Nézte a papírt, maszatos volt, szamárfüles, a tinta már kissé megfakult, de olvasható maradt. A szép gyermeki kézírás szavai rabul ejtették tekintetét és szívét csöppnyi fájdalommal színezett nosztalgia szállta meg. Már nem is emlékezett, hogy valaha tudott ilyen szépen írni.

Régi, még talán általános iskolai feladat volt, egy fogalmazás, aminek csak a címét határozták meg: Ha az elefántok repülhetnének…

Mosoly mélyítette el már megjelent ráncait, amikor konstatálta, azt ugyan nem tudja felidézni, mikor is volt ez pontosan, arra viszont határozottan emlékszik, hogy az osztály leglustábbja a következőt írta:

Ha az elefántok repülhetnének…

De nem repülnek.

Az ablakon bekúszó alkonyodó nap fénye parázs színűvé változtatta a tintát. A szöveg hatására a megannyi érzelemmel telített emlékdobozok egyike pislákoló fényt vetett elméje falaira.

Ha az elefántok repülhetnének, megkérném egyiküket, engedjen a hátára és vigyen magával egy helyre, ahová nagyon szeretnék eljutni. Azt nem tudom, megtenné-e, talán ha neki adnám az uzsonnámhoz csomagolt csokit, bár a nagyi szerint az elefántok nem esznek csokit. Bízom benne, hogy mégis, legalább az egyikük lenne olyan kedves és segítene. Biztos lenne ilyen, hiszen olyan szép, meleg, barna szemük van.

Ha az elefántok repülnének, akkor biztos tudnák az utat oda, ahol elveszett a mamámról minden emlékem. Már elég nagy voltam, amikor meghalt, bár először apa azt hazudta, csak elment, amikor erre rájöttem, mérges lettem rá, mert hagyta, hogy várjam haza, miközben tudta, nem jön többé. A nagyi meg állandóan angyalokról beszélt, de én nem értettem, anya miért velük van és nem velem.

Ötéves voltam akkor, már nagyfiú, ezt anya mondogatta nekem, mégsem emlékszem. Ha azt mondom, anya, már nem látom az arcát, de én látni szeretném, mert így most olyan, mintha nem is létezett volna. Azt hiszem, ez az én hibám, nem tudtam, megőrizni őt. A nagyi ugyan azt mondja, nem szabad ezt gondolnom, mindenkivel történik ilyen, az emlékek néha elszöknek előlünk, máskor kergetnek minket. Nem igazán tudom, igazat mond-e, mert az biztos nem igaz, hogy mindenkivel ez történik, a többi osztálytársamnak él az anyukája, bár van, akinek máshol. Szóval, nem tudom, de ha igaz is, akkor is el akarok jutni oda.

Ha az elefántok repülnének, én velük mennék, hogy visszahozzam az elszökött emlékeket, bár nehéz lenne megtalálni őket, mert nem tudom, milyen formája van egy emléknek, vagy hogyan is fest, ráadásul előbb találnom kellene egy repülő elefántot. Apa szerint ez lehetetlen vállalkozás, és a tanárnő hülye (ő mondta így!), amiért ilyen ostoba feladatot ad.

Az ölébe ejtette a papírt. Nos, igen, az apja nem volt egy kellemes ember, de tőle örökölte kegyetlen őszinteségét; és hadi lábon állt az érzelmekkel meg a gyerekneveléssel, mégse tudta hibáztatni, megtett minden tőle telhetőt.

- Apa! – kamasz lánya panaszos kiáltása térítette magához révületéből. – Gyere már vacsorázni, anya tiszta házi sárkány, mert már megint rád kell várni! – dohogta durcás képpel.

- Megyek, megyek, mielőtt a tűzoltóságra lesz szükség – felelte, mire lánya arcán hatalmas mosoly terült szét.

Ekkor megmerevedett mozdulat közben, egy pillanatra, mintha az anyját látta volna viszont.

Talán mégiscsak léteznek repülő elefántok, ha máshol nem is hát elménk kanyargós, végtelen labirintusának egy félreeső folyosóján.

[1] A címért és az inspirációért köszönet Marcus Warnernek. https://www.youtube.com/watch?v=UfHgEvv_BwM

kép alkotója: xLunatiCXz, forrás: https://www.deviantart.com/xlunaticxz/art/FLYING-ELEPHANT-429337183