"Amikor kutatásokat folytattam A titánok bukásához[1], megdöbbenve láttam, hogy az első világháború olyan háború volt, amit senki sem akart. Egyik táborban sem volt egyetlen olyan európai vezető sem, aki akarta volna. Ám a császárok és miniszterelnökök sorra hozták a döntéseket - logikus, józan döntéseket -, amelyek lépésről lépésre vittek közelebb a háborúhoz. A legszörnyűbb konfliktushoz, amelyet valaha elszenvedett a világ. Azt kellett hinnem, hogy tragikus véletlen volt. És akkor az jutott eszembe, hogy vajon megismétlődhetne?" - írja amolyan előszóként Ken Follett.

A regény ennek a megismétlődésnek az elképzelt forgatókönyve, főszerepben Amerikával és Kínával, ám a gyújtópontok más országok. Kezdve Csáddal, ahol először "csupán" terroristák drog- és embercsempészetét akarja két ügynök felgöngyölíteni, csakhogy egy egyre nagyobb konfliktus dagad közben Csád és szomszédja közt, ami egyben Amerikát és Kínát is szembeállítja.

Bár ekkor még úgy fest, a bajt elhárítják, a feszültség megmarad, sőt hamarosan nőni kezd, ahogy Észak-Koreában felüti fejét egy puccsot tervező, és végrehajtó szervezet. Teljes sikert azonban nem aratnak. A vezér segítséget kér Kínától, míg a gyengülést észlelő Dél-Korea elnökét egyre kevésbé lehet eltántorítani attól, hogy beváltsa ígéretét a két Korea egyesítéséről, erre azonban rendesen ráfarag, a sarokba szorított vezér többször is súlyos csapást mér városaira... A helyzet egyre jobban elmérgesedik, sem Kína, sem Amerika nem marad ki, mígnem már nincs más hátra csak a háború, atommal.

Bár ez egy jócskán elnagyolt kis összefoglaló, mivel nem szerettem volna mindent leírni, és később még szóba kerül egy-két részlet, azt már most elmondhatom, talán látszik is, ha valami ordít ebből a történetből,  az annyi: az ember nem több egy önmagát istennek tekintő, okosnak címző, pusztító és reménytelen állatnál, és ha lehetséges egyáltalán, a politikus még rosszabb... Valószínűleg ez túlzásnak tűnik, talán az is, én azonban - mivel nem más vagyok - csak vitatkozni tudok az író meghatározásával. Hogy lenne olyan háború, amit senki nem akar? Azt még készséggel elhiszem, hogy nem minden szereplő ezt akarja, de hogy senki? Saját magát cáfolja a könyvben, hiszen a kínai vezetés megosztott, a mérsékelt elnök és egy kémfőnök szövetségese, valamint az egyik miniszter kisebbségben vannak, és bár sokáig ellavíroznak, végül a háborúpártiak nyernek. Ők aztán annyira akarják a háborút, hogy mindenre azzal reagálnának.

Ezzel pedig tovább is léphetünk: egyrészt persze, hogy olyan könnyen akarják, egy háború árát sosem azok fizetik meg, akik kirobbantották, akik meghozták azokat a döntéseket, amelyek odáig vezettek, teljesen mindegy milyen rendszerről beszélünk, a szenvedés, a veszteség, a halál sosem az övék. Szélsőséges vélemény, vállalom: a politikus mindig a másét használja, mások munkáját, pénzét, életét a legkülönfélébb módokon, és jó esetben elég jól "gazdálkodik" vele.

Ha már politikus, jól ismerjük az ígéreteket, a betarthatatlan ígéreteket, amiről ép eszű ember tudja, nem lesz ilyen, mégis elég sokan elhiszik, és amit a politikus vagy elfelejt, vagy mindegy mibe kerül keresztül viszi valamilyen formában. Ilyen Dél-Korea elnök asszonya, aki annyira ragaszkodik ostoba, ráadásul igazából semmi hasznot nem hajtó ígéretéhez, miszerint egyesíti a két Koreát, hogy minden kérés, a józan ész, a helyzet fenyegető volta ellenére is hadat indít. (Tehát ő is háborút akart.) Még hogy józan döntések! Nemsokára a logikusra is rátérek.

Előbb azonban: a többi főszereplő, vezér/vezető se megnyerő, bár valamilyen szinten kelt némi szimpátiát is alakjuk, főként a kínai kémfőnöké, az antipátia erősebb, különösen igaz ez nálam az amerikai elnöknőre. Az, hogy állandóan a választás meg a pasas érdekli, aki amúgy tényleg visszataszító alak és az erőszakosságával kampányol, nem teszi vonzóvá. Ez valahol a társadalom hibája is, hamarabb állnak oda, ahol nekik tetsző szavakat kapnak, de jó lenne, ha inkább mindenki az eredményeket értékelné és várná. A másik problémám, azon kívül, hogy nem tudom kedvelni ennek a nőnek a személyiségét, ami egyéni szocproblem, és nem lényeg, az a személyének túlidealizálása, az egész próbálja azt az érzetet kelteni, hogy itt bizony ő az igazán jó.

Térjünk a lényegre! Ami az egészben a legvisszataszítóbb, azok az egyre durvuló kis csörték, amelyeket mintegy semmiségnek tekintenek, mintha normális és vállalható lenne, hogy sértettségből, diplomáciai tárgyalás elérésére, vagy elfogadott bosszúból, más ország, nem egyszer civil embereit gyilkoljuk le, mert az még mindig jobb, mint a háború. És végül is kénytelenek vagyunk elfogadni, ha egyszer az nem opció, hogy ne legyen reakció. (Valahogy mégse tudok szabadulni a képtől, hogy az egész kicsit olyan, mintha nagyra nőtt, dühös gyerekek rombolnák le egymás homokvárát és dobálnák egymást, a végén már arra se emlékezve, miért és ki kezdte, de mindenki meggyőződéssel állítja, hogy a másik volt, nem ő.) A reakciók egyre csak hatalmasabbak lesznek, egyre több áldozattal, hiszen a mieink többet érnek, mint a tieitek, nem logikus, de köztudott, ismert viselkedés, gondolkodás. Ahogy az sem logikus, hogy mindent figyelmen kívül hagyva, minden példát előttünk,minden körülményt, még a reakciókat is, újra és újra ugyanazt a döntést hozzuk meg, reménykedve, hogy egyszer meglesz a várt eredmény, holott valójában semmi mást nem teszünk csak addig fokozzuk az agressziót, míg már az veszi át az irányítást.

A legfélelmetesebb és legszomorúbb pedig: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Az egész kiindulópontja (némi jóindulattal és naivitással) jó szándéknak tekinthető, annyit akartak elérni, hogy Kína és Észak-Korea ne adjon el több fegyvert a terroristáknak, így érvényt szereztek néhány, már korábban elfogadott gazdasági szankciónak. Valamint az, hogy az agresszió manapság egyre csak nő és nem várható, hogy csökkenni fog.

Végszóként sem leszek optimista, és egyetértő. Bár a könyv igen izgalmas és jó, a címadásban is jelzett célja, miszerint soha többé ne történjen ilyesmi, becsülendő és nem bánnám, ha így volna. Ugyanakkor vannak kétségeim, az emberiség sok mindenből tanulhatott volna mára, ám csak keveset tanult meg igazán, ahhoz, hogy valóban ne történjen ilyen, egy másik faj kellene talán az emberek helyett, talán elég lenne, ha más megoldásokat és vezetőket részesítenénk előnyben, ki tudja. Egy biztos, jelen helyzet és tudásunk, jövőnk képe szerint az agresszió növekedése, a környezetünk felélése, a túlnépesedés, a fenntarthatatlan gazdasági rendszer, a jelenlegi társadalmak és vezetők jó része nem sok okot ad a reményre. (De az hal meg utoljára, és lehet, csak én vagyok túl pesszimista, leginkább szörnyen szorongó.)

Ken Follett, Soha, Gabo Kiadó, 2021.

[1] Az író Évszázad trilógiájának első kötete. A trilógiában öt család életén keresztül mutatja be a 20. századot (Európát és Amerikát). Ez volt egyébként a másik, amit az írótól olvastam; aki egyébként nyilván jó, de valahogy nem tartozik a kedvenceim közé, ez viszont abszolút szubjektív dolog.