Ennek az idézetnek elsőre nem túl sok köze van a két könyvhöz. Cixin Liu könyvében még csak nem is szerepelnek emberek, mint ahogy azt a cím is mutatja, ámbátor a két faj lényegében egy civilizációt hoz létre, az emberiség pontos másaiként látjuk őket, dacára a csomagolásnak. Charlotte McConaghy regényét egyértelműen a történet kerete, a főszereplőt körülvevő világ állapota (klímaváltozás, fajok pusztulása) alapján, azt középpontba helyezve hirdetik, ismertetik, holott egyetlen emberi főszereplő viszontagságait, kapcsolatait, küzdelmét, furcsa küldetését mutatja be.

Részben már el is árultam, hol is kapcsolódunk az idézethez. A két könyvet együtt nézve, egymás mellé helyezve pontosan megmutatják, amit King karaktere is kifejez: az ember (az egyén, ha jobban tetszik) és az emberiség/társadalom közti ordító különbséget. Ennek a különbségnek (egyik) alapkövét is megadja az idézet: a társadalom, az emberiség nem egyenlő az egyes emberek összegével, jóval túlmutat rajta. Ha őszinte akarok lenni: egy eltorzult/eltorzított szörnyeteggé alakul, amiben az egyének számottevő része, nagyon nagy része, egyáltalán nem számít. Ha lehetséges, még kevesebbet ér, amennyiben nem hajlandó beilleszkedni.

Ezt természetesen lehetne még tovább cifrázni, boncolgatni. A helyzet dupla fonákságát, hogy ez a massza, amiben egybegyúrnak, kell a civilizációhoz, kell a fejlődéshez, amiből az egyénnek is csurran-cseppen némi vigasz, és amit egyik egyén alkot meg, fejleszt tovább más egyének eredményeiből. Feltehetnénk a kérdést, hogy mennyit is érnek ezen eredmények a hátrányokkal szemben? Nyilván pozitív, hogy nem halunk bele mindenféle betegségbe, az más kérdés, mennyire jó úgy élni: a társadalomban meghatározott értékeid, a gazdasági hasznosságod alapján lehet, hogy nem halsz meg, de éld az egészet fájdalmakkal, mert azt már nem tudod megfizetni, hogy attól megszabadítsanak. Ha az értékrended nem egyezik a társadaloméval, ha nem hajtasz (elég) hasznot, élj, de kitaszítottként, netán csupán nyomorultul. A fejlődés elintézte, éljünk, s ezért akkora lett a populáció, amivel végső soron elintéztük, hogy a pokol kínjait megidézve szép lassan el is pusztuljunk. Megkaptuk, hogy hosszabb lehessen életünk, de amint nem hajtasz hasznot, nyűg vagy és egyre nagyobb, vagy kénytelen vagy halálodig hasznos lenni egy kiégett, meggyötört, személytelen zombiként. Nem lehet tagadni, van persze pozitívum, ám vajon nem olyan-e ez, mint amikor egyes termékekkel kényelmesebbé teszik az életünket, így viszont egyre nagyobb lesz a teher is, hiszen azt meg is kell fizetni, karbantartani, lecserélni, szerelni? Mondom, írom, lehet ezt a végtelenségig gombolyítani, igazságot meg úgy sem teszek, valószínűleg felesleges is.

Felesleges, úgysincs más, úgyis ez van. A két könyv sem fogja nekünk ennek titkát, a megoldás kulcsát kezünkbe adni.

Cixin Liu regénye a hangyák és dinoszauruszok civilizációjának kialakulásáról, fejlődéséről, konfliktusairól és végezetül pusztulásáról ír, mégis egyértelmű (számomra), hogy ez rólunk emberekről szól. Egy ötletes, rafinált tükör, amiben az emberiség vonásaival szembesülünk.

Önmagában mindkét faj képtelen lenne egy civilizáció felépítésére, a dinoszauruszok ügyetlenek, nincsenek ügyes végtagjaik, a hangyák pedig híján vannak az újító elmének, a képzeletnek, a kíváncsiságnak. Bármelyikük számára lehetetlen hát a dolog. Csakhogy egy szép napon létrejön a kapcsolat.

Egy dinoszaurusz táplálkozás közben szétrombol egy éhes, nélkülöző hangyabolyt, majd lefekszik aludni, ez azonban  nem megy, zavarja a foga közé szorult hús. A hangyák polgármestere előáll az üzlet ötletével: ők megszabadítják a dinót a kellemetlenségtől, cserébe jóllaknak a hússal. Az első alku nehezen (a kommunikációs problémák miatt), de megköttetik. Aztán az üzlet beindul, egyre több dinoszaurusz keresi fel a hangyákat, és ezzel együtt újabb problémák is előtérbe kerülnek. A hangyák fogorvosok lesznek, majd a dinoszauruszok testében tett felfedező útjaikkal szerzett információval és ügyességükkel orvosok is. Egyre nő mindkét faj és egyre szorosabb lesz együttműködésük, mígnem már lehetetlen szétválasztani, anélkül legalábbis, hogy az ne jelentse a felépített civilizáció összeomlását is.

Mint azt azonban jól tudjuk, előbb-utóbb megfeledkezünk az együttműködés szükségességéről, elhisszük, elhitetik velünk, vagy épp elég emberrel, hogy mi vagyunk, akik nélkül nincs meg a másik, hogy az egész egy oldalú; és még a pusztulás sem érint minket. Idővel egy valós vagy vélt konfliktus szembeállít és szerencsétlenebb esetben háborúvá bontakozik ki.

A történetben két ilyen nagy konfliktus is előkerül. Az első, amikor mind a hangyák, mind a dinoszauruszok ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő istenük az igazi, aki rájuk hasonlít, és mindegyikük inkább egy háborút is megvív, csak ne kelljen engednie, netán kompromisszumot kötnie. Utóbbira, már amennyire annak nevezhetjük, hogy inkább egy alaktalan isten létezésében egyeznek meg, csak már a háború, a pusztítás után kerül sor.

Mind ismerjük hasonló részeit az emberiség történelmének. Ami egyrészről ostobaság, hiszen valami eléggé lényegtelen és a mindennapjainkat valójában nem befolyásoló létezőről, vagy képzeltről veszekedünk. Másrészt viszont, ha kicsit is jobban belehelyezzük egy mára érthetetlen időbe magunk, és elfogadjuk a vallást, minimum a hitet egy vagy több istenségben, az egész ugyanúgy ostobaság marad, és pedig a logika és a képzelőerő hiánya miatt. Megmondom, miért. Vegyük alapul a könyv konfliktusát: hangya vagy dinoszaurusz képű az isten? Istent mindenhatóként szokás ismerni, nem? Ha egy létező ilyen hatalmas, megteremtett mindent, hát hogy a fenébe ne tudna bármilyen formát ölteni, megsokszorozódni és akármi más?

A második konfliktus már összetettebb. Hatalmasat ugrunk az időben, az információs korba, ahol két dinoszaurusz állam közti atomháború és a klímaváltozás is fenyeget.  Míg a dinoszauruszok a gazdasági növekedéssel, fegyverkezéssel és egymással vannak elfoglalva, a hangyák megelégelik a dolgot. Vezetőik ultimátummal állnak elő: a dinoszauruszok teljesítsék követeléseiket, miszerint csökkentsék a szaporodást és az ipart a megfelelő mértékben, illetve szereljék le az atomfegyvereket, különben a nélkülözhetetlen hangyamunkaerő sztrájkba kezd. A dinoszauruszok nyilván nem hallgatnak rájuk, majd hogy a hangyák mégis betartják szavukat, erőszakhoz folyamodnak, elpusztítják a hangyák fővárosait, akik megadják magukat. Csakhogy mindeközben már kész a tervük, s csupán azért térnek vissza, hogy ezt végrehajthassák. Észrevétlenül helyezik el aprócska fegyvereiket a létfontosságú gépekben, melyek mindenfélét működtetnek és a vezető dinoszauruszok agyában, hogy aztán egyetlen pillanatban élesítsék az összeset. Ez azonban a hangyák közt sem tetszik mindenkinek, egy tudósuk óva inti őket, nem tudnak eleget a dinoszauruszok világáról, veszélyes dolog így véghez vinni a tervet. És valóban, ironikus módon épp az információs korban a hangyák tudatlanságukban maguk pusztítják el az egész földet; habár közülük többen túlélik a föld alatt, minden eredményük semmivé lesz, s ők csak hosszú századok múltán pillantják meg újra a felszínt, amikor már az egykori civilizáció nem több mesénél, pletykánál.

Ismét csak órákat lehetne regélni minderről. Az információ hatalma óriási, látjuk ezt magunk körül, azt is hogyan használják ezt ki a legkülönfélébb módokon. Amiként láthatjuk azt az önteltséget, önhittséget, arroganciát is, mely mindkét faj sajátja a történetben.

Ahhoz, hogy innen továbblépjünk, meg kell jegyezni egy fontos dolgot: egész idő alatt alig látunk néhány egyednél többet, mind vezetők, alig tűnik fel más rajtuk kívül, azok többsége is névtelen, ismeretlen, teszi a dolgát, vagy olyan, mint az a bizonyos hangya tudós, azt hinnénk, a tudása és státusza elég, mégsem hallgatják meg, nem érdekli őket.

Miért olyan fontos ez? Hol van az egyén az egészben, a nagy események zajlásában, az emberiség történelmében? Erre természetesen többféle válasz létezik, hiszen nem vagyunk egyformák, egyelőre azonban vegyük alapul Charlotte McConaghy könyvét és annak főszereplőjét.

Franny Lynch szeme előtt egyetlen cél lebeg: elérni, hogy követni tudja az utolsó sarki cséreket vándorútjukon az Északi sarktól le egészen az Antarktiszig. Franny világában már szinte teljes a vadon élő állatok kihalása, s ő ezeket az utolsó túlélőket tanulmányozza, ez a fedősztorija, amivel hajót keres. Ezzel jut fel, még ha elég nehezen is az egyik halászhajóra, a Saghanira. Az út nem olyan egyszerű, megannyi viszontagságot tartogat, ráadásul a halászok nem éppen Franny kedvencei, hiszen a tenger megmaradt élőlényeire pályáznak, egy nagy fogásra. Nem az ő közege, ám az út alatt Franny jobban megismeri őket, nyilván nem mindegyiküket zárja szívébe, azt ellenben meglátja, megérti: mindenki a saját módján küszködik akár a maga, akár szűkebb-tágabb környezete problémáival. Hovatovább ő maga sem különb sokkal.

Az út alatt szép apránként megismerkedünk az ő életével és múltjával, valamint valódi céljával is. Franny nyughatatlan lélek, szorongó, tele bűntudattal és traumákkal. Nem bír megmaradni, örökké keres valamit. Hogy mit is? Nos, sok esetben ő sem tudja, én sem feltétlen tudnám megmondani. Ellenben cseppet sem csodálkozom rajta. Keresi édesanyját, aki még gyerekkorában eltűnt, míg ő világgá ment, csakhogy végezetül egy szörnyű igazsággal szembesüljön. Menekül a bűn elől, amit apja követett el, amiért börtönben ült aztán ő maga is, bár nem szántszándékkal tette, de ebben elvesztette férjét. A bűntudat fojtogatja. Bűntudat megannyi dolog miatt, azért is, mert hiába próbálta, nem tudott ott lenni a férjének, nem tudott lehorgonyozni, állandó kóborló lélekként mindig elment. Mert nem tudta teljesen átadni magát annak, ami a férje nemes és nagy célja volt, az állatok mentésének. A vándormadarak kényszeradaptációjáról, hogy megadott területen tartják őket, így életben maradnak, saját nyughatatlansága, lenyírt szárnyai, bezártsága jut eszébe és veszi át felette az uralmat. Keresi a sarki cséreket, madarakat, amiket egykor nem kellett keresnie, hozzá jöttek, ott voltak a kertjükben és mindig visszatértek. Azok már nincsenek, a fajuk sincs, a csérek még vannak és ha képes végig követni őket, legalább férje végső kívánságát képes teljesíteni, hogy ott szórja szét végállomásukon hamvait.

Franny számomra egy nagyon hiteles és ismerős karakter. Mi ő, mint egyetlen ember, mit jelent abban a társadalomban, emberiségben, azokban a hatalmas folyamatokban? Nem leszek népszerű: nem sok minden(t). Egy akkora folyamat, mint a klímaváltozás, amibe már lényegében beleszületett, nem egy könnyen megoldható vagy változtatható. Hol kell/lehet ezt még elvágni? Mivel? Nem fogok én ezekre válaszolni, ugyanis messze nem tartom magam olyan okosnak, hogy ebben az igen összetett emberi civilizációban egy olyan jelenségben, ami nem kevésbé bonyolult, sőt!, megmondjam az igazságot. Tisztában vagyok vele, akad helyettem bőven elég ember, aki ezt előadja, és azt is, mit is kellene itt az egyéneknek tenni. Tekintsünk el ettől! Maradjunk annyiban, szkeptikus vagyok, ezért aztán az gyűlöl, aki akar, kétlem, ezzel megoldódna bármi. Ennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk, Franny valami módon azért mégiscsak igyekszik ezt megérteni, maximálisan átérzi, s ha nem is sokat, tesz is.

A lényeg, már rögtön belekerülünk egy világba, a maga kisebb-nagyobb, kezdődő vagy előrehaladott folyamataival, és egy társadalomba, egy rendszerbe, az emberiség egy időpontbeli keresztmetszetébe. Ez pedig rengeteg dolgot meghatároz. Belekerülünk egy családba, szűkebb közösségbe, nemcsak annak jelenébe, de mindenbe, amit akarva-akaratlanul a múltból cipel. Mi is megszerezzük a magunk ilyen-olyan tapasztalatait. Mindezzel együtt kell élnünk, úgy, hogy közben legtöbbünk hatalma szinte semmi, nem is feltétlenül akarunk, mert még vagy egyáltalán nem vagyunk készen erre, nem feltétlen akarta mindenki az életet és nem mindenki érzi, képes többre, mint a különböző behatárolt térben valamiként eltölteni ezt az életet. Van, aki tesz, de csekély az eredmény, van, aki keveset tesz a világban, van, akit a szűkebb környezete foglal le, és ott tesz. Ezer, sőt millióféle verziót fel lehet sorolni. Lehet vitatkozni sok mindennel, sőt egyszerűen mindennel. Előcitálhatunk megannyi kérdést, adhatunk rá sokszor annyi választ. (A millió dolláros kérdés nekem, hogyan is lehetne valóban hatni vezetőkre, hogyan lehetne igazán ráhatásunk? Tetszik vagy sem, én azt látom, amink most van, az, amit megadtak - és pontosan azért adják meg neked, mert azzal igazán mégse jelentesz fenyegetést, viszont megvan neked ennek illúziója - lényegében semmi. Adódik a lehetőség: elveszed, elvesszük, ám azt akkor minden téren kell, mindenütt, és végül is a hangyák is ezt akarták, elvenni a hatalmat, ha már az egyszer nem azt tette, amit kellett volna... Mint mindig, ez csak az én véleményem.)

Azt azonban nem hiszem, hogy bármiben is segít, ha (szerény meglátásom szerint legtöbbször erőtlenségünk, jelentéktelenségünk elrejtésére, az a feletti düh levezetésére) épp a hozzánk hasonlóakat, akiknek annyi vagy kevesebb forrása, mind fizikai, mind mentális, mind egyéb energiája van, azokat támadjuk, ítéljük meg és el. Ha valamiben biztos vagyok, az, ez semmiféle eredményt nem hoz, azon kívül, hogy egymást gyilkoljuk, még ha (egyelőre) átvitt értelemben is.

Cixin Liu, Hangyák és dinoszauruszok. Csontcitadella és Sziklaváros elveszett történelme, Európa, Bp., 2021.

Charlotte McConaghy, Az utolsó vándorlás, Alexandra, 2021.