Nem egy könnyed történet az biztos, erre készüljön fel, aki belevág ebbe a science fiction sorozatba, ami - más mellett - megmutatja, miért nem lehet csakúgy felvenni másnak a cipőjét, továbbá miért nem jelent az semmit, ha mégis felveszed.

Minden előtt azonban egy kis ismertető: San Magnolia egy első pillantásra idilli, kissé talán furcsa (inkább hátborzongató) köztársaság, ahol békések a hétköznapok, annak dacára, hogy évek óta háborúban állnak Giáddal. Ebből azonban az ugyanúgy kinéző (ugyanaz a haj-, szem- és bőrszínük) lakosság nem sokat érzékel, ha nem számítjuk a propaganda híradásokat, amelyek mindig beszámolnak az ellenség veszteségéről, illetve arról, ők nem szenvedtek el ilyesmit, hisz a Juggernautjaikat távvezérléssel irányítják. (Már meg sem jegyzek erre semmit.) Holott igazából az ellenséges Légió az, ami így működik, pontosabban majdnem, amit pedig a Juggernautokról állítanak színtiszta hazugság. Valójában a távvezérlés annyit takar, hogy a népük "katonái" képernyők előtt ülve "irányítják" a 86-osokat, azokat az embereket, mára többségében gyerekeket, akiket kivetettek társadalmukból mindösszesen azért, mert nem úgy néznek ki, mint ők, nem kék szeműek és ezüst hajúak. Sőt a hazugságnál is rosszabb, ugyanis San Magnolia albái ezt igaznak tekintik, nem veszítenek embert, mert a 86-osok nem is azok.

Ebben a közegben él és dolgozik Vladilena Milize, aki naiv, kicsit vak idealista módon próbálja feltárni az igazságot népének, de legalább a fiatal katonajelölteknek, miközben megkapja a hírhedt Dárdahegy csapat irányítását, akikkel igyekezne jó kapcsolatot kialakítani. Azonban a dolog korántsem ilyen egyszerű és valljuk be, Lena el van tévedve, azt hiszi, a jóságos tündér magatartásával változást tud elérni, hogy érti és megérinti a 86-osokat. Ez természetesen nem így van, és Lena lassan lépésenként nemcsak szembesül ezzel, de tanul is. Mindehhez pedig kötelező hozzátenni, neki sem olyan egyszerű, hiszen áradattal szemben kell valahogy végigvinnie útját, és ez az áradat mind a rendszert jelenti, mind - az elején legalábbis - a 86-osokból álló csapatát.

Miben téved Lena?

1. Általánosságban nem ismeri az embereket

Azzal ugyan tisztában van, hogy a katonaságnál nem nézik jó szemmel, ha nekiáll a diákoknak prédikálni arról, hogy a 86-osok bizony emberek, ám nem kell számolnia a büntetéssel, maximum a nagybátyja ingatja a fejét, netán leszidja, ez a kisebb baj. A nagyobb, hogy az már nem igazán jut el hozzá, tökéletesen figyelmen kívül hagyja, hogy kis akciójának nem sok értelme van, hatása nem több egy illékony pillanatnál. Ugyanis a kisebb számú kivételtől eltekintve senkit nem fog érdekelni, bármennyire is taszító a gondolat, ez így van, több okból is. Nem ők voltak, akik ezt kitalálták; már ebben élnek; nem tudják megváltoztatni, hiszen nincs hozzá hatalmuk, vagy legalábbis így gondolják; ha pedig ez van, akkor mindenféle szempontból a túlélésüket és pszichéjük védelmét szolgálja, ha meg sem próbálják embernek tartani őket. Nem véletlenül nem is ismerik a 86-osokat, mindössze kódneveket használnak. Kegyetlen dolog: ha emberként tekintenek rájuk, ők maguk betegszenek bele. Nemcsak a katonák, de az egész társadalom soha nem lesz hajlandó elismerni bűneit, azzal az egész pszichés világképük omlana össze. Minél nagyobb tömegről beszélünk, annál kevésbé lesznek eredmények, s ha mégis, az is borzasztó lassan jön.

Lena nem számol a többség erejének nyomásával, talán az apja eszméi miatt, talán, mert egyébként is "magányos farkas". Nem gondolkodik egy olyan ember fejével, nem rendelkezik egy olyan ember pszichéjével, akinek - a legtöbbekhez hasonlóan - kardinális a hovatartozás, a beilleszkedés, az elfogadás, a közösség ereje. Ez az ő körülményei közt - és az esetek nagyobb részében - a többségbe tartozással biztosított.

A többség erejét rendszerint csak pozitív értelemben használjuk, a közösséghez hasonlóan[1], azonban épp annyit tud ártani is, ha nem többet. Nem csupán a jelenben hat egy ilyen erő, de további generációkat is megmérgez, minél tovább tart, annál tovább gyűrűznek hatásai.

Ennek az erőnek a legékesebb példája Lena barátnője, Anette, aki a kutatási részlegen dolgozik. Folyamatosan igyekszik visszafogni Lenát, aki viszont makacsul kitart, annyira, hogy Anette egyszer csak nem bírja tovább, hozzávágja, mennyire gyűlöli. Mégpedig azért, mert ilyen kitartó, minden áron meg akarja menteni őket, azt teszi, amit neki is kellett volna annak idején, amikor a szomszédban lakó "színes" (így hívják azokat, akik nem albák) fiú barátját inkább elutasította és megalázta, mert mindenki más azt tette. Valamikor itt kezd el Lena is megkeményedni, rájön, békés, jó magaviselettel nem megy semmire. Elsőként éppen Anette bűntudatát használja ki, hogy elérje egy célját.

2. Nem ismeri a valós helyzetet

Először is nincs tisztában azzal, hogy kéréseit nem fogják komolyan venni. Pontosan azért nem teszik, mert nekik nem számítanak a 86-osok, nem fognak olyasmire értéket pazarolni, ami a szemükben semmit sem jelent. Ahogy azt sem tudja, az utánpótlást emberekből azért nem kapja meg, mert - tudomásától eltérően - a 86-osok sosem szerelnek le; mielőtt egy újabb csoport érkezne helyükre, a maradék túlélőt egy lényegében öngyilkos küldetésre küldik az ellenség területén.

Másodszor - ebben megegyezik a többi alba katonával - nem ismeri az ellenséget, tudása a Légióról igencsak hiányos. Abban a hiszemben vannak, hogy már csak két évet kell kihúzniuk és a rendszerük (a Légióé) leáll. Ha valaha is jártak volna kint a harcmezőn, ha ténylegesen harcoltak volna, vagy legalább normális kapcsolatot akartak volna építeni a 86-osokkal, akkor tudnák, amit a saját csapata vezetője, Shinei Nouzen/Temetkező mond el Lenának: ezt a háborút így nem fogják megnyerni. A Légió egy hatalmas drón hadsereg, ami önfenntartó, már rég önállósította magát, és megszüntette korlátait, méghozzá azzal, hogy a halott emberek akárcsak kis mértékben sérült agyát beolvassák, újraalkotják és beépítik önmagukba. Shin épp ezért lövi fejbe halott vagy haldokló társait, hogy ne a Légió "tagjaiként" térjenek vissza.

3. Nem érti és nem látja igazán az emberek közti szakadékot

Tudom, ez sokaknak nem tetszik, de attól még létező dolog. Lehet abban hinni, hogy nem különbözünk annyira, hogy a közös, a hasonlóságok fontosabbak, ám ez csak egy ideig működik, addig míg nem találkozol azzal, akivel szemben rájössz, ott tátong köztetek a különbség szakadéka.

Lena ugyan jó szándékkal, mégis botor módon azt hiszi, kedvességgel áthidalható a köztük lévő különbség. Ez persze nem ilyen könnyű, mindennek, még az empátiának, a kedvességnek is megvannak a határai, korlátai. Ilyen amikor annyira gyökeresen különbözik a világ, ami körülvesz titeket, a közeg, amelyben éltek, hogy mit kaptatok, hogyan nőttetek fel. Milyenné formáltak e dolgok?

Menjünk ezen végig! Próbáljunk belegondolni abba, hogy milyen lehet az, egyszercsak azt mondják, nem vagy ember, szép lassan elveszted a családodat, majd te is kikerülsz az addigi életedből egy csatamezőre, ahol semmi reményed arra, hogy túléld, hogy egyszer még normális életed legyen. Közben jön egy újabb hang, akinek fogalma sincs, milyen ott, ahol te vagy, de ő a te vezetőd, aki azt gondolja, milyen jófej lesz, beszélgetni akar veled, a nevedet nem kérdi, elmondja, hogy ő mennyire sajnál téged és azt hiszi, ő majd segít neked. Nyilván többféle reakció adódik erre, az biztos, hidegen fogadják, bizalmatlanul, sőt egyesek dühösen. A kedvességtől ők nem lesznek máshol, nem lesznek biztonságban, nem lesznek kevésbé halottak társaik, s ők maguk talán a következő napon. Ugyanezt látjuk majd később, amikor odakint a túlélők Giádjába (ez nem azonos a birodalommal) kerülnek, ahol megint csak a sajnálat, a túlzott kedvesség, jóság mázával öntik nyakon őket, úgy hiszik, állítják, ők tudják, min mentek keresztül, és tudják, mi nekik a jó.

Úgy gondoljuk, ez valóban elég lenne, elég, hogy begyógyítsa a sebeket, hogy kárpótoljon egy elvett életért, családért? Azt nem lehet. Nem lehet megváltani egy embert puszta kedvességgel. Nem lehet eltörölni a pályát, az utat, amire rávezették mindazok, amiket átélt, amik formálták. Van ez a netes szellemesség, hogy majd akkor ítélkezhetsz felette, ha felvetted a cipőjét meg végigjártad az útját. Csakhogy a cipő lényegtelen, az csak egy külsőség, egy jelentéktelen darab. Az út? Menj végig több emberrel ugyanazon az úton, mást és mást fogtok látni, mert mások vagytok, más a személyiségetek. Másként élitek meg ugyanazt a dolgot. A cipőd mit számítana? Ahhoz a te bőröd, a te agyad, az elméd kell, ami képtelenség. (Olyannál pláne, aki ítélkezik, az úgy is fog.)

Ahogy Theo Rikka mondja Lenának, nem feltétlen az kell, hogy ott harcoljon mellettük, de valami igen. Mondjuk, hogy ne egy akaratlanul is, ám jóságában leereszkedő személyként gyakoroljon kegyet, hanem ismerje meg őket, hallgasson és figyeljen, valóban emberként kezelje őket, amennyire ez lehetséges értse meg a valódi helyzetük és személyük, ne azt, amit ő elképzelt. És Lena okul hibáiból, mint mondtam, ő is változik, olyanná, aki igazán a társuk tud lenni.

86 (Eighty-six), 2021-2022, eredetileg light novel, írója: Asato Asato, illusztrátor: Shirabii, anime rendező: Toshimasa Ishii, író: Toshiya Ōno.

[1] Aki nem hiszi, gondoljon csak egy osztályra, ahol jellemzően akad, akit kiközösítenek, rosszabb esetben bántanak. Mi történik, amikor egy új tag érkezik? Hamar szembesül a viszonyokkal és tudni fogja, hogy ha azzal a szerencsétlennel közösködik, akkor neki is a kitaszítás és megvetés lesz sorsa. Ahogy sok minden más, a közösség sem szükségszerűen csak jó dolog.