Otonashi egy iskola udvarán ébred fel, nem emlékszik semmire, nem tud semmit arról, hova került. Egy igen hangos leányzó rögvest leteperi és követeli, hogy csatlakozzon hozzájuk a harcban az angyal ellen. Otonashi megunja a sok összevissza szöveget meg a fülbántalmazást és arrébb áll. Bepróbálkozik az angyalnál, aki viszont szíven döfi. Ismét képszakadás, majd egy kórházi ágyon tér magához és már elhiszi, valóban meghalt.

Eztán a fiú mégiscsak beáll az elsőre őrült csaj csapatába és mindenféle feladatokban segédkezik, hogy eltávolíthassák az angyalt vagy rávegyék, hogy vezesse el őket Istenhez. Majd kiderül, hogy az angyal nem is angyal, nem is az ellenségük, viszont rögtön jelentkeznek újabb ellenfelek. A harc pedig folytatódik.

Iskola, mint mennyország? Valószínűleg kevesen érzik vonzónak a lehetőséget. A mi kis harci frontunk sem repes érte. Ám az ő okuk kicsit más; tudják, ha élveznék az iskolai életet és alkalmazkodnának, akkor eltűnnének, ahogy sokan mások. Újjászületnének, továbblépnének. Ezt azonban a legkevésbé sem szeretnék, képtelenek rá. Ők revansot akarnak, bosszút állni Istenen, aki egy igazságtalan életet adott nekik, majd elvette.

Ez egy igen elgondolkodtató momentum, egy tabu megszegése, egy kifordított helyzet. Az ember nem szokta számon kérni Istent, vagy megbüntetni. Mégis nagyon emberi, érthető, átérezhető helyzet. Ezek a fiatalok mind rövid életet éltek, olyan gyermekkorral, amit senki nem érdemel. Betegséggel, pocsék szülőkkel, akik bántalmazták őket, árvaként, halálos beteg testvérüket ápolva, egyetlen túlélő testvérként, miközben a többiekkel végeztek a betörők. Ők igazságszolgáltatást várnak és akarnak, nem azt, hogy eltüntessék őket egy következő életbe, ahol ki tudja, milyen formában kell élniük. Ez egy fajta köztes állapot, ami nem csupán a halál vonatkozásában értelmezhető. Nagyon hasonló, amikor egy traumát, egy borzalmas gyerekkort kell feldolgoznunk azért, hogy felnőttként továbbléphessünk.

Ebben a köztes állapotban pedig időbe telik, mire felismerjük a dolgok valódi természetét, értelmét, míg helyére kerülnek az elemek, érzelmek, melyek az elején teljes káoszként tombolnak bennünk, körülöttünk. Szereplőink is lassanként jönnek rá: ez a hely valójában is egyfajta mennyország, melyet azért hoztak létre, hogy a hozzájuk hasonló sorsú fiatalok itt megtapasztalhassák azt az egyszerű, hétköznapi gyerekkort, annak egy szeletét, melyben nekik nem lehetett részük. Ez egyfajta hiánypótlás, mely megnyugvást kínál, kis kárpótlást, mely után egy újabb élet lehetősége következik.

Az Angel Beats elsőre egy elég őrült animének tűnik, amelynek azonban a központi témája igen erős, megható. A végéhez mindenképp zsepi ajánlott. Továbbá megemlíteném, Otonashi karaktere igen érdekes, mert egyszerre közvetítő, akin keresztül megismerjük a világot és a csapatot, és irányító, aki valójában átsegíti a fiatalokat e nehéz időszakon. Sőt (ha jól vettem ki az utalásokból) ő az, aki bizonyos szempontból e világ (társ)teremtője is. Benne testesül meg a jelenség, miszerint olykor az tud a legjobban segíteni, aki maga is eltévedt, aki ugyanazt a helyzetet éli meg, mint mi.

Angel Beats, 2010, alkotó: Seiji Kishi (rendező), Jun Maeda (sztori ötlete, forgatókönyv, zene).