Nem vagyok kifejezetten a horror műfaj rajongója, azért időnként beletekintek egy-egy érdekesnek látszó darabba. Ezt az animét csak azoknak ajánlom, akik bírják az ilyen véres, brutális dolgokat.

De miről is van szó? A Király játéka. Egy osztály minden tagja automatikusan résztvevővé válik. A feladatokat éjfélkor üzenetben kapják meg telefonjukon. Ha a feladatot bármely okból nem teljesítik, vagy ki akarnak szállni, büntetésben részesülnek, ami legtöbbször halál. A játék egészen addig folytatódik, míg egyetlen ember marad csupán, akinek két választása van: meghal vagy továbbra is játékban marad.

Főhősünk, Kanazawa Nobuaki, már megjárta egyszer a poklot, ami újfent kinyújtja csápjait érte és új társaiért. Az új osztály azonban ugyanazokat a hibákat követi el, természetesen először viccnek vélik az egészet. Az első feladatok még egészen „ártalmatlanok”: csók, szeretkezés, fogdosás. Épp úgy kezdődik, ahogy annak idején. Csakhogy nem hisznek a fiúnak, amiképp annak idején nem vették figyelmeztetésnek két társuk halálát, úgy gondolták, véletlen egybeesés.

Nobuaki ráadásul az új környezetben új ellenfelet is talál, a Királyon kívül (aki nem is egy személy, hanem olybá tűnik, egy agresszív vírus) megjelenik a színen egy másik játék túlélője, aki teljesen ellentétesen látja a dolgokat. Míg a fiú lelkiismeretesen igyekszik megmenteni társait és közben felderíteni a Király és a játék hátterét, addig Natsuko értelmetlennek tartja ezeket az erőfeszítéseket, úgy véli, a legtöbb, amivel segíthet, hogy minél előbb kiiktatja társait. Nobuaki és Natsuko párosa hasonlít Inuyashiki és Shishigami kettősére.[1] Ugyanazon trauma túlélői, akik teljesen másképp viselkednek. Nobuaki is elvesztett mindent, ám ő még mindig megoldást keres, Natsuko megtört, brutális cselekedeteit igen kifacsart logikával, úgy állítja be, mint segítséget, jobb, ha ő végez barátaival, ha az ő keze által halnak.

Az anime 12 részében egyrészről az új játékot követjük nyomon, másrészről visszaemlékezéseken keresztül megismerjük Nobuaki előző osztályának sorsát. Végig megyünk az egyre durvább stációkon egészen a végkifejletig (ami egyébiránt folytatást ígér).

Ahogy már írtam, nem vagyok különösebben oda a borzongásért és vérengzésért, mégis ez és az ehhez hasonló művek, mint a Battle Royal (könyv) felhoznak egy igen érdekes és nagy horderejű kérdést. Meddig megyünk el a túlélésért folytatott harcban? Mit vagyunk hajlandóak feláldozni létünkért cserébe? Szabadság vagy biztonság, elvek vagy túlélés? A válasz az esetek többségében egyértelmű. Ha követitek az oldalt, szépen kirajzolódik egy séma, minél nagyobb a fenyegetés, annál kevesebben választják a szabadságot, az elveket, az emberségességet, annál inkább beszűkül az érdeklődésünk önmagunkra. A hősök mindig azok, akik szembe mennek az árral, akik nem követik a tendenciát. Felmerül a kérdés: emberiek-e egyáltalán a hősök? Van ugyanis itt egy mély ellentmondás, egyrészről ott a tény, hogy mint minden élő, mi is a biztonságra vágyunk, belénk van kódolva a túlélés, másrészről mégsem az ehhez szükséges tulajdonságok azok, amelyekkel mi jellemezzük fajunk. Az emberi ideál teljesen más. Mintha csak ezzel az elképzelt emberrel akarnánk megtagadni azt az embert, akik valójában vagyunk. Akik valójában vagyunk? Statisztikailag igen. De most akkor melyikünk is ember? Netán az ember lényege éppen az a skizofrén állapot lenne, amelyben egymásnak ellentmondó tulajdonságaink feszítenek szét?

Másik érdekes kérdés, mindenkiből ki lehet hozni a „rosszat”? Ha igen, ez azt jelentené, hogy eredendően ilyen a természetünk? Vagy csupán azt bizonyítja, módosult (módosított) tudatállapotban könnyen megváltozunk?

A szereplőket egy izolált, a megszokottól eltérő, más szabályok szerint működő világba helyezik. Ez a Battle Royal esetén egy sziget, míg itt az animében a játék kerete, az egyik fizikai, a másik virtuális, pszichés, szellemi. Többen megjegyezték, furcsa, hogy egyetlen egyszer sem találkozunk rendőrökkel. Igaz, meglepő, hisz olyan halálesetek is akadnak szép számmal, melyben a vak is látja, gyilkosságról van szó. Ahogy én látom, csupán nem mutatják be ezt a szálat, ezzel is kiemelve a játék más dimenzióba helyezte a résztvevőket, amelyből ők képtelenek kapcsolatot teremteni, egész egyszerűen fel sem merül bennük. A rendőröknek pedig nyilván nincs semmiféle támpontjuk, kulcsuk az esetekhez. Annak a lehetősége sem kizárt, hogy később valamiképp mégis összekapcsolódjanak.

Az előbbiek szerint módosított tudatállapotban nem meglepő, hogy végül a rettegés győz, és a túlélés lesz az első számú prioritás.

Vegyük a háborúkat, rendszerint a katonák először egy a hazának mindent alárendelő szuggesztió áldozatai, a beléjük plántált szabályok s elvek mozgatják őket, ám a csatamezőn a többségnél eljön az a pont, amikor ezek már háttérbe szorulnak, az elsődleges cél a túlélés lesz bármi áron.

A szuggesztió hatalma óriási, ritka, hogy valakire ne hasson, esetleg a későbbiekben felül tudja írni.

Végezetül még Nobuaki karakteréről, akinek esetében szerintem egy ilyen felülírásról van szó. Ez a felülírás részben önszuggesztió, részben kívülről származik. Nobuaki nem csak túl akar élni, de megoldást akar, megmenteni a társait, akik szintén felerősítik benne ezt a mondhatni messiás szerepet. Csakhogy ez kétélű fegyver, ad és el is vesz. Nemes célt ad, ami ugyanakkor kegyetlen következményekkel is jár. Ott van például a lány, aki azért hal meg, mert hisz Nobuaki elméletében, hogy a Király köztük van, így azt a feladatot adja magának (néha ilyen is előfordul), hogy aznap érintse meg a Királyt, de elbuknak, a Király nincs köztük, a lány pedig meghal. A cél lassan értelmét veszti, túl nagy áldozattal jár, ami végső soron csökkenti Nobuaki elkötelezettségét, sőt vágyát a túlélésre.

Ōsama Game The Animation, 2017, alkotó: Nobuaki Kanazawa, Hitori Renda (írók, manga).

[1] http://aoisakura.blog.hu/2018/02/19/az_utolso_hos