Nem tudok elaludni – dünnyögte a hat éves Kaori.

Újból a hátára fordult, majd kisvártatva ismét az oldalára feküdt. Már lassan két órája forgolódott és mocorgott, sehogy sem találta a helyét. Otthon az ágyában volt egy kis bemélyedés, mindig abba fészkelte be magát. Ez az ágy viszont idegen volt. Anya azt mondta, majd megszokja és sokkal jobb lesz nekik itt. Nagyon dühös lett, amikor Kaori azt mondta, hiányzik neki Apa.

Valami történt még a nyáron, azóta sokat hallotta őket veszekedni, Anya sokszor nagyon hangosan kiabált. Mérges volt Apára, és annyit mondott tegnap, hogy elmennek, mert Apa rossz volt, rosszat tett, és ezért mostantól csak kettesben lesznek, ő meg Anya. Kaori hiába sírt, hiába mondta, ő nem haragszik Apára és nem érti ezt.

Nem szerette, ahogy Anya megváltozott. Nem szerette ezt a helyet, ezt az ágyat. Nem akart itt lenni, ahol az ágy alatt és a sarkokban vietnámi katonák bujkálnak. Ezt Anya mondta, amikor megérkeztek. Kaori azt tudta, hogy Vietnám egy ország valahol nagyon messze innen, de hogy mit keresnének azok a katonák itt a szobában, azt nem is sejtette. Egyáltalán el se férnének itt.

Felkelt, óvatosan lemászott az ágyból. Meztelen lába megrándult, ahogy a hideg parkettához ért. Anya ugyan megmondta, hogy maradjon nyugton és hallgasson arra az ijesztő nénire, aki este itt lesz, amíg ő dolgozik, de éber volt és szomjas.

Halkan kisurrant a konyhába és ivott egy pohár vizet. Amikor visszaindult, félúton el kellett bújnia Anya szobájának ajtaja mögé, mert a néni hangosan krákogva kiment a WC-re. Amint elosont az ajtó előtt, valami furcsa füstszagot érzett.

A szobába érve még élénkebbnek érezte magát, mint eddig, ezért gondolta, megkeresi azokat a katonákat. De hiába hasalt le a hideg, kemény padlóra és lesett az ágy alá, koromsötét volt ott. Nem akarta feladni, tovább meresztette szemét, annyira koncentrált, hogy megfájdult tőle a feje, ám még mindig csak a fekete semmi bámult rá vissza.

Eldőlt tehát, nincs itt senki. Ez szomorúsággal töltötte el, maga sem tudta, miért. Csalódottan felállt, hogy visszafeküdjön. Legnagyobb meglepetésére nem volt ott az ágya. A sötétség pedig orvul körbevette. Semmit se látott. Jobb híján elindult előre, amerre az ágyának lenni kellett volna. Gondolta, hogy előbb-utóbb úgyis beleütközik, de az a pillanat valahogy csak nem akart elérkezni. Olyan sokat ment már, elfáradt és teljesen összezavarodott, hisz az egész szobája nincs ekkora, amennyit eddig gyalogolt. Végre valahol a távolban megpillantott egy pislákoló gyertyát.

Ahogy közelebb ért, látta, hogy az nem gyertya, hanem tábortűz, mellette két egyenruhás férfi üldögélt. Egyikük egyszer csak felé fordult és kissé elképedve megkérdezte:

- Hát te meg hogy kerültél ide?

- Nem tudom, az ágyamat kerestem – felelt Kaori.

- Ágy az itt biztos nincsen – közölte a másik katona mogorván, majd társához fordult: - Ez egy átkozott gerilla.

- Ő csak egy kislány – intette le az első.

- Nem vagyok gorilla – jelentette ki sértődötten a lány.

Erre mindkét katona rá nézett és harsány nevetésben tört ki.

Kaori nem értette, zavarban volt, úgy érezte, mondania kell valamit.

- És különben az én apukám is katona volt, amíg meg nem születtem – fűzte hozzá.

Megtört a jég és hamarosan már ő is ott ült a tűznél. Mesélt magáról és a katonák is így tettek.

Kaori megtudta, hogy milyen furcsa hely ez, ahol sosem kell fel a nap, csak nagyon messze, a horizonton látni időről időre fényt. Hogy ez a hely tele van szörnyetegekkel, amelyek igen lomhák, ám olykor meglepően gyorsak is tudnak lenni. Hatalmas, amorf lények, szürkék és fehérek, bársonyos bundával. Ezek ellen harcolnak ők.

A kislány ámulva hallgatta különböző csatáik történetét s közben több katona is odagyűlt, amikor hírét vették a vendégnek.

Épp egy izgalmas történet közepén tartottak, egymás szavába vágva igyekeztek túl licitálni a másikon hősiességben, amikor lágy szellő futott végig köztük és megjelent egy szörnyeteg. Eszelősen rohant a csoport felé. Mind a fegyvereikhez kaptak és lőni kezdtek, majd egy villanás és hatalmas robaj következett. Kaori köhögve állt fel, csupa por volt minden. Kíváncsian közelebb merészkedett a maradványokhoz. Megtapogatta őket és felkacagott.

- Hisz ez csak porcica! – kiáltotta még mindig nevetve.

- Te tudod ennek a szörnynek a nevét? – ámultak a katonák.

- Nem szörny ez – ingatta fejét a lány. – Csak sok por és szösz. Ez a hely pedig azért ilyen sötét, mert az ágyam alatt van.

- Lehetetlen – ellenkeztek többen is.

Kaori körülnézett, látta, hogy a távolban már világosodik. Tudta, hogy vissza kell mennie, hisz Anya nemsokára megérkezik és ideges lesz, ha nem találja. Ráadásul meg akarta mutatni a katonáknak, hogy igaza van.

- Kövessetek! – inkább kérte, mint parancsolta, de mind a nagyjából harminc katona vele tartott.

Mind csodálkozva néztek fel rá, amikor az ágy alól kiérve hirtelen megnőtt.

- Hisz te egy óriás vagy!

- Vagy ti vagytok nagyon aprók – vágott vissza Kaori.

Attól a naptól kezdve a katonák birtokba vették az egész szobát. A nyitott ablakban a párkányon ülve cigarettáztak, vagy ahogy a lány mondogatta: füstölögtek. Az asztalon párbajoztak, vagy a szoba különböző zugaiban gyakorlatoztak, mások lustán heverésztek. Voltak, akik segítettek neki, amikor tanult, odavitték neki a ceruzát a vállukon, mint egy hatalmas rönk fát. Esténként pedig az ágyra gyűltek és körötte aludtak vagy őrködtek. Egyszer nagy riadalmat okozott, hogy álmában forgolódva néhányukra ráfeküdt. Szegények, majdnem agyonnyomta őket, de még idejében felkelt a lármára.

Anyának inkább nem mesélt új pajtásairól, ő mégis tudomást szerzett róluk valahogy, és nyaggatni kezdte, hogy fejezze be ezt a butaságot. Végül egy nap egy hosszú szőrű cicával állított haza. Lerakta Kaori elé és dühösen ezt mondta: Legalább valami látható élőlénnyel barátkozz! Sajnálta a cicát, még ő is megijedt Anyától.

Eztán a cica is vele lakott a szobában, azonban a katonák nem szerették, azt akarták, hogy menjen el. Állandóan piszkálta őket, játszott velük, pofozgatta és kergette őket. Kaori nem szerette volna, hogy Anya megint kiabáljon vele, és a cicát is nagyon szerette, így nem tett eleget a katonák kérésének, akik egy nap egyszerűen csak eltűntek. Talán visszamentek a saját kis birodalmukba, de Kaori többet nem zsugorodott össze és nem látogathatta meg őket, hiába is bámult hosszasan a sötétségbe. Bármennyire is szerette a cicát, hiányoztak neki a katonák, mert velük tudott beszélgetni.

Sosem látta őket többé, eltűntek, akárcsak Apa. Az évek teltével pedig Kaori emlékezetében is egyre halványultak.