Általában úgy vagyunk vele, hogy problémáinkat megérti a család vagy a barátaink. Úgy gondoljuk, így természetes, már amennyiben jó kapcsolatunk a családdal és akad igaz barátunk. Még ha így is van, akkor is előállhat olyan helyzet, amikor köztük és közted hirtelen szakadék nyílik, hidat pedig sehol se látni.

Én akkoriban már minden kapcsolatot megszakítottam a saját családommal, apám öngyilkos lett, anyámat meg nem akartam többet látni, sose voltunk jóban. Sose voltunk család. Párom családjával elvoltam, sajátos pótlékot jelentettek a maguk módján, amennyire ez ilyenkor lehetséges; de tudtam a véleményüket. Még akkor is a fülemben zengett hangjuk, csak az depressziós, aki ráér, aki nem dolgozik. Nem állhattam eléjük hát azzal, hogy helló, van egy hírem, depressziós vagyok, immáron nem először.

Barátom nem volt, maximum ideiglenes sodort össze néhány emberrel az idő szele, aztán egyszer csak szerteröppentünk, mint a megzavart legyek. Masszív szociális fóbiám nyilván nem sokat segített a helyzeten. Párom igyekezett megértéssel viseltetni irányomban, azonban vannak dolgok, amikről lepereg minden próbálkozás. Kemény dió voltam, hiába értékeltem szeretetét, egyszerűen tudtam, hogy van egy fal köztünk, melyen a világ összes szeretetével sem lehet áthatolni.

Aznap már hűvös volt, én a buszállomásnál ücsörögtem, páromat vártam, hogy együtt menjünk haza. Akkor valóban rengeteg időm volt, s ezt arra fordítottam, hogy valahogy megpróbáljam kibogozni lelkem makacs csomóit. Persze, hasztalanul.

Ha jól emlékszem, eluntam az ücsörgést és úgy döntöttem, beugrom a közeli boltba egy doboz cigiért. Épp amikor rászántam magam, hogy most már tényleg elindulok, megjelent mellettem egy harmincas éveiben járó nő. Fogalmam sincs, hogyan és miért, elkezdett mesélni magáról, kiderült ő is az én cipőmben járt, s ki tudja, mikor kerül rá újra.

Időközben megkérdezte, hova indultam, végül együtt mentünk a boltba, ahol se szó, se beszéd vett nekem egy doboz sört és cigit, nem engedte, hogy kifizessem, pedig ott azért még nem tartottam, hogy szükségem legyen rá. Visszamentünk, és pontosan ugyanazon a helyen üldögéltünk tovább, kortyoltuk a sört, néha beleszívtunk a cigarettánkba. Mondhatom elég furcsán néztek ránk a jövő-menő emberek.

Beszélgettünk, igazából legtöbbet ő mesélt, én csak néha-néha eresztettem meg egy-két mondatot. Mégis az után a félóra után, amikor megpillantottam a buszt, amiről párom leszáll, és felálltam, könnyebbnek éreztem magam. A depresszió továbbra is árnyékként tapadt hozzám, és ha el is hagyott, búcsúzóul még fülembe súgta: találkozunk még; de valami megváltozott.

A nő még utoljára azt kérte, ne felejtsem el, ha legközelebb neki lenne szüksége segítségre. Nem felejtettem el, ám azóta se láttam. Csak azt kívánom, ha bajba is kerül, ha nem engem, legalább egy másik rokonlelket sodorjon mellé az, ami akkor minket összehozott, legyen az élet, sors, valamely isten vagy a vak véletlen.