyilokszerszám. Sajnos nem mind, az egyik dobócsillag beszúródott felső tollai közé az ízületbe, egy kunai pedig belefúródott lábfejébe.

Gyorsan kirántotta mindkettőt és kezdetét vette a fogócska.

Hangjakusa űzte és folyamatosan rázúdított valami meglepetést, nemcsak milliom nyílvesszőt és más hasonlót, de villámot, tűzcsóvát, miegymást. Fúriás dühöngésében több helyen megsebesítette, ám a csarnokban mégis nagyobb pusztítást vitt végbe.

A bukott – megelégelve a macskaegérjátékot – ezúttal élénksárga porfelhővel bombázta makacs ellenségét. Ezt Kagajakasí már nem tudta kivédeni, bármit is tett, az apró pollenszerűség szemcséi úgy tapadtak bőréhez, mint vasreszelék az elé tartott mágneshez.

Az angyal lebénult, még szemeit sem tudta mozgatni. Hiába dermedt mozdulatlanságba, teste a levegőben maradt, ott lebegett a tűzfal előtt.

Hangjakusa felé indult egy végső rohamra, csakhogy hirtelen lángtenger árasztotta el Kagajakasít.

Egy pillanat volt csupán és máris a fekete főnix ében és zöld, remegő tüze töltötte be a támadó látóterét, aki azonnal alakot váltott és hollóként tért ki a szellemmadár útjából.

Ide-oda repkedve a másik angyalt kutatta, ám az olybá tűnt, köddé lett vagy elemésztették a tűzfal mohó lángjai. A főnix azonban nem hagyott neki időt, hogy megbizonyosodhasson ellenfele haláláról, űzni kezdte. Követve Kagajakasí kérését nem végzett a hollóval, kergetése közben alig-alig sebezte meg, és várta, hogy ura döntésre jusson.

Kagajakasít ugyanis a kicsapó lángok körbeölelték, ezzel egy időben pedig szélroham rántotta be a negyedik fal helyén tátongó sötétségbe, ahol lágyabb szellő cirógatta végig megszabadítva a bénító portól. Persze abban már nem segített, hogy mit is kellene most tennie. Elméje és szíve olyan zavaros volt, akár a felkavart állóvíz, melyben mindent eltakar az iszap mocska. ’Vajon Azajakana mit tenne?’

Amikor először találkoztak, még mindketten egyszerű harcosok voltak, még ha nemesi származásúak is. Azajakana Kijoru lánya, ő maga pedig Gábriel fia volt.

Aznap a gyakorlótéren fejlesztette képességeit. Ez a hely ugyanazon a hegyen található, amin felépült a Mennyei palota is. Hatalmas szirtek választották el egymástól az égbe szökő tornyokat és a puritán edzőteret a hegy másik oldalán.

Amint segédje, aki a célpontot hordozta, elcikázott az útból, meglátta a bekötött szemmel küzdő Azajakanát. Lélegzetelállító látvány volt, ennek ellenére se értette, minek kell neki ilyen felesleges próbákat végigvinni. Olyan nincs, hogy egy angyal ne lásson!

Olyannyira elbambult, hogy teljesen véletlenül eleresztette felhúzott húrját, amin már ott feküdt a nyíl. Úgy lefagyott, hogy nyikkanni sem tudott. Tágra nyíltak szemei, ahogy végignézte a látásától megfosztott Azajakana bravúrját, aki – megérezve támadását – tett egy negyedfordulatot, és azzal a lendülettel kettévágta az elkerült nyílvesszőt. Aztán lekapta a kendőt szeméről, felvette a nyíl hegyes felét.

Ahogy megpillantotta a még mindig szobrot álló Kagajakasít, felé masírozott nem kicsit feldúltan.

– Héj, te észlény! – kiabált közben neki. – Közlöm, hogy ennél több kell, hogy engem megölj! Ellenben egy kevésbé ügyes társadat, ha nem is öli meg, súlyosan megsebesíti. Itt edzeni kell és nem másokat kinyiffantani! Milyen amatőr vagy te?

Kagajakasí az elején még bocsánatot akart kérni, de most kinyílt nála a bicska, holott soha sem volt lobbanékony természetű.

– Ó, igen? És te mégis kinek képzeled magad, hogy egyszerű közkatonaként így lehordasz valakit egy balesetért? – fortyant fel.

Nem a legjobb utat választotta, mert csak tovább korbácsolta a másik indulatait.

– Csak tudatom, hogy hadvezér leszek, és kötelességem az ilyen idiótákat megzabolázni. Nagy szerencse, hogy íjász vagy, így holtbiztos, hogy nem kell együtt harcolnunk…

A nagy lármára odagyűlt Kagajakasí néhány ismerőse, egyikük rögvest meg is jegyezte:

– No lám, itt a félszemű kis hercegnő!

Az angyal félreérthető mozdulatával, amivel tegeze felé nyúlt, kis híján saját vesztét okozta, ugyanis a szabadon szaladgáló ókicune azon nyomban ott termett és vicsorogva rá akarta vetni magát.

– Gin, vissza! – utasította azonnal Azajakana, majd a kezében tartogatott nyilat Kagajakasí lába elé dobta.

Megfordult és elment, azért még elköszönt:

– A sohaviszontnemlátásra!

Természetesen az eset után, ha véletlenül találkoztak is, egymáshoz se szóltak. Csakhogy Azajakanának egy valamiben nem volt igaza.

Egy évvel később rá kellett ébrednie, hogy – a szokásoknak megfelelően – egy társsal kell dolgoznia és tanulnia, aki akkoriban még csak íjász lehetett. És naná, hogy a mellérendelt társ Kagajakasí volt. Azajakana szótlanul tudomásul vette, aztán ugyanígy távozott.

Az utána siető társa már csak a sárkányával elrepülő sziluettjét látta az égen, viszont rögtön elé toppant Kijoru. Értésére adta, hogy szívesen kerít neki egy másik társat. Kagajakasí azonban visszautasította.

Az elmúlt időben igyekezett minél többet meg tudni Azajakanáról, és egy valami világossá vált számára: Kijoru hevesen próbálja elzárni mindenkitől, sőt látszólagos engedékenysége mögött azon ügyködik, hogy lánya végül saját óhaját teljesítse be. Tudta, hogy Kijoru bármennyire is szeretné, nyomós indok nélkül nem bírálhatja felül a tanítók döntését, és ezt ki is használta. Ugyan maga sem tudta megmagyarázni, miért, de megesküdött, hogy segíteni fog Azajakanának.

Másnap reggel korán érkezett. Azajakana már ott ült a lépcsőn, fejét térdére hajtva. Úgy festett, valamin nagyon elgondolkodott vagy csak nem akarta őt észrevenni.

Leült mellé és annyit mondott:

– Azt a múltkorit… sajnálom. Igazad volt.

Azajakana megrázta fejét.

– Nem, vagyis igen. Igazam volt, de igazságtalan is voltam. Nem úgy kellett volna. Túlságosan heves természetem van olykor.

– Feltűnt – bökte közbe Kagajakasí.

A másik arca grimaszba rándult a félbeszakítás miatt.

– Szóval azt hiszem, nekem is illik bocsánatot kérnem.

– Mi lenne, ha újra kezdenénk? – vágott ismét közbe.

Azajakana felsóhajtott:

– Van más választásunk? – azért ajkán mosoly játszott.

– Hát… – kezdte Kagajakasí, mire figyelmeztető tekintet villant rá.

– Csak költői kérdés volt.

Mesterük első alkalommal egy verssel[2] indított:

– Sebes, akár a szél – itt Azajakanára emelte szürke szemeit.

Kagajakasíra nézett.

– Csendes, akár az erdő.

Aztán ismét a nőhöz fordult.

– Heves, akár a tűz.

Végül az íjászon állapodott meg tekintete.

– Mozdulatlan, akár a hegy.

Néhány percig makacs hallgatásba merült. Mivel szemeit is lehunyta, már-már azt hitték, elszunyókált.

Hirtelen felébredt, kettejük közt meredt egy pontra, szájzuga leheletnyit felfelé kunkorodott.

– A legegyszerűbb lenne kettőtökből egy új angyalt összegyúrni, de nézzük reálisan a dolgot!

Zavartan várták, mi sül ki ebből.

– Tanuljátok meg egymást! Sajátítsátok el, amit a másik tud, és ti lesztek a legnagyobbak – nyilatkoztatta ki mesterük.

Hosszú út volt, tele megannyi akadállyal, ám végül tanítójuknak lett igaza, ők lettek a legjobb hadvezérpáros.

Múltidézéséből Hangjakusa hangja rángatta vissza, aki rájött, hogy bátyja csupán eltűnt s nem a halál martaléka lett. A bukott ismételten angyali alakban szárnyalt nyomában Midorival.

– Eláruljak valamit? Mindig is igazad volt. Mennyit hajtogattad, hogy a te kishúgod nem lenne képes árulásra! Hát nem is volt! Már régen halott volt addigra!

Kagajakasí elszörnyedt. ’De akkor ki? Kinek van még ugyanolyan képessége, mint…’ Bevillant neki egy emlék.

Akkoriban már sokan sutyorogtak arról, hogy ő és Azajakana milyen szép pár lennének a harcmezőn kívül is. Ez szüleinek volt köszönhető, elsősorban anyjának.

Gábriel is forszírozta nála a dolgot, leginkább azért, hogy ne csupán a harcnak éljen, amiért ő maga amúgy sem igazán rajongott. Ez az óhaja jól megfért anyuka elképzeléseivel, aki e friggyel kívánta elérni, hogy családjuk még magasabbra emelkedjen.

Ha a fia és Azajakana egy pár lennének, ők is részesülnének a Ragyogónak, a Lélek Ősöknek kijáró tiszteletből, sőt… Igaz, hogy ezt titokban tartotta, de tervei szerint szép lassan végeztek volna Kijoruval és Azajakanával is, hogy unokájuk lehessen a vezető vagy épp a fiuk. (Persze hamar letett volna róla, ha tisztában van vele, hogy ez a Lélek Ős cím nem ilyen módon öröklődik, de hát nem tudta.)

Gábriel pedig készségesen támogatta a nászt, hogy fiát kivonja a folyamatos csatározásokból, ami Kijoru szándéka is volt lányával. Csakhogy közbejött Nanasi.

Kagajakasí egyébként sem szeretett volna eleget tenni ennek a szülői cselszövésnek. Ők viszont folyton-folyvást unszolták, hogy számoljon le ezzel a jött-menttel.

Egy ilyen beszélgetéskor, amikor is megint az ezzel járó előnyökre hívta fel anyja a figyelmét, közölte:

– Úgy viselkedtek, mintha nem is angyalok, hanem emberek lennétek!

Már nem emlékezett, Gábriel mit felelt, azonban arra igen, hogy anyja felhördült:

– Ne sértegess!

Hogy akkor miért siklott el e fölött, maga se tudta.

Hangjakusa felnevetett:

– Idáig hallom, hogy koppant! Bizony! Gyönyörűen csőbe húztam mindenkit. Megöltem a húgod, mert nem akart segíteni. Milyen jól jött! Legalább azzal, hogy magammá változtattam, elhitettem, hogy meghaltam és senkinek nem tűnt fel hiányom. Mindezt azért, mert te voltál olyan ostoba, hogy nem kellett neked a hatalom. Csak megöltük volna azt a bolond Kijorut meg a kishercegnőt és te lehettél volna az angyalok vezetője vagy a gyereked.

Kizuna no hiroma

Kijoru és Azajakana egymásra nézett, szavak nélkül lekommunikálták, hogy szerencsétlen, nemcsak kerekeit, de még felnijeit is elvesztett pára milyen tudatlan is mindennek tetejébe.

Tamasí no hiroma

Kagajakasínál elpattant a húr, szakadt a cérna.

Előrobbant rejtekéből, visszahívta Midorit, és azzal a lendülettel csapott egyet szárnyaival Hangjakusa felé. A tollaiból lett kunaiok falhoz szegezték a bukottat ruhájánál és szárnyvégeinél.

Nyomban odaröppent hozzá és felemelte karjait, hogy megragadja torkát.

’A saját döntésedet hozd meg és kövesd!’ – hallotta Azajakanát fejében.

Mozdulata félbemaradt. Várt, vett néhány mély levegőt.

Megfordult, ám még mielőtt elindult volna, így szólt:

– Van olyan ellenfél, akit nem nekünk kell legyőzni.

Ezzel elrepült az üreg felé.

Hangjakusa addig feszegette szögeit, míg ki nem tört. Kagajakasí után vetette magát.

Ekkor felragyogott az Őslélek gömbje.

A sziklafalból több darab levált és újra a vízfüggönynek szegezte őt. A víz jéggé fagyott körötte, kivéve lábainál, ahol bejutott a szemből kilövellő tűzcsóva, amely porrá hamvasztotta őt és elolvasztotta a jeget. A megmaradt hamvakat magába szippantotta a lenti, lidérces zöld folyam.

Kizuna no hiroma

Kagajakasí megjelent a Kötelékek csarnokában. Leült és hagyta, hogy Jumiko ellássa sérüléseit.

Akuma ugyan jól szórakozott, ám legkevésbé se tette boldoggá, hogy második embere is kudarcot vallott.

’De majd most!’ – gondolta. – ’Hisz Nanasi a leggyengébb, egyszersmind Azajakana gyenge pontja is.’

Rögvest csettintett és elküldte Nanasit harcolni.

 

[1] lázadó

[2] A vers Szun ce műve. A háború művészetéből való. Elbeszélések szerint a japán hadúr, Takeda Singen e sorokat tűzte lobogójára.

Szólj hozzá

harc angyalok démonok párbaj bukott Regény Akuma Shinwano Ichigo Angel with a shotgun Kuroszava Icsiró Siroszaki Aimi Aomori Majumi Aono Szora Kötelékek Szató Mijako Az igazi átverés