Az afgán származású író eme regénye méltó párja másik könyvének, a Papírsárkányoknak.[1] Nem pusztán azért, mert mindkettő gyönyörű, egyszersmind torokszorító olvasmány Afganisztánról, Afganisztánból. Már csak azért is párba állíthatóak, mert míg a Papírsárkányok férfiakról szól, apáról és fiúról, addig ez a regény a nőkre koncentrál, anyára és lányára, feleségekre. Míg a Papírsárkányok szereplői sok mindent nem éltek át Afganisztánban, mert sikeresen elmenekültek, addig itteni szereplőink csak nagy küzdelmek és áldozatok árán jutnak ki sok-sok év után az országból és a végén visszatérnek, akárcsak Amir az első könyvben, ám vele ellentétben ők végleg szeretnének maradni. Lényegében az Egyezer tündöklő nap mindannak története, amit a Papírsárkányok nem mutat meg, nagyon hasonló történet ugyanabból az országból más emberek szemén keresztül, egy másik nézőpontból.

Marjam szenvedései nem a háborúval kezdődtek, hanem a fogantatásával, nem az ország és nem a történelem áll mögöttük, hanem két ember, a szülei. Marjam még csak nem is sejti kislányként, hogy élete legszabadabb és legboldogabb éveit éli akkor, amikor anyjával kettesben él egy kis kunyhóban, aki unos-untalan emlékezteti harami (azaz törvénytelen gyermek, fattyú) mivoltára. Amikor hetente egyszer látott apja még igazi hős, nagybetűs Apa a számára. Marjam érthetően többet szeretne, látni a várost, apjával élni, ismerni féltestvéreit. Anyja rideg és bántó módon, mégis óvni igyekezne attól a csalódástól, mely végül elkerülhetetlenül bekövetkezik. Az apja házához látogató Marjamot be sem engedik, apja bujkál előle, és amikor a csalódott lány visszatér a kunyhóhoz, ráébred, édesanyja végleg magára hagyta e világban. Apjához és családjához kerül, ám köszönhetően a feleségeknek és az apának, aki képtelen felvállalni hibáját és felelősségét, hamar (14-5 évesen) Kabulba kerül a nála jóval idősebb Rasidhoz feleségként. Az elején még viszonylag tűrhető élete van, aztán egyre kevésbé. Megjelenik a burka, a bezártság, csak a férjével mehet ki, még az előtt, hogy a hatalom ezeket törvénybe iktatná. Majd miután elveszti a fiút, akit várt, és később sorozatosan elvetél, mindennapossá válik a fizikai bántalmazás is.

Eközben az utcájukban nevelkedő Leila körülményeihez képest boldog gyermekkorát éli, annak ellenére, hogy az ő családját is megviseli a szovjetek hatalma. A tanár apukát természetesen gyárba küldik, az anya a mudzsáhidekhez állt két fiáért aggódik, aztán később gyászolja őket, depressziós. Leila ezzel együtt tanul, barátai vannak, szerelmes lesz. Aztán a szovjetek eltűnnek, jönnek a mudzsáhidek, és velük a régi/új törvények a nőknek: nem dolgozhatnak, nem járhatnak egyedül, fedetlenül, nem tanulhatnak, valamint a háború. Kabul hamarosan az egymás ellen küzdő hadurak rakéta rombolta játszóterévé változik, ahol senki sincs biztonságban. Leila elszakad szerelmétől, majd mikor végre anyja is belemegy a költözésbe, egy rakéta végez szüleivel. Ő is súlyosan megsérül, de Rasid megtalálja.

Ekkortól a két nő sorsa összekapcsolódik és szép lassan teljesen összefonódik, ahogy a kezdeti hideg, ellenséges hangulat után sorstársakká lesznek, megosztják egymással titkaikat és szenvedéseiket. Ám körülményeik nem lesznek könnyebbek, sőt...  A következő évben eltervezett szökési kísérletük kudarcba fullad és Rasid kis híján megöli őket, Leila lányával együtt, aki valójában nem Rasidtól van, hanem még szerelmétől, Táriktól, akiről úgy tudja, meghalt, ezért is ment bele abba, hogy az idős férfi felesége legyen 14 évesen. A mudzsáhidek után a tálibok jönnek és bár már rakéták nem röpködnek, a háborúnak igazából nincs vége. Háború folyik az emberek és szabadságuk ellen, ahogy Rasid otthonában is. Leila teherbe esik a férfitól, és fiút szül. Éhezés jön, lányát Rasid árvaházba adatja. Az otthoni háború akkor éri el csúcsát és egyben végpontját, amikor - Leila legnagyobb meglepetésére - megjelenik Tárik. Amikor Rasid megtudja, hogy beszéltek - ő bérelt fel egyébként valakit, hogy azt hazudja, a fiú meghalt - elszabadul a pokol és csak azért nem öli meg Leilát, mert Marjam végez vele. Ezek után az idősebb nő életét áldozza azért, hogy Tárik, Leila és a gyerekek sikeresen Pakisztánba menekülhessenek, ahonnan később visszatérnek.

Három dologról írnék röviden a történettel kapcsolatban, valószínűleg egyik-másik nem fog nagy tetszést aratni, de ezek az én gondolataim, nem valamiféle kinyilatkoztatás, abból mások csinálnak eleget.

1. Feminizmus és a nők jogai

Ha van hely, ahol bőven van még teendő, azok éppen ezek az országok, ahol egy nő jogilag nem ér semmit és nincs semmiféle szabadsága, önrendelkezése stb. Azért itt felhívnám a figyelmet, Leila például úgy nevelkedik, sőt gyermekként Marjamot sem a női mivolta sújtja, hogy nőként tanulhat, dolgozhat, vannak lehetőségei és nem egy tárgy. Egy feminizmushoz hasonló mozgalommal el lehet érni, hogy a jogi, törvényi dolgok változzanak és szükségesnek is tartom, amikor egy nő csak és kizárólag a férfi tulajdonaként (legyen az az apa, férj vagy akárki) és függvényében létezhet és lehetőségei egyáltalán nincsenek. Abszolút helyes kijárni, hogy komolyan vegyék és büntessék és időben észrevegyék a családon belüli (vagy kapcsolati) erőszakot. Mindennek ellenére azt kell mondjam, a feminizmus, akárcsak sok más eszme hatásköre korlátozott, és van, ahol már hiába erőltetsz eredményt, nem lesz, vagy egyenesen rosszul sül el. Nem megyek bele hosszan, és szeretnék a könyvnél maradni, tehát most csak annyi, egy Rasidféle embert nem fogsz megváltoztatni, valamint egyetlen törvénnyel vagy bármilyen jogi eszközzel sem tudod elérni, hogy minden férfi attól majd emberként tekintsen a nőkre. Egyszerűen őszinte emberséget nem lehet törvényekkel kikényszeríteni, a mindenféle jogok szépen hangzanak és részben segítenek, de épp a lényegen nem fognak változtatni. Emberséget az ember szerintem csak példákból tanul, semmiképp se törvényekből vagy abból, hogy jogokra hivatkozunk. Éppen ezért kell büntetés, szankció, nem? Máskülönben nem lenne rá szükség. Félreértések elkerülése végett, a feminizmusra igenis szükség van annak eredeti formájában, és jó, hogy van, de csodát vagy mindent ne várjunk tőle.

2. Az érzéketlen meggyőződés

Amikor Leila, a lánya és Marjam elszöknek, csupán annyira lenne szükség, hogy a férfi, akihez fordulnak, hogy adja ki magát kísérőjüknek, empátiával forduljon feléjük és ne a meggyőződésének engedjen. De ő feladja a szerencsétleneket, kérdés nélkül, így visszakerülnek Rasidhoz. A meggyőződés, hit, eszme sajnos sok esetben vakká tesz a szenvedésre. A törvényben hamarabb lelsz embertelenséget, mint emberséget, különösen bizonyos rendszerekben. Megértené az ember, ha a férfi kérdez, miért akarnak elmenni? De nem tette, mert szikrányit nem érdekelte, csak a törvény, a meggyőződése. Jobb helyeken nem lett volna mindegy, hogy Marjam miért végzett a férjükkel. Nem arról van szó, hogy a gyilkosság ne lenne bűn, de egy ilyen helyzetben? Ördögi kör ez. Az embertelenség még több embertelenséget és még annál is több szenvedést szül. Ugyanakkor sajnálatos módon a törvényeket nem lehet puszta emberségességre alapozni, mert elkezdenek visszaélni vele, elkezdi elveszteni funkcióját. Ezért is mondtam, jogokkal és törvényekkel nem változtatható meg minden. A saját hittel, eszmével, meggyőződéssel pedig csak óvatosan kell bánni, ha mindenekelőtt emberek szeretnénk lenni, nem szabad hagyni, hogy eltakarja előlünk a szenvedést, egy szenvedő segítségkérését. És ha nem is áll módunkban segíteni, legalább ártani ne ártsunk.

3. Hazatérők

Bár Tárik, Leila és a gyerekek új és jó életet élnek Pakisztánban, a végén mégis úgy határoznak, visszatérnek Kabulba. Engem elképesztően taszít az, ami ma is zajlik, hogy azok, akik maradnak/hazatérnek és akik végleg egy másik országban telepednek le hogyan sértegetik, bírálják a másikat, és hogy minderre egyesek még ráborítják a saját fellengzős haza/nemzet fogalmukat. Borzasztó! Kezdjük az utóbbival! Szerintem az emberek nagy többsége számára a haza nem az a melldöngető, hagymázas lufi, amivé szeretik felfújni. A haza, ahol született, de legesleginkább emlékek, emberek, akiket ismert, helyek, és események. Megfoghatóbb, személyes dolgok. A nyelv, az élmények, egy közeg. Az, hogy ki marad/tér vissza és ki lesz az, aki végleg máshol éli életét nem a hazaszeretet függvénye, sokkal többet nyom a latba a személyiség, az ember világképe és egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mitől lenne rosszabb ember a Papírsárkányok Amirja Leilánál? Mert ő Amerikában építette fel az életét, és nem szeretne visszatérni? Mitől lenne jobb Leila, mert visszatért? Mindenki saját szíve és belátása szerint cselekszik, és teljesen felesleges erre bármiféle politikai/ideológiai lózungot, esetleg okot ráhúzni, pláne egymás haját tépni, vagy a másikra köpködni.

Khaled Hosseini, Egyezer tündöklő nap, Libri, 2008 (a fordítás éve, jelen kötet egy harmadik kiadás).

kép: https://moly.hu/konyvek/khaled-hosseini-egyezer-tundoklo-nap

[1] Erről a könyvről itt írtam: https://aoisakura.blog.hu/2019/05/13/_hogy_ujra_jok_legyunk