Még éppen csak dereng a keleti égbolt alja. A hegyek körvonala kezd kirajzolódni már, de a völgyben, a mezőn még sötétség honol. A virágok szirmain harmat gyűlik. A tündér még köztük alszik. A tegnapi énje, mely álmában megszüli új önmagát.

Egyre világosodik, az ég alja rózsaszínbe öltözik, egy harmatcsepp végiggördül a szirmok ívén és rácsöppen a tündér arcára, pillái megrebbennek. Az erdő felől halk neszezés hallatszik, valaki közeledő léptei alatt megreccsen egy ág. Erre a tündér felébred. Álmosan pislogva felül, az égre pillant és tudja, elérkezett az idő.

Mire feláll, már előtte magasodik új énje. A helyét követeli, emlékezteti, hogy ez már az ő ideje. A tegnap viszont nem hajlandó harc nélkül feladni, előhúzza kardját az övén függő hüvelyből és a mának ront, aki nyugodtan fogadja csapását.

A tegnap tudja, hogy veszíteni fog, a ma tudja, hogy nyer, mégis harcolnak. Harcolnak egész addig, míg a ma már mindent látott, mindent megismert a tegnapból, és akkor beviszi a végső ütést, majd felhasítja a tegnap torkát. Éppen akkor, amikor a felkelő nap korongja felsérti az égbolt szövetét.

A tegnap vére vörösre festi a harmatos virágok fehér szirmait. A ma letelepedik közéjük s halk sóhajjal nyugtázza győzelmét, mely holnap már vereséggé lesz. Hiszen ő a változás tündére, aki minden hajnalban megöli tegnapi énjét, aki életet adott neki éjszaka.