Miközben az utolsó simításokat végezte a konyhában, még mindig az álma kísértette. Komolyan nem értette magát, mit érdekli őt már egy tiniszerelem? Meg is rázta fejét, hátha ettől eltűnik az a sok felfelé tolakodó gondolat. Ki tudja, miért, de hatott. Már másra gondolt, a jelenben volt és sorra vette, mi a teendője még.

A háztartásban mindennel végzett, jöhetett a munka. Egy óra se telt el megint azon kapta magát, hogy a múltban jár-kel. A monitor el is sötétült már előtte.

Az alvó gép kijelzőjén egy harminc éves nő arca látszott, s ez a nő most gondolataiban tizenhat éves volt. Egy kis csitri, aki reménytelenül szerelmes a fiúba. A fiúba, nagybetűvel. Mert még mit se tud a szerelemről, s egy valódi kapcsolatról. Annyira vágyik arra, amire mindenki más, hogy neki is legyen valakije, sőt még jobban, mert ő nem az a lány, aki után bolondulnak a srácok, még barátnője sincs igazi. Persze csak jóval később tudatosult benne, hogy ez a kétségbeesett vágyakozás talán nem is igazi szerelem volt. Egyáltalán mi az?

Valójában semmi igaz nem volt benne, mégis élete részévé vált. Atyaég! Majd meghalt, mert a fiú nem szerette. Összedőlni látszott az egész világ. Elkönyvelte, neki aztán sose lesz senkije. És hogy utálta a lányt, aki visszautasította a fiút. Ó, de még mennyire! Elviselni se bírta. Annyira, hogy amikor rájött, ő is ott van ugyanabban az egyetemi gólyatáborban, bepörgött, magába szippantotta az örvény és teljesen leitta magát. Tizenkét év távlatából ez szörnyen szánalmasnak tűnt és nevetségesnek. Akkor azt hitte, vége az életnek, mikor még mit se tudott róla, mikor még el se kezdődött.

Ennél csak az szánalmasabb, hogy igaz se volt. Nagyon messze volt ez bármiféle szerelemtől. Puszta szeretetéhség volt. A fiúra csak kivetítette ezt a szükségletét, s mellette még másokra, de üres kezekre lelt. Haragudott ezért, próbálta tagadni, de a harag csendben, szép lassan nőtt benne. Pedig igazságtalan volt, csak akkor még nem értette, rossz dolgot akar megkapni a nem megfelelő emberektől. Kijavította magát, hisz a szeretet nem rossz, de szülei szeretetét nem pótolhatja más, pláne nem a vele egykorú gyerekek. Azt várta, az egyszerű kamaszoktól, hogy betöltsék benne az űrt, és meggyógyítsanak olyan sebeket, melyekről mit se tudnak, megértsenek olyan dolgokat, amelyeket felnőtt emberek sem mindig képesek átérezni.

Igaz se volt, mégis őrzi. Tudja az igazat, s bár az eszével elfogadta, hogy van, ami sohasem pótolható, hogy meg kell békélni a hiánnyal, a fájdalom és a vágy kiolthatatlan gyertyaként pislákol benne. A lecsöppenő viasz álmok és hirtelen rátörő emlékek formájában hagy nyomot benne.

Harminc éves énje nézett vissza rá a fekete monitorról. Az a harminc éves nő, aki sokat változott, akinek tíz éve egy olyan ember a társa, aki feltétlenül szereti. Egy nő, aki mégse ugyanaz, mintha tizenhat évesen valóban csak szerelmes lett volna. De az rég volt és igaz se volt.