A könyv egy trilógia második része, amely az Assassin’s Creed kánonjába illeszkedik, az elsőről itt olvashattok: http://aoisakura.blog.hu/2017/02/08/oseink_boreben.

Bár az első Éden Darabját végül egyik fél sem találta meg, a kutatás tovább folyik a hat fiatal őseinek életében tett utazásával. Míg Owen és Javier az Orgyilkosokkal tart, addig Sean, Grace, David és Natalya a Templomos Abstergónál lesz kísérleti nyúl.

Az információk alapján a második darab egykoron a mongol hódító, Dzsingisz-kán leszármazottja, Möngke-kán birtokában volt, s vele együtt temették el.

A hajsza során a fiataloknak újabb nehéz döntéseket kell hozniuk, a dolgok egyre jobban összekuszálódnak, míg végül kiderül, nem a harmadik utat képviselő Monroe vitte el az első Éden Darabját. A negyedik fél felbukkanása pedig felveti annak szükségességét, hogy ezúttal Orgyilkosok és Templomosok együtt dolgozzanak.

Ennek a történetrésznek a legnagyobb kérdése: kiért vagyunk felelősek?

A fiataloknak döntéseket kell hozniuk, melyeknek megvannak a maga következményei, felelősséggel járnak, de kit terhel és kinek tartozunk vele?

Sean álláspontja szerint mindenki magáért felel, de vajon tényleg így van? Felelősek vagyunk-e például egy családtagért, vagy a barátunkért, esetleg egy közösségért, netán az emberiségért? Mind a hat fiatal szembesül valamelyik kérdéssel.

Elsőre talán könnyűnek tűnik a válaszadás, szerintem nehéz, és holtbiztos, hogy erre sincs egy általános, minden esetben igaznak és helyesnek tekinthető recept.

A könyvben Natalya lesz az, akinek őse tudja, hová került az Éden Darab. Bár a lány látszólag együtt működik az Abstergóval, valójában egyre kevésbé érzi úgy, hogy át kellene adnia egy ilyen nagy hatalommal bíró eszközt nekik. Amikor az Orgyilkosok kiszabadítják, náluk is folytatja a szimulációt, de a döntő pillanatban szándékosan deszinkronizálódik. Így egyedül ő tudja, hol van az ereklye, amelyet szerinte egyik félnek sem szabad megkaparintania. Bárhogy is igyekszik azonban, magán akciójával a saját hatalmát hizlaló negyedik fél kezére juttatja az Éden Darabot. (Bár ez egyáltalán nem állt szándékában, sőt nem is tudta senki, hogy létezik a játszmának még egy szereplője.) Valóban az ő felelőssége ez, őt terheli ennek súlya? Azt tette, amit a saját értékrendje diktált, és rosszul sült el.

A döntésünknél mi a fontosabb? Hogy saját magunkért felelve, értékrendünkhöz hűen cselekedjünk, vagy előtérbe kell helyeznünk a család, a közösség, a csoport szemléletét és a szerint cselekedni?

Vegyük Grace és David példáját! A testvérek nem értenek egyet a két fél megítélését illetően. Tartoznak-e felelősséggel a másik iránt? Kötelesek-e minden áron együtt maradni, ezzel valamelyikük szabadságát korlátozva?

Ha már itt tartunk, igaza lenne az orgyilkos Griffinnek, hogy mindenképp oldalt kell választanunk? Egy konfliktusban nem lehetnek harmadik utasok?

Végezetül: meddig tart a felelősségünk? Egyértelmű, hogy mindenért és mindenkiért nem felelhetünk, de akkor hol a határ? Egy író mennyiben felelős azért, hogy más, szabad emberek miként értelmezik szavait? Egy tudós felelősséggel tartozik-e azért, mire használják fel eredményeit?

Nem egyedül vagyunk a világban, a mi döntésünk mindig csak egy része egy nagyobb egésznek. Mondhatom-e azt, hogy csak magamért felelek?

Ez a nagyobb egész más emberek döntéseiből, cselekedeteiből áll, nemcsak én alkotom. Minden ember szabad, így egy szituációban könnyen lehet, hogy teljesen máshová lyukadunk ki, mint ahogy én azt elterveztem, ahogy szeretném. Kinek képzelem magam, hogy az egészért én vállalom a felelősséget? 

Matthew J. Kirby, Last descendants. A kán sírja, Fumax kiadó, Bp., 2017.