Egészen döbbenetes, mennyire megváltozhat a világ, miközben mégis ugyanaz. Hogy aztán én változtam volna annyit idő közben, azt már nem tudnám megmondani. Az élmény viszont egy életre, de mindenképp sokáig velem marad. Van annak már lassan másfél éve, hogy ez történt, mégis még mindig élénken él bennem, cseppet sem halványul, pedig én hajlamos vagyok törölni a memóriámat, nos, nem mintha direkt tenném, valamiképp csak szertefoszlik az emlékezetem nagy része.

Valamikor tavasszal volt, egy vasárnap, ebben holtbiztos vagyok. A kedvenc napom egy hosszabb, kikapcsoló vezetésre, természetesen kizárólag hajnalban, nagyon korán reggel, különösen nyáron. Ennek nem csak az esetleges nagy meleg az oka, hanem az is, hogy legnagyobb bánatomra egyébként nem nagyon lehet kellemesen kimozdulni, túl sokan vannak itt amúgy is, hát még a nyaralósok és a kirándulók! Mivel ez tipikusan a megszoksz vagy megszöksz helyzet, és nekem nem nagyon áll módomban utóbbi, marad ez a kisakkozott, kitapasztalt idő.

Akkor még a szokásosnál is jobban vágytam erre a kis útra, elég régóta láttam csak a saját lakásunkat. Vírus ide vagy oda, én megyek, határoztam el. Különben sem emberek közé vágytam. Bár, hogy őszinte legyek, az a két év amúgy is összefolyik, tudja rosseb, épp melyik tavasz volt ez. Néha egyébként is képes vagyok napokra elbarikádozni magam a lakásban. Lényegtelen.

Tudni kell a dologhoz, hogy megszokott útvonalam alig egy-két kilométernyire visz el a falutól, ahol felnőttem, és ahol akkor már tíz éve nem jártam. Teljesen jól megvoltam így, jóllehet, heti szinten mentem el mellette, cseppnyi késztetést sem éreztem a múltba utazásra.

Abban a hitben indultam el, sőt vezettem el állandó úti célomig, hogy az a nap semmiben sem különbözik. Akkor épp elég hűvös volt, az ég szürkébe öltözött, hol csepergett, hol esett, néha/néhol meg egyáltalán nem, ám ott is, akkor is esőszagú volt a levegő. Persze, ez nem az autózásom szempontjából volt érdekes. Nagyjából bármilyen időben elvezetek, két dolgot szeretek kerülni: az ónos esőt, bár ehhez már volt balsorsom, és a jégesőt, ez meg mondjuk mindegy, elvégre, ha olyan rossz, az autóm mindig kint áll.

Az időjárás a hirtelen megszületett, furcsa és szokatlan ötlet miatt volt fontos és szerencsés. Egy ilyen szomorkás, hűvös, nedves vasárnap, akkor már kora délelőtt kétlem, hogy bárkivel összefutnék, ha meglátogatom apámat. Mondom, furcsa elhatározás volt ez, valahol - mintha valami szükség lenne - éreztem, muszáj megtennem, miközben minden porcikám ódzkodott is tőle. Nem túlzok. Ahogy közeledtem, úgy lett erősebb a szorítás gyomrom körül. Mire beértem a faluba, egy borsószemet nem tudtam volna lenyelni, befogadni.

Rögtön el is szúrtam az utat, elfelejtettem megnézni, el tudok-e ott kanyarodni, ahol kellett volna. Sebaj, az utcák, a régi útvonalak még élénken éltek bennem. Mentem hát egy kisebb kanyart a faluban, mígnem folytattam az utat, immár biztosan szabályosan.

Természetesen már a főúton és a rendkívül fantáziadús Fő téren is megtudtam mondani, mi az, ami változott és mi, ami ugyanolyan maradt. Ott is valahogy motoszkált bennem, valami más. Ennek ellenére amint lekanyarodtam az egyik mellékutcába, fejbe kólintott a döbbenet. Elgondolkodtam rajta, tán velem nem kerek valami, hogy minden, az egész utca, a régi, jól ismert házak, az üres telek, ahol régebben egy igen romos, hosszú ház állt, vagy arrébb az egykori kis elkerített kertek helyére épített új épületek olyan kicsik. Mintha a világnak e szeglete - ki tudja, milyen varázslat folytán - összetöpörödött volna. Pedig nem kisgyerekként hagytam el ezt a helyet. Mégis esküdni mertem volna, ez az utca összement, hát éppen hogy csak elférek én ezzel a kis városi autómmal! Tényleg ilyen rövid ez az út? Képtelenség! Sehogy se tudtam magam túltenni ezen a bizarr változáson, miközben mégis szinte minden olyan, akár régen.

Ettől függetlenül azért nyilván haladtam, bár nagyon lassan, helyenként még így is felszisszentem összeszorított fogaim közt. Az lehet, hogy változtak dolgok, de az út az hótziher, hogy azóta is ugyanaz, csak az időjárás és a használat foga ette szét. Nagy nehezen visszavergődtem magam a főútra, ott már csak alig egy kilométert, valószínűleg annyit se mentem a falu széléig. Lekanyarodtam a földútra és leparkoltam.

Amint kiszálltam, megálltam és jó mély lélegzetet véve elnéztem a távolba. Ez legalább ugyanolyan volt, az út menti fák, a földek, rajtuk elszórtan egy-egy magányos fa vagy kis kunyhó. A legjobb dolog egész gyerekkoromban és éppolyan végtelen, mint mindig. A feszültség azonban még mindig ott cikázott bennem, nem tűnt el, végül is azt még nem végeztem el amiért jöttem. Megfordultam hát és elindultam a temető bejárata felé, ami hajszál pontosan ugyanolyan volt, mint tíz éve a temetésen, meg az előtt. Nos, igen, apa már nemigen fog panaszkodni, hogy keveset látogatják, hisz csupán egy halom hamu egy urnában a szülei sírjának földjébe dugva.

Előzetes felvetésemnek megfelelően senki nem volt a temetőben. A lenti földút melletti és a domb lejtőjén meghagyott fák most is óriásokként tornyosultak felém, ellenben a távolságok és maguk a sírok itt is emlékeim kicsinyített másai voltak. Ha nem is óriásnak, legalább valami két métert meghaladó égimeszelőnek éreztem magam ott járva, holott alig vagyok 170 centi.

Hamar megleltem sosem ismert nagyszüleim és apám nyughelyét. Még a halottak napi fenyőgally, mécses és művirág volt rajta, hogy a múlt évi, netán tíz évvel ezelőtti, azt nehéz lett volna megmondani. Csak álltam ott és bámultam a sírra, arra a pontra, erre pontosan emlékeztem, ahova apám urnáját elásták. Süket csönd volt bennem és valami néma, ismeretlen kavargás, nem tudom, mit kellett volna éreznem, de tíz év távlatából talán mindegy is.

Ritkán, nagyon ritkán szoktam rágyújtani, akkor elfogott a kényszer. Ugyanakkor eszembe jutott: nem hoztam semmit. Kivettem két szálat a kabátomban eldugott cigis dobozból. Az egyiket meggyújtottam, beleszívtam, majd a másikat... Nem tűnt jónak csak a síron hagyni, így puszta kézzel elkezdtem apám urnája felett ásni, majd a kicsi gödörbe raktam fura ajándékomat, de hát ennek amúgy is jobban örülne, mint egy virágnak. Visszatemettem ásásom eredményét, visszarendeztem kicsit a gallyakat. Alighogy felemelkedtem, vissza is indultam a kocsihoz. Pár lépés után még visszafordultam egy pillanatra, én se tudnám megmondani, miért. A süket csönd kitartott bennem.

Visszafelé elszívtam a cigimet, így azonnal bepattanhattam a kocsiba, hogy ott hagyjam a varázslatos módon töpörödött világot. Az emlékét és azt a feszültséget azonban hazavittem magammal.

kép: nem az enyém, viszont elég régi, már nem tudom, hol találtam.