Hirtelen ébredtem, üvöltve ültem fel. Mikor végre kicsit megnyugodtam, s élve maradtam egy szívroham kihordása után, körbenéztem.

Fekete volt az ég. A Nap csupán egy kétdimenziós, papírlapból kivágott körnek tűnt rajta. Fekete volt a föld, s fekete a horizont. Fekete szárakon, fekete tüskék ültek és vérvörös rózsák nyíltak.

Csak később vettem észre őt, pedig visszagondolva már kezdettől fogva hallottam halk, mégis mindent átható énekét. Nem értettem, de valahogy olyan baljóslatú volt, mint egy átok. Kitárt karokkal álldogáló alakját időről-időre kísérteties fénybe vonta az égen átcikázó villám.

Aztán egyszer csak teljes csönd lett, olyan mély, hogy kezdtem azt hinni, én süketültem meg. Egy perc se telt el és kitört a vihar. Dühösen s hirtelen csapott le széllel és esővel verve meg a világot. Ő csak tűrte az egészet és újra énekelni kezdte ugyanazt.

Elállt az eső, de a szél kétszeres erővel tombolt tovább. Könyörtelenül megtépázta a rózsabokrokat. A hideg levegő vérvörös szirmokkal telt meg, melyeket magukba szippantottak a fellegek. Majd vércseppekként kiokádták magukból. Hamarosan a ragacsos vérben fulladoztam, végül elájultam.

Hirtelen ébredtem, üvöltve ültem fel. Mikor végre kicsit megnyugodtam, s élve maradtam egy szívroham kihordása után, körbenéztem.

Fekete volt az ég. A Nap csupán egy kétdimenziós, papírlapból kivágott körnek tűnt rajta. Fekete volt a föld, s fekete a horizont. Fekete szárakon, fekete tüskék ültek és vérvörös rózsák nyíltak.

Minden kezdődik elölről − döbbentem rá, amikor megpillantottam őt. Nem foglalkozott velem, csak énekelt, hogy megidézze a vihart, mely letarolja és vérbe fojtja a vérvörös rózsamezőt.

Ismét fuldokoltam, mikor megláttam fölöttem lebegni, ám nem nyújtott segítő kezet, csak annyit mondott:

- Nem lesz vége, míg meg nem válaszolod a kérdésed.

Fogalmam sem volt, mi volt a kérdés, és elfogyott az erőm. Alámerültem a vérbe, aztán…

Hirtelen ébredtem, üvöltve ültem fel. Mikor végre kicsit megnyugodtam, s élve maradtam egy szívroham kihordása után, körbenéztem.

Fekete volt az ég. A Nap csupán egy kétdimenziós, papírlapból kivágott körnek tűnt rajta. Fekete volt a föld, s fekete a horizont. Fekete szárakon, fekete tüskék ültek és vérvörös rózsák nyíltak.

- Mi volt a kérdés? – kiáltottam oda neki.

Nem felelt, tovább énekelt, de az ég helyett most rám függesztette tekintetét. Hallottam a hátborzongató, mégis csodás énekét s ugyanakkor a fejemben hangját:

- Az életed értelme. Míg nem találod meg a válaszod, minduntalan meg fogsz halni.