Vannak szar napok meg még pocsékabbak. Amikor nem mennek jól a dolgok, amikor kicsúszik minden a kezedből, a fejedből, mikor csak csetlesz-botlasz, bosszantó apróságok, vagy kevésbé apróságok egymás után. Magyarán az a nap, amikor fel se kellett volna kelni. That’s life, ugye? Ez közös élmény, senki sem mentesül alóla.

De mi a helyzet a többi nappal? Mi a helyzet másokkal? Mert az egy dolog, hogy nekem megvan a magam világa, az csupán egy része, rohadt kicsi része az egésznek. Néha azt hiszem, jó lenne megőrülni, elvágni minden érzéket a valóságtól. Tudatlannak lenni, vagy tökéletesen imitálni azt. Esetleg valamiféle vakhit zavaros iszapjában dagonyázni. Ezek olyan kényelmesek, már az illetőnek, a környezetének kevésbé.

Sajna, avagy nem – ez attól függ, mikor kérdezed – egyik sem megy nekem. Orvosilag tuti nem vagyok őrült, csak magamnak való, esetleg furcsa. Egyébként is az őrület nem valami kiegészítő, amit csak úgy önszántadból magadra aggathatsz. Továbbá ez az a három állapot közül, ami a legkevésbé kényelmes és a legtöbb szenvedéssel jár, mégis ezt üldözi a társadalom, mint a középkori papság a boszorkányokat. A másik kettő kifejezetten hasznos, egyrészt remekül lehet vele irányítani, másrészt nem igényel semmiféle erőfeszítést. Mindent a kényelemért.

Minek is akarnék valódi tudást, ha elárasztanak sokkal egyszerűbb és jobban hangzó „igazságokkal”, a mindenre jó csoda megoldásokkal? Vagy ha leülhetek helyette ostoba műsorok moslékját zabálni? Elvégre azt csak nézni kell, bámulni ki a fejedből. Miért gondolkodnék el bármin? Bárhol találok kész válaszokat, de még mennyit! Aztán ebből kiválasztok valami nekem tetszőt és megkerülhetetlen, egyetlen igazságként rátűzhetem lobogómra, mellyel nap mint nap csatába rohanhatok ordítva.

Nem akarok hazudni, néha én is elkényelmesedem, néha olyannyira belefáradok mindenbe, hogy azt mondom, most aztán tényleg leszarok mindent. Ez nagyjából néhány óráig működik. Franc se tudja, miért, egyszerűen így vagyok összerakva, nem bírok nyugton maradni, pedig annyival kényelmesebb lenne. Csak el kéne fogadni az irányítást, azt, amit elém löknek, csak becsukni a szemem, lehúzni a rolót, úgy hinni valamiben, hogy sose jut eszembe megkérdőjelezni, hogy az agyam fogaskerekei nem mozdulnak, nem gondolják tovább.

Néha, mint most is, erőt vesz rajtam a fáradtság és fásult vagyok. Ilyenkor tényleg jó lenne megőrülni, az felmentést adna. Baromi nagy faszságnak hangzik, mi? Nem kevésbé, mint tudatlanságra ítélni magunk, belehajtani fejünk a vakhit igájába. És mindegyik nagy hibája, hátulütője, hogy ezzel mások kezébe helyezzük az életünk, a személyiségünk, a lelkünk, akik az őrülteket kitaszítják, megalázzák és magukra hagyják, a másik két csoportot pedig bábukként rakosgatják jobbra-balra, mikor mire van szükség.

Mindennek ellenére most egy kicsit lusta leszek és itt abbahagyom, de még annyit üzennék: nem elgondolkodtató, mennyire keveset küzdenek valóban az ellen, hogy az emberek ne legyenek tudatlanok? Milyen sokat operálnak olyan eszmékkel, melyek mintegy varázsige megbűvölik a tömegeket? Akkor mi lehet a baj az őrültekkel? Tán őket nem lehet a valósággal riogatni, az általuk teremtett valóság súlyával lenyomni? (Na tessék, lehet, hogy csak sikerült megőrülni?)

Bye-bye.