The 4 Seasons - Violin Concerto in G Minor, RV 315, "L'estate" (Summer): III. Presto

Ezt hallgatta, amikor először pánikrohamot kapott. Olyan hirtelen jött, akár a megvilágosodás, csak épp nem békét hozott.

A buszon zötykölődött hazafelé, körötte sorstársak, akik nemrég rakták le a munka igáját, pihenőt kaptak holnap reggelig vagy a következő műszakig.

Nem tudta pontosan felidézni, mi volt a kezdő lökés; talán amikor megpillantotta az egyetemistákat. Ahogy elnézte őket, ráébredt, az az egy évtized, mely elválasztja őket, valójában egy irdatlan mély szakadék. Szakadék, mely foglyul ejtette tekintetét és magába húzta elméjét.

Akkor változott át minden. Mintegy varázsütésre a hegedű egy torz szörnyeteggé alakult, mely űzte-hajtotta, mígnem teljes kétségbeesésében úgy érezte, menten megőrül. A démon kitátott pofájából ugyanaz a dallam szólt, melyet már megannyiszor hallott, ám most hiányzott belőle minden melegség, csak az ijesztő, sötét tónusok maradtak, melyek egyre jobban összepréselték. A tüdeje egyre kisebb lett, s ő egyre nehezebben lélegzett. Verejték patakok folytak végig testén és arcán. Mellkasában egyre fokozódott a fájdalom. A félelem, mely az elején még lágy szellőként éppen csak hozzáért, mostanra már a torkát szorongatta. Még néhány perc és elroppantja csontjait…

A kórházban eszmélt fel újra, ahol elmondták, hogy szívroham gyanújával hozták be, egyik utastársa értesítette a mentőket. Megnyugtatták, a szívének kutya baja, ám nem ártana felkeresnie egy pszichiátert.

Teltek-múltak a hónapok, de nem érezte jobban magát. A terápia mit se segített, mintha folyamatosan egy helyben toporogna. A gyógyszerek ugyan meggátolták az újabb súlyos rohamot, azonban teljesen el is tompították. Most nem üldözte a hegedű, nem keltett benne félelmet és szorongást, és semmi mást se. Fizikailag érzékelte ugyan, egyébként süket fülekre, élettelen szemekre, érzéketlen bőrre, orra, nyelvre talált benne minden élmény, érzet, mely őt ostromolta.

Már lassan egy éve élt úgy, mint egy zombi, miközben lelkének, elméjének, érzéseinek tengere valójában épp oly viharos volt, akár az első napon. Szorongása egyre nagyobbra nőtt, egy folyondárhoz hasonlóan befont és ellepett mindent.

Egykori önmaga árnyékaként álldogált az állomáson. Most már biztos volt benne, hogy az élete végképp vakvágányra futott, teljesen eltévedt. Az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy fogalma sem volt, miért? Hol rontotta el? Hiszen mindent az általános, társadalmilag elfogadott recept szerint csinált, mégsem lett boldog, elégedett, sőt totál idegroncs.

Beletúrt farmerja zsebébe, előhalászta összegyűrt cigis dobozát, csalódottan konstatálta, abban néhány apró dohánydarabkán kívül semmi sincs. Frusztráltan elhajította a gombóccá gyűrt dobozt, az a kuka szélére esett, billegett egy ideig, majd zuhanásba kezdett… kifelé.

Az apró nő olyan gyorsan ott termett, hogy azt hitte, nem is ember, inkább valamiféle jelenés. Elkapta a gombócot és bedobta a szemetesbe, ugyanezzel a lendülettel felé nyújtott egy épp most bontott dobozt. Kivett belőle egy szálat, még meg se köszönte, a nő is kikapott egyet, majd felé dobta a többit.

- Tedd el!

Döbbenten bámulta a nőt, legalább tíz évvel idősebb lehetett nála, szemei körül már apró ráncok gyűltek, de határozottan jól állt neki. Próbált valamit kinyögni tátva maradt szájával.

- Ne nézz így, csak fogadd el! – felé nyújtotta az öngyújtót.

Rágyújtott, majd a nőét is meggyújtotta.

- Azt is rakd el! – intett a nő, közben füstöt eregetve. Egyszerre volt elegáns és kicsit játékos.

- Elvileg már több mint tíz éve leszoktam – folytatta. – Bár én ebben nem hiszek. Azóta is időről-időre veszek egy dobozzal csak azért, hogy egy szállal elszívjak.

- Ez elég értelmetlen, miért nem tartja meg?

Nevetés volt a válasz először.

- Mert ismerem magam. Hiába dugnám el, állandóan rájárnék, míg három nap vagy egy hét múlva elfogyna, utána pedig már nem lenne megállás.

Hallgattak.

- Most azt gondolja, ez se értelmesebb válasz, mint a csak. Igaza van. Semminek sincs értelme, azt csak mi adjuk.

- Azért ez egy kicsit túlzás, nem?

A nő mosolyogva felelt:

- Attól függ, kitől kérdezi, tőlem vagy magától.

Csendben szívták végig cigarettájukat, majd a nő búcsúzóul annyit mondott:

- Nem tudom, pontosan, milyen gondja akadt, csak sejteni vélem… Ne ijedjen meg! Nem akarok kiselőadást tartani – szabadkozott amint észrevette a férfi elkomoruló arcát. – Én se tudom a válaszokat, de néha hasznos lehet, ha kipróbálunk egy új receptet – javasolta, aztán már ott sem volt.

A buszon ülve először a semminek sincs értelme kijelentésen morfondírozott. Számára ez ijesztően hangzott, már-már újabb pánikroham kerítette hatalmába. Aztán valahogy újra megváltozott minden. Ezúttal kellemes fordulat volt. Hirtelen tűnt el róla az a sok súly, melyet magára aggatott az évek során. Igazából felszabadító is lehet, ha semminek sincs értelme. És amikor erre az érzésre rátalált, a hegedű szörnyetegéből, melyet gondosan elfalazott a gyógyszerekkel, napsugár lett, melynek fényében újra, ha csak ideiglenes is, megmelegedett és élet töltötte el.