Ezt a történetet, úgy hiszem, többen ismeritek, találkoztatok már vele, hiszen készült belőle sorozat (The untamed), illetve donghua (azaz "kínai anime", Mo dao zu shi címmel) is. Igazság szerint én csupán az utóbbiból láttam (ha jól emlékszem, mostanság lesz harmadik évad), ott tetszett meg annyira a sztori, hogy nem volt kérdés, nekem ez a könyv kell.

Még mielőtt röviden írnék a történetről, hogy annak is legyen némi fogalma róla, aki még nem látta, olvasta semmilyen formában, egy-két figyelmeztetés:

1. Érdemes úgy belekezdeni, hogy ezt bizony nem tudod letenni.
2. A donghua nem hegyezte ki (eddig), a sorozatról gőzöm sincs (egyszerűen nem lehet engem rávenni, hogy egy animációt később élőszereplősként megnézzek), de a könyvben a két főszereplőnk közt szerelem is szövődik (és mindkettő férfi), szóval akinek ez annyira nem kenyere, annak maximum azt tudom javasolni, lapozza át azokat a részeket. (Extrém esetben, ez nem az ő könyve.)

Ez a könyv mindent tartalmaz, amit csak el lehet képzelni: akció, fantasy, rejtély, kaland és szerelem; szereplőink többsége kultivátor, amolyan ördögűző, szellemekkel, különféle holttestekkel, démonszerű lényekkel harcolnak, no meg egymással, a klánok közül ugyanis egy teljhatalomra vágyik, saját rabigájába hajtana vagy elpusztítana mindenki mást, őket azonban legyőzik, ám a béke nem akar eljönni és ami van is belőle, úgy fest, nem lesz tartós, legalábbis rejtélyes, vészjósló eseményekkel szembesülnek a kultivátorok.

Ez az egészen pici dióhéjba tömörített eseménysor azonban csak a háttér, amelyben két szálon, két időzónában követjük nyomon Wei Wuxian sorsát, valamint Lan Wangjival való kapcsolatuk fejlődését.

A jelenben Wei Wuxiannek már nem kellene léteznie, mivel tizenhárom éve megölték, miután a klánok egyöntetűen meghozták döntésüket: ennek a gonosznak pusztulnia kell. Csakhogy Wei Wuxian mégis újraél, egy új testben ébred, melynek előző tulajdonosa egy varázslattal testébe kényszerítette kóborló szellemét, hogy bosszút álljon az őt gyötrő családon. Ezzel együtt Wei Wuxian hamar az események közepében találja magát, ahol egy kegyetlen, pusztító holttest részeit kell megkeresni, illetve kideríteni, kié a holttest, ki akarja, hogy megtalálják a darabokat, és ki volt a gyilkos, egyáltalán mi a fészkes fene folyik itt? Ezt Wei Wuxian nemcsak a rejtélyes holttesttel és ellenségekkel kapcsolatban kérdi, de arról is, az életében mindig zárkózott, ridegnek, elutasítónak tetsző Lan Wangji most miért ragaszkodik hozzá mindenáron? Merthogy ebben a kalandban és az azt övező ellenséges légkörben immár ketten vannak benne, együtt állják a sarat.

Ellentétben a múlttal, ahol Wei Wuxian, az elárvult, a Yunmeng Jiang klánba fogadott, energikus, bajkeverő, önfejű, újszerűen gondolkodó, kiemelkedő képességekkel és nagy igazságérzettel rendelkező fiú/fiatal férfi, akiből a Wen család bevezette diktatúra (bár nem a legpontosabb e kifejezés) épülése, majd megdöntése alatt Yiling pátriárkája válik azáltal, hogy valóra váltja elgondolását, miszerint felhasználhatnák a haragos energiákat és a járkáló holttesteket is. Sokak számára ez már önmagában elég ahhoz, hogy eretneknek, velejéig romlottnak lássák, ám eleinte a Wenek elleni hadjáratban nyújtott szerepe miatt még elkerüli a kitaszíttatást. Később azonban, hogy már a Wen klán nem jelent fenyegetést, ráadásképp Wei Wuxian védi, kiszabadítja a család néhány tagját, akik tevőlegesen sosem vettek részt a Wenek brutális mészárlásaiban, sőt megmentették őt és a testvéreként kezelt Jiang Chenget, már ő lép elő az első számú gonosszá, akinek aztán minden ártalmat, rosszat a nyakába varrnak, nem számít az igazság.

Ez lesz az első pont, ahol megállunk, mert az első momentum, amit különösen kedveltem ebben a könyvben ide kapcsolódik. Wei Wuxian kirí a környezetéből, ha úgy tetszik, ő a deviáns kölyök, aki ráadásképp tehetséges és másként gondolkodik, olyasmibe vág, ami tabu, nem tűr el bármit, sőt még hibát is vét, legyen az valódi vagy csak olyan tett, amit nem néznek jó szemmel. Ez már bőségesen elég a megbélyegzéshez, a kiátkozáshoz. Ellenben akad olyan szereplőnk (nem szeretném lelőni a poént, ezért nem írok nevet vagy más konkrétumot), aki hosszú ideig képes kedvessége, jóságossága mögé rejteni bűneit, gaztetteit, tökéletes manipulátor, akiről hiába látja meg valaki az igazságot, nem hisznek neki, és hamarosan áldozattá is lesz. Még később is végtelen üldözés, nyomozás és kétkedés, mire összeáll a kép, lelepleződik az illető. Míg egy harmadik szereplő végig megőrzi álarcát, már ha tényleg van neki, sosem derül ki az igazság, vajon az, amit belőle látunk puszta szerep és mesterien rendezi el úgy a dolgokat, hogy mások megoldják a problémát vagy tényleg olyan ember, akinek fogalma sincs semmiről?

Szeretik az online világ, a közösségi média nyakába varrni, hogy látszat világban élünk, ahol minden arról szól, kinek látszunk és nem arról, hogy magunk gyarló pőreségében kik vagyunk, de ez egyszerűen nevetséges. Maximum felnagyította azt, ami egyébként is létezik, jó rég óta velünk van, így működünk, kategorizálunk, ítéletet mondunk és ezt sok esetben pusztán abból, amit épp látunk, amit épp mutatnak nekünk és ezt vagy a saját értékeinkkel vagy valami tágabb normával vetjük össze, és meg is elégszünk ennyivel. Ha valaki furcsa, szokatlan dolgokat tesz, az rögtön gyanús, ha valaki a kedvünkben jár, figyel ránk, kedves, az máris megnyerő. De valóban így van? Nem, messze nem ilyen egyszerű.

Az, hogy a végén Wei Wuxian nem igazán örül, amikor már nem magáról, hanem a másik személyről hallja a pocskondiázást, hogy minden rosszat neki tulajdonítanak, megint csak ehhez tartozó és érdekes részlet. Mintha elhamarkodott, sebtiben kivágott ítélethozatalunk mellé konstans tényező lenne a mindenért is felelős bűnbak, a nagybetűs gonosz, miközben egy ember tettei, a különböző események ennél jóval bonyolultabbak. Senki és semmi nem áll magában, nem fejlődik, változik magában, mindig van előzmény, van közeg, amiben történik, amiben benne van és rengeteg tényező, hatás, ami különféle módokon kapcsolódik, lecsapódik. Ezt viszont megint nem szeretjük figyelembe venni, mert túl komplikálja a dolgokat, sokkal kezelhetőbb, ha mindig egyetlen dolgot, embert tehetünk felelőssé.

Nem véletlen, hogy Wei Wuxian magára marad halála előtt, hogy megindul ellene az összes nagyobb klán, mert az egyetlen családtagjának számító Jiang Cheng is kihátrál mögüle. Az ő kapcsolatuk a második nagyobb motívum, ami miatt jó ez a történet, nagyon szépen végigkövethető, szétszálazható, hogy ennek a két fiúnak, férfinak a kapcsolatában hogyan van ott a közös történeten, az ő személyükön kívül az egész család, hogy hat rájuk annak egyensúlya, dinamikája. (Kész esettanulmány, ha engem kérdeztek.) Ahogy az is megmutatkozik, a jó mennyire relatív, hogy egyenesen rosszként tartja számon valaki és/vagy rossz a következménye. Jiang Cheng haragjának egyik forrása, hogy Wei Wuxian először Lan Wangjit, majd Wen Ninget és nővérét védelmezi, segít nekik, szembeszállva a hatalommal (először a Wen családdal, majd a többi klánnal, különösen a Lanling Jinekkel), ennek pedig ára van. A Wenek ezt jó ürügynek látják arra, hogy elpusztítsák a Yunmeng Jiang klánt, második alkalommal okot szolgáltat arra, hogy közellenséggé váljon. (Ennek, hogy árulásként éli meg ezt Jiang Cheng, az is az oka, hogy az anyjától is ezt hallja, hogy csak a saját klánjuk számít, az ő túlélésük.) Igazság szerint ilyen helyzetben nem könnyű dönteni, és bárhogy is határozzon az ember, az nem lesz mindenestől jó, akár úgy dönt, az igazságérzete nem írhatja felül saját túlélését, akár ennek ellentetje.

Legvégül nem lesz teljes a kép, ha nem hozzuk fel: mint minden ember, Wei Wuxian sem tökéletes, elköveti a maga hibáit, és meg is bánja őket, legalább egy részüket, ő sem fedhetetlen. Az érdekesség, persze, nem ez. Az elgondolkodtató kérdés, valóban csak és kizárólag az ő hibája lenne, hogy odajut, ahova, hogy elveszti az irányítást, a kontrollt? Tényleg előre megírt sors lett volna ez, hogy elbukik? Aki a tűzzel játszik... ismerjük a mondást, és a kultivációnak az az útja, amire ő rálép, kimeríti ezt sokak szerint, felhasználni a negatív érzelmekből, azok által működő, kisebb erejű holtakat a harcban, kiaknázni a sötétségben rejlő erőt. Számomra mégsem egyértelmű.

Egyrészről mindennek megvan a maga kockázata, ám ha mindig biztosra megyünk, mindig csak azt tesszük, ami egy jól bevált recept tartalma, akkor az kicsit olyan, mintha egy helyben topognánk. Még ha ezzel könnyű is vitatkozni, és mondhatjuk, a haladás nem feltétlen szül jót, akkor is szerintem hiba nem nyúlni a negatív dolgokhoz, érzelmekhez és inkább elnyomni, ahelyett, hogy átkonvertálnánk valami olyanná, ami építő lehet. (Ironikus, hogy később sok olyan módszert, eszközt használnak, amit a mélyen elítélt Wei Wuxian alkotott, erre pedig azért volt képes, mert másképp gondolkodott a sötét energiákról.)

Másrészről ritka madár, aki nem bukik el, amikor serényen igyekszenek összeroppantani, bár tény és való, ő sem a higgadtság megtestesült szobra, kétségtelenül mindent megtesznek, hogy provokálják, kikészítsék. Mivel már így is hosszúra nyúltam, ezt már nem fejtem ki jobban, ne menjünk bele, hogy ezt azért teszik, mert szúrja a szemüket, mert félnek tőle, mert túl erős és ezt becsomagolják abba az álcába, hogy védi a bűnös Weneket, ami nem is igaz, és megint csak a pocsék, leegyszerűsített ítélethozatal példája. Helyette még megemlíteném, talán ez is régre, mélyre nyúlik vissza, hogy elvárjuk, aki jó, aki emberséges, aki ideálisan emberi, azt nem lehet megtörni, abból nem lehet előhozni a rosszat. Honnan jön ez? Hogy jött az, hogy az ideális ember (a szent) az valami bárgyú, birkatürelmű, mindent eltűrő, mindent elfogadó valaki? Nem lehet, hogy amiként az egyes ember esetében nem szerencsés, ha olyan ideális ént épít magának, amit lehetetlenség elérni, amitől túlságosan különbözik, úgy kollektíven is igaz ez?

Mo Xiang Tong Xiu, A démoni kultiváció nagymestere 1-4., Művelt Nép Könyvkiadó Kft. (Ulpius Baráti Kör), Bp., 2020.