A második három pont más jellegű, nem egy gömböt alkot, mely ugyanazon középpont körül alakult, hanem egy folyamatot ábrázol, azt, ahogy az író alkotta eddigi világ alapja megrendül, megreped, összeomlik, majd a romokon, azok felhasználásával valami új és merőben más épül fel. Természetesen e folyamat csak így szétszedve tűnik egyértelműnek, egy egyenes, jól kivehető vonalnak, a valóságban minden bizonnyal másképp zajlott, csak egy tendencia volt, amelybe hol ebből, hol abból belevegyült.

1. A hit elmorzsolódása, antihit

Ez az első pont részben éppen ennek a tendenciának igazolása lesz. Azoknak a műveknek a többsége, amelyek itt helyet kapnak, a folyamat későbbi darabjai, ahol már nem találunk pozitívumokat, ahol egyre sötétebb a tónus.

Persze, nem mondhatni, hogy Akutagawa művei a derűről lennének híresek, azonban a következő íráspár, melyek közt egy évtized a különbség, jól mutatják, hogy lehet a "szimpla" szorongást a teljes reménytelenségig, a hit feladásáig, eltűnéséig fokozni.

A zsebkendő egy 1916-os mű, egyike a legkorábbiaknak. Haszegava professzor Strindberg Dramaturgiáját olvassa otthon a kertben, közben gyönyörködik a gifui lámpásban, melyet nyugati felesége vett, aki imádja Japánt. A férfi úgy gondolja, meg kell és meg lehet teremteni a kapcsolatot Kelet és Nyugat között. (Miként maga Akutagawa is úgy vélte, az irodalom képes a kétféle kultúrát összehozni.) Délutáni pihenését egy látogató zavarja meg, egy tanítványa édesanyja, aki a fiú  halálhírét hozza. Miközben beszélnek a nő mosolyog, ám - ahogy a professzor egy leejtett tárgy után kutatva észreveszi - az asztal alatt kezei egy zsebkendőt szorongatnak, mely már el is szakadt. A férfi áradozva mesél e jelenetről feleségének később, annyira kifejezőnek és helyesnek találja az asszony érzelemnyilvánítását. A nyugalmat, ami rászállt azonban egy pillanat alatt szertefoszlatja a könyvben olvasott megítélése a hasonló viselkedésnek: "hatásvadász". A professzort szorongás fogja el.

Az semmiképp sem baj, ha kételyeink támadnak azzal kapcsolatban, amiben hiszünk, a szorongás már kétélű dolog, állítólag lehet motiváló is (bár ezt én még életemben nem tapasztaltam) vagy éppen bénító. Az viszont a legrosszabb, ha már nem hiszünk semmiben, legalábbis a tíz évvel későbbi[1] Egy szocialista ezt mutatja. A fiatal szocialista, hiába fenyegeti apja azzal, hogy elkergeti, nem enged, továbbra is a kör, a gyűlések, a cikkek foglalkoztatják. Aztán a munka és a felesége mellett egyre kevesebb időt tölt az üggyel és ezért bírálatban is részesül. Még később új munkája lesz, nagyobb háza, már nem foglalkozik az üggyel, békén hagyják, ő pedig csak üldögél a karosszékben, nosztalgiázik, de alázatot tanúsít a sors iránt. Csak ül és ifjú éveire gondol, ahogy az írói én megjegyzi, emberien. Ugyanakkor azzal zárja sorait: "Az emberi, a túlságosan emberi - mindig valami állati."

A másik kategória, téma, amiben változás áll be, az emberi kapcsolatok. Eddig is láthattuk, hogy A talált gyerek szabályt erősítő kivételétől eltekintve, az emberi kapcsolatok nem különösebben szép dolgok, igaz, ezek a messze nem idilli kötelékek rendszerint csupán részegységei történetnek és a főtéma más. Ez a következő történetekre már nem áll, és megjelenik a család, de nem a család mint megtartó erő, hanem a család, ami gyötör, ami szenvedést okoz. Az első történetünk 1920-as, majd '22 és '23, ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre visszataszítóbb a kép.

Az Ősz alapvetően egy szomorú szerelmi történet lenne, ha nem lenne a húg. Nobuko és Sunkicsi unokatestvérek, jól kijönnek egymással, hasonló az érdeklődésük és mindenki azt hiszi, össze fognak házasodni. Nobuko húga azonban szereti a fiút, így Nobuko máshoz megy férjhez, és nem igazán boldog. Egy látogatás alkalmával, miután húga és Sunkicsi egybekeltek, Nobuko furcsán érzi magát, reménykedik, hogy Sun-szan érez iránta valamit, de csalódnia kell. Amikor már hazafelé tartva látja az utcán sétáló férfit, nem kiált rá, csak halkan annyit mond:" Itt az ősz", mintegy elismerve ez a vég, az elmúlás ideje.

A kert egy bizonyos Nakamura család szerencsétlenségének története, ahol ezekkel párhuzamosan a kertjük is hanyatlásnak indul. Bár a család széthullik, a középső fiú valamennyire rendbe hozza a kertet, ám csak gyermek unokaöccse segít neki, s mivel beteg és nemsokára meg is hal, a kert nem jön rendbe. Hamarosan a kisebb fiú tönkremegy, a kert helyén vasútállomás és étterem épül, és már senki sem emlékszik a családra, a kertre, a romlás ellen küzdő középső fiúra, kivéve az unokaöcs, Renkicsi. A fiú, aki festő, látja maga előtt nagybátyja arcát, ami segítségéről biztosítja, de Renkicsi koldusszegény és csak fest. Talán épp nagybátyja emléke és élete van ilyen hatással rá, az, hogy a kerten dolgozott, míg a család tovább csúszott a lejtőn.

Utolsó történetünk a sorban a Rög, amely egy anyós, egy meny és a fiú/unoka  történetét meséli el. A férj, aki utolsó nyolc évében nyomorék volt, meghal, ami O-szumi (az anyós) számára öröm és megkönnyebbülés, de a föld miatt, hogy az ne darabolódjon fel, O-Tami (a meny) nem mehet újra férjhez. Így aztán míg O-Tami a mezőn, a hegyekben dolgozik, O-Szumira marad a házimunka, aki egyre jobban utálja ezt, pihenni akar, s ezért a földdel kapcsolatos aggodalmait feledve nyüstölni kezdi menyét, hogy házasodjon újra. Egyre több a veszekedés, sőt O-Szumi még unokáját is anyja ellen igyekszik hangolni. Aztán O-Tami hirtelen meghal tífuszban, O-Szumi először örül, végre pihenhet, de éjjel nem tud aludni, rájön, mind milyen szívtelenek és menyét szólongatja. Kevés visszataszítóbb dolog van, mint amikor már csak halottan számít a másik.

Végezetül idetartozik még a Halottaskönyv(1926), ez már nem valamely fiktív család "bűneiről " szól, hanem magának Akutagawának a családjáról, azokról a családtagjairól, akik meghaltak. Az anyjáról, aki elmebeteg volt (az író 9 hónapos korában borult el elméje), aki nem szerette. A kicsi nőről, "aki zavaros tekintettel pipázik a házban". Haláláról, temetéséről. Az első nővéréről, akit nem is ismert, mégis "nagyon közel érzi magához". Ebben a részben írja: "Időnként úgy érzem, mintha egy negyvenéves nő kísértete, vagy az anyám, vagy a nővérem, ki tudja, valahonnan állandóan figyelné az életemet." Ez a hang, ez a hangulat már a későbbi Fogaskereket idézi, ahogy maga a halál mindent átható témája is. Ír még a lobbanékony, pörlekedő apáról, aki próbálta magához édesgetni, rávenni, hogy szökjön el nevelőszüleitől, és ennek az apának a haláláról. Az utolsó rövid rész pedig a ritka temetőlátogatást örökíti meg, ahol is azon töpreng: "vajon hármójuk közül melyikük lehetett csakugyan boldog".

[1] 1926, egy év múlva Akutagawa öngyilkos lesz. Megjegyzés: az író nem volt szocialista, az más kérdés, hogy mind Japánban (egy kortársa), mind itthon szerették volna belemagyarázni.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, Bp., 1974.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Scolar Kiadó, 2007. (A két azonos című kiadás nem teljesen egyezik.)

Akutagava Rjunoszuke, A hottoko álarc, Magvető kiadó, Bp., 1979.

Akutagava Rjunoszuke, Víz alatti emberek, Magyar Helikon, 1975.