Ez a három kötetes regény nem csupán attól boszorkányos, mert főszereplőnk és családjának egy része boszorkány, hanem attól is ahogyan az író összevegyíti benne a történelmet, hitet, folklórt, ezeknek egy-egy konfliktusát és mindezt egy különcnek tetsző lány történetében elvezeti egy nyugalmas kikötőbe, ahol a vihar elül.

Ez a végpont, amelyben minden konfliktus egyesül és a végére (ha időlegesen is) elsimul, nem más, mint a kulikovói csata. Ebben az egyébként valós történelmi eseményben, amely 1380-ban zajlott a Don folyónál, először egyesültek az oroszok, Dmitrij Ivanovics nagyherceg, azaz Moszkva vezetésével, méghozzá azért, hogy legyőzzék a Mamaj tábornok vezette tatársereget, és megszabaduljanak a régóta rájuk telepedett hatalomtól. (Utóbbi azonban nem teljesült maradéktalanul, a fejedelemségek utána is fizettek még adót a tatároknak.)[1]

Igen, ez egy orosz történet (bár az írója amerikai). Nem muszáj olvasni, ezt sem kell olvasni, még szerencse. Ha azonban picit is kíváncsi lennél, íme az én érvelésem a könyv mellett: a történelmen felül, annál sokkal nagyobb mértékben bevezet az orosz (vagy még inkább:a szláv) kultúra igen érdekes részébe. Természetesen nem feltétlen képeszt el mindenkit egy régi hit mesebeli lényeinek története, nincs ezzel baj. Azt azonban elismerhetjük, ez is egy érték. Egy nép alkotása, alkotottjai. Természetében éppen ellentéte a pusztításnak. Bármilyen válság, bármiféle agresszió éppen ezeket a dolgokat, a szabad alkotókat és alkotásokat fojtja meg legelőször a legkülönfélébb módokon, akár úgy is, ahogy azt majd a regényben is látjuk, hogy csak a sajátját fogadja el igaznak, egyetlennek.

Magától értetődően ez a regény egyik konfliktusa, a két nép közti ellentét, habár a ruszok és tatárok helyzete, harca majd a második kötetben kerül elő először, és a harmadik részben lesz központi, az eseményeket uraló téma. Addigra azonban más konfliktusokat kell megoldani, ugyanis ahhoz, hogy esélyük legyen a győzelemre egyesülniük kell, embereknek és csjertiknek egyaránt.

Még mielőtt ezekre térnék, menjünk vissza oda, hogy a csata tényén kívül néhány más esemény és személy is részben valóságon alapul. Ilyen Dmitrij helycseréje a csatában, ruháját és lovát elcserélte egy emberével, így egyszerű bojárként harcolt. Az ütközetben egy bizonyos Rjazanyi Olegnek mind a történelemben, mind a regényben zavaros szerepe volt, bár nem pontosan ugyanúgy. Mindkét esetben először a tatárok oldalán állt, a regényben a főszereplő lány ráveszi, hogy támadja hátba a tatárokat, a valóságban annyit tudunk, hogy voltak emberei, akik az oroszok oldalára álltak végül. A csata előtt lezajlott egy párviadal, ennek szereplői, legalábbis név szerint egyeznek a valós adatokkal: Cselubej tatárharcos és Alexandr Pereszvet harcos-szerzetes csapott össze, mindketten meghaltak, ám az orosz nyert. A regényben Alexandr Pereszvet nem más, mint főhősünk, Vászja (azaz Vaszilisza Petrovna) bátyja.

Ezeken felül talán a (számunkra) leglényegesebb tény: a dvojeverije, vagyis kettős hit fogalma, ami nemcsak létezett, egészen a forradalomig fent maradt Oroszországban. Ez a fogalom annyit jelent, hogy a keresztény és pogány szokások hosszú ideig egyszerre voltak jelen. Ez vezet el minket a másik főkonfliktushoz, amivel Vászjának először szembe kell nézni, már ha nem számítjuk belső feszültségét, ami abból fakad, hogy röviden szólva nem "rendes" lányként viselkedik és életét sem annak megfelelően képzeli el, erről a későbbiekben majd bővebben lesz szó. Ez a keresztény(ség) és a pogány(ság) ellentéte. Legalábbis Konsztantin atya és több egyházi ember is úgy véli: a kettő nem fér meg együtt, az orosz néphit számos, sokféle szellemét/lényét, a csjertiket ördögökként vagy démonokként emlegetik, akiktől meg kell szabadulni, természetesen Isten nevében.

Az akkori Moszkvában, ahonnan mintegy (politikai okokból) száműzik Konsztantin Nikonovicsot, már nincsenek ilyen "problémák", viszont Vászja szülőföldjén, egy északi, erdős területen az emberek még őrzik régi hagyományaikat, kenyeret és más adományt hagynak a különféle védőszellemeknek. A papnak, akinek sok más egyéb frusztrációja akad - mint száműzése, nem hallja Isten hangját és szexuális vágyát birizgálja Vászja -, szúrja a szemét a dolog. Mindent latba vet hát, hogy először megtérítse az embereket, majd hogy Vászját eltüntesse.

Vászja ugyanis látja ezeket a csjertiket és igyekszik megmenteni őket, ami egyáltalán nem egyszerű feladat. Konsztantin nem csupán legyengíti ezeket a lényeket azzal, hogy munkája nyomán az emberek többé nem adnak nekik adományt, hanem megerősíti, sőt szolgálja (bár ekkor még tudtán kívül, azt hiszi, Isten szól hozzá) a hatalmas és veszélyes káoszszellemet, Medvedet vagy a Medvét (és itt most eszembe se jut párhuzamot vonni a valóság szereplőivel...) Ez az egyébként megkötözött lény elszabadul és csak nagy áron sikerül ismét ártalmatlanítani, nem is végleg.

Moszkvában majd újra szembekerülnek egymással, ezúttal már vérre menően... A részletekbe nem mennék bele, talán annyi fontos: Konsztantin jóformán megőrül, hajszál híján megégetteti máglyán Vászját és önként lesz Medved szolgája. A lényeg ennyiben is benne van: a kizárólagossá tétel, ami soha nem az igazságról, emberségről szól, hanem a hatalomról, nekem és az én hitemnek kell uralnia másokat. Ahogy viszont haladunk előre időben, Konsztantin úgy kezd el már nem (vagy nem csak) ennek szellemében viselkedni. Egy pont után már olyan, mint sajnos elég sok ember, nem számít semmi, csak az, hogy megsemmisítsem (a legkülönfélébb módokon) azt, aki böki az én csőrömet, aki bennem okoz valami frusztrációt, konfliktust. Az esetek nagy részében a másik megsemmisítésére törekvés semmi másról nem szól, mint az elkövetőről. Ő nincs rendben, de ezt máson éli ki. A pap esetében pedig ez egészen extrém méretet ölt. Úgy is leírhatjuk: létezik konfliktus, ám az máshol van, de mivel azzal ott nem tudunk vagy akarunk mit kezdeni, ezért kirakjuk valami/valaki másra.

Ha magát a keresztény-pogány kérdést nézzük, nem is kellene, hogy összeütközés legyen, ezt - ahogy más karaktereknél látjuk, pl. Alexandr esetében vagy Szergej atyánál - a félelem (az ismeretlentől, a hatalomvesztéstől) generálja. Ezzel azonban elpusztítanák a csjertiket, így Vászja az utolsó kötetben alkut akar: amennyiben Szergej atya belemegy és fenntartja a kettőshitet, úgy a lány és lényei segítenek megnyerni a tatárok elleni harcot.

A történetben akadnak még másféle konfliktusok is, olyan, ami egészen régi és Vászjának rá kell jönnie: ő se tesz mást (egészen a harmadik kötetig), mint újra és újra bebetonozza. Ha ismételten csak ugyanazt tesszük, nem lehet feloldani egy ellentétet, nem lehet változtatni. Ezt láthatjuk a két ősi csjerti, Morozko és Medved esetében, akik testvérek, ugyanakkor egymással ellentétes természetük sok aspektusa. Morozko/Karacsun a télkirály, fagydémon, aki értelemszerűen télen van ereje teljében, aki elviszi a holtakat utolsó útjukra, aki a halálvizével bír, mely begyógyítja a sebeket, de nem éleszti fel a holtakat. Ezzel szemben Medved nyáron van elemében, káoszszellemként a harc, az erőszak, a félelem, a feszültség élteti, az övé az élet vize, amellyel vissza lehet hozni valakit az életbe. Utóbbi akár más formában is megtörténhet, ő "teremti" az upírokat, az újraéledő, vámpír/zombiszerű lényeket.

Igen korán megjelennek Vászja életében, először az erdőben találkozik velük, igaz, akkor még fogalma sincs, hogy a nagy tölgyfa alatt alvó alak a megkötözött Medved, az odaérkező férfi pedig Morozko, aki az apján keresztül egy nyakéket ad neki, hogy megvédje és ezzel együtt, hogy kettejük hatalma így erősödjön. Így sokáig a boszorkány és a télkirály összetartozik, egy oldalon állnak, Medved ennek köszönhetően nem tud végleg megszabadulni. Csakhogy Vászja rájön a nyakék titkára és dühösen megsemmisíti, aminek köszönhetően ezúttal Morozkót börtönzik be. A lány kiszabadítja és Konsztantin halálával Medved újra megkötözve végzi, azonban Vászja, ha nehezen is, megérti végül: ezt nem lehet így folytatni. Ilyen módon, hogy a "vesztes" felet minduntalan megfosztják szabadságától, csupán rögzítik a konfliktust. Hogy ezt feloldja - és mert szüksége van Medvedre -, Vászja úgy dönt, harmadikként ő lesz "vezetőjük", mindaddig szabad lehet Medved is, míg betartja a szabályokat és engedelmeskedik neki. Igaz, azt már nem látjuk, mi történik később, például Vászja halálával.

Sok esetben elég lenne megtanulni együtt élni egymással, békén hagyni (élni a saját életét) a másikat, de mint az ábra mutatja, ez sem megy. Hát még az, hogy megértsük azt, ami ebben a konfliktusban is buktatót jelent: az elfogadás, a másik szabadságának biztosítása nem egyenlő azzal, hogy a veszélyt, gondot hordozókat, mint itt Medved, nem regulázzuk meg. Remélhetőleg nem kell mondanom: a veszélyen nem azt kell érteni, hogy a többségtől eltér, nekem nem tetszik, más. Medved példája egyértelmű: nem lehet hagyni azt, hogy kárt tegyen, másokat bántson, büntetlenül pusztítson, plusz konfliktusokat teremtsen. Persze, Vászja mégis valamilyen szinten használja Medved erejét, a félelemkeltését a tatárokon, ám ezt egy többszörösen is szükséghelyzetben (valódi veszélyben!) teszi, hiszen azok a hazáját támadják, fogva tartják sógorát, aki fontos lesz a csatában, illetve még a bátyját is megkínozták, meg is akarják ölni.

Vászja ekkor tapasztalja meg, a káosz, az erőszak benne is ott van, nem mentes tőle senki, azt se mondhatnánk, hogy egyáltalán nincs létjogosultsága, mert előfordul ilyesmi. Ráadásul a lány tisztában van vele, ezt kordában kell tartania, még így sem engedheti, hogy ez irányítsa, és valahol meg is ijed ettől. Eddigre már csak azért nem lesz belőle hosszas dilemmája, mert rengeteg külső és belső konfliktuson van keresztül, melyekben önmaga is elkerülhetetlenül formálódott. Ez lesz az utolsó pontunk: maga a főszereplő és saját konfliktusai.

A néphit elemei mellett ez volt számomra a másik, ami megfogott. Mint már pedzegettem, Vászja igen messze van a hagyományos női szerepkörtől; azonban nem merül ki ennyiben. Nem csupán egy vadóc lány, aki nem nemének megfelelően viselkedik (az idegrázás kerülget ettől a kifejezéstől), nincs elragadtatva a házasság és az asszonyi sors gondolatától. A történet során szép lassan elképesztő változáson megy keresztül, míg megleli saját útját.

Kezdjük azzal, hogy nem hibátlan, sőt hibák sorozatát követi el, ám legtöbbször ezt ő maga helyre is hozza. Amikor megsajnálva a varázseszköz fogságában vergődő Pozsár nevű különleges lovat, a Tűzmadarat, elereszti és így akaratlanul felgyújtja Moszkvát, Morozkónak erőt adva egy hóviharral eloltja a tüzet. Tanul is a hibáiból, például felfogja, hogy tiszteletben kell tartania más döntését, akkor is, ha az nem feltétlen a legjobb: amikor nővére épp a szülés után meghalna, mert neki vagy gyerekének mennie kell, Vászja kétségbeesetten visszarángatja őt, így viszont az újszülött hal meg. A csata elején, a párviadal végeztével, bár elviszi bátyja holttestét és a Medvedtől kapott életvizét, a végén bátyja lelkével beszélve, nem tesz kívánsága ellen, hagyja eltávozni.

Folytathatjuk azzal, hogy annak dacára, saját utat tör magának messze nem lehet azzal vádolni, fogalma sincs felelősségről vagy kötelességről. Ennek jelentősége és súlya nyilván nem azonnal lesz számára világos teljes egészében. Valahol természetes, hogy akarva-akaratlanul a különc személyével, tetteivel minden jó szándéka ellenére nemcsak magát, családját is veszélybe, minimum kényes helyzetbe sodorja, ugyanakkor attól is akarja megvédeni őket. Rendre megmenti, segíti őket, ahogy az egész népét is, néha nem a legjobb utat választja ehhez, de töretlenül igyekszik fejlődni és tenni. Egészen odáig, hogy a saját életét fenyegetik tettei.

Nos, persze, a legjobb út is kérdéses. Hogy máshogy utazna egyedül, mint fiúnak öltözve? (Vegyük figyelembe a kort is, amiben járunk a regényben!) És ha önként felfedi magát a nagyherceg előtt, aki - bár unokafivére - mégiscsak a kor férfija? Vajon egyáltalán komolyan vette volna?

Nem véletlenül ezt hozom fel, ugyanis Vászja fejlődésének legfontosabb, legmarkánsabb vonulata (nekem) az önmeghatározása, amiként megjelenik és megjeleníti magát mások előtt. Eleinte furcsának, kicsit különcnek könyvelik el, ő maga sokáig nem is igen érzi ezt problémának, egyszerűen ilyen. Ámde a környezetéből egyre többször, egyre intenzívebben szűri le, ő mégsem jó úgy, ahogy van, egészen odáig, hogy boszorkányként aposztrofálják. (Manapság talán már nem valószínű, hogy ezt a jelzőt kapja meg egy delikvens, van azonban helyette éppen elég másik, amit rád süthetnek.)

Ekkor indul el vándorútjára, ekkor már ő is tisztában van azzal, nagyon is különbözik a legtöbb embertől, és ez nem válik előnyére. Továbbá nem is praktikus semmiféle szempontból, hogy fiatal nőként járja az utakat, még Morozko is azt tanácsolja, jobb, ha fiúnak öltözik. Ebből az álcából azonban óhatatlanul következik a lelepleződés, ami után így is, úgy is boszorkánynak kiálttatik ki, ezúttal már egész Moszkva előtt. Egy dühös, felhergelt nép előtt, akik Konsztantin vezetésével jól helyben hagyják és máglyára viszik. Vászja azonban némi varázslattal kiszabadul és ezután már tényként mondja és mutatja: igen, boszorkány vagyok. Méghozzá az a boszorkány, aki jelentősen hozzájárul a győzelmükhöz - teszem hozzá én.

Mivel már nem szeretnék sokkal hosszabb lenni, végezetül két másik trilógiát is röviden figyelmetekbe ajánlok, az alapján, amiben kapcsolódnak e könyv témájához. Deborah Harkness Mindszentek trilógiája (A boszorkányok elveszett könyve, Az éjszaka árnyai, Az Élet Könyve) javarészt korunkban játszódik, ám a 16. századi Angliába is időutazunk boszorkány és vámpír párunkkal. Mi sem egyértelműbb, természetesen egy ilyesféle kapcsolat törvénytelen, a vámpírok, boszorkányok és démonok mind elkülönülten kell éljenek és feltűnésmentesen, hogy az emberek mit se vegyenek észre létezésükből. A törvény azonban régi, elavult, ráadásképp igen káros... Hogy miért, az is kiderül az elveszettnek hitt könyv utáni hajszában. Ami itt érdekes: a konfliktusok megoldatlansága, inkább elszeparálva léteznek, ami sok problémát csak súlyosbít, rengeteg egyéb konfliktust szít, mert nem képesek egymás mellett létezni és ezt az állapotot törvényre hivatkozva időtlenségbe dermesztik. Ez azonban egy ketyegő bomba.

Mats Strandberg és Sara B. Elfgren Engelsfors trilógiájában (A Kör, Tűz, Kulcs) hat kamasz lány szembesül azzal, hogy boszorkányok és egy bizonyos Kör tagjaiként meg kell menteniük a világot. Már ott rosszul kezdődik, hogy heten kellene lenniük, ám egyiküket már megölték. Hovatovább hat teljesen eltérő helyzetű, személyiségű lányról van szó, akiknek valamiként mégis együtt kellene működni, konfliktusok végeérhetetlen sora. Ha mindez nem elég, az idő elteltével egyre kevésbé világos, ki barát, ki ellenség, ki mond igazat, ki hazudik és legfőképp: vajon a jelenleg világukat fenyegető konfliktus, ami elvileg igen régre nyúlik vissza, miért nem lett eddig megoldva, egyáltalán ez biztosan az a konfliktus, azokkal a szereplőkkel, amiről nekik beszéltek? Ez korántsem feltétlen igaz. (Ebben a könyvben különösen szerettem, bár már nem kamaszként olvastam, hogy abszolút hiteles és a lányok személyében a legkülönfélébb élettörténetekkel, családokkal, problémákkal találkozunk, már a boszorkányos dolgokon túl értem ezt.)

Katherine Arden, A medve és a csalogány (Az északi erdő legendája 1.), Alexandra, 2018.

Katherine Arden, A lány a toronyban (Az északi erdő legendája 2.), Alexandra, 2019.

Katherine Arden, A boszorkány éjszakája (Az északi erdő legendája 3.), Alexandra, 2020.

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Kulikov%C3%B3i_csata