Ha tömören, egyetlen szóval (vagy kettővel) kellene jellemeznem ezt a könyvet, annyit mondanék: döbbenetes olvasmány. Egy elképesztő, mégis mindennapi történet (legalábbis sokak számára), amely rengeteg mindent rejt magában, sok fontos témát érint.

A Papírsárkányok Amir története, aki Afganisztánban született és kamaszkoráig élt ott, mielőtt apjával az oroszok hatalomátvétele után elmenekültek, először Pakisztánba, majd végül Amerikában kezdtek új életet. Amir közel húsz év után azonban egy barát kérésére hazatér, hogy megmentsen egy kisfiút, hogy újra jó lehessen, hogy valamilyen módon helyrehozza óriási hibáját.

Nem szeretném az egészet végigmesélni, ezért most csak azokat a pontokat, eseményeket és karaktereket emelem ki, amelyek fontosak, üzenetet hordoznak.

Amir 1975-ig, tizenkét éves koráig egy viszonylag boldog gyermekkort él. Ekkor még az országban is rend és béke van (leszámítva a majd később még előkerülő kisebbségi kérdést). Gyerekkorát csupán az apjával való felemás kapcsolata árnyékolja be, amelyet ő annak tulajdonít, hogy anyja meghalt születése közben, és mindent megtesz, hogy legalább egyszer azzá a fiúvá váljon, akit az apja látni szeretne. Ám ez korántsem olyan egyszerű, hiszen Amir merőben másféle személyiség, mint apja, aki sikeres, határozott, jó fizikumú és igen férfias, sportos stb. Egyetlen esélye a hagyományos papírsárkány-verseny megnyerése. 1975-ben Amir sikert arat, minden más sárkányt levág, sőt az utolsónak levágott sárkányt is megszerzi, de súlyos áron.

Amir a családot szolgáló Ali fiával, Haszannal nő fel. Haszan szerzi meg ezt a sárkányt. Haszan és apja hazara, más etnikumba tartozik, ráadásul az iszlám egy másik ágát is gyakorolják, mint a többség. Jól érezhető néhány jelenetből, hogy már ekkoriban is él a társadalom egy részében az előítélet velük szemben. Ennek az előítéletnek megtestesítője egy másik fiú, Aszef, akivel már az ominózus év tele előtt is összetűzésbe keverednek, akkor Haszan védi meg Amirt. Az utolsó sárkány keresése közben azonban Haszan magát sem tudja megvédeni, Amir pedig (aki később ment utána) egy épület mögé rejtőzve nézi végig, ahogy Aszef megerőszakolja.

Amir ekkor még csak 12 éves és Aszef nem egyedül van, hanem két csatlósával, este van, a közelben senki sincs. Eddig az ember még talán felmentené, legalábbis könnyebben megértené, csakhogy a fiú később is hallgat, sőt hogy az őt mardosó bűntudattól szabaduljon, lopással gyanúsítja meg Haszant, hogy a fiú és Ali távozzon. Gyávaságát (ami részben érthető félelemből fakad) megfejeli egy ilyen számító és kegyetlen tettel, hogy jobban érezhesse magát. Megjegyzem, Amir már előtte sem egy ma született bárány, szereti átverni, kifigurázni az írástudatlan Haszant, leginkább azért, mert féltékeny rá, nem szereti, hogy az apja, akinek a szeretetére áhítozik, vele is foglalkozik.

Mint 2000-ben, a haldokló baráttól megtudja, valójában ugyanazt tette, mint az apja. Elkövettek valamit, majd ahelyett, hogy kimondták, felvállalták volna, hétpecsétes titokként őrizték, ezzel a saját és mások szenvedését, fájdalmát fokozva, létrehozva, elindítva egy spirált, ami aztán a végtelenségig folytatódik, ha csak valaki nem veszi a fáradtságot, hogy ezt elvágja, megtalálja a módot „hogy újra jók legyünk.”

Az apa ugyanis, hogy jó hírét megőrizze, eltitkolja, hogy felesége halála után összefeküdt szolgálója feleségével, hogy ő Haszan apja. Mennyi minden történt volna másképp, ha Haszan és Amir valódi testvérekként nevelkednek? Persze, ezt senki se tudja megmondani, nem tudjuk, mi változott volna, de erre esély sem volt. Esélye itt már csak a tálibok által legyilkolt Haszan fiának, Szohrábnak van, hogy Amir szembenéz apja és saját titkai démonával és felvállalja a küzdelmet a kisfiúért.

A sors fintorának köszönhetően e küzdelmet elsősorban a fiú tulajdonosával, Aszeffel kell megvívnia, aki egy személyiségzavaros, gonosz kölyökből az akkori rendszernek köszönhetően nagy hatalmú „úr” lett. A fiú, aki a tizenharmadik születésnapjára egy Mein Kampffal lepte meg, most felnőtt férfi, aki lubickol a tálibok rendszerében, ahol büntetlenül ölhet meg rengeteg embert. Végeredményben Amir nem menekült meg tőle akkor, csak eltolta az időpontját annak, hogy ki kelljen állni a „gonosz” ellen, aki ezúttal Haszan fiát tette rabszolgájává, öltöztette bohócnak, alázta meg és bántalmazta szexuálisan is. Az, hogy Szohráb ott van, bizonyos szempontból az ő bűne is, a titka eredménye.

Végezetül két dologról szeretnék még szót ejteni. Az egyik Afganisztán történelme, illetve maga az ország. Ha nem is Amir szemével, a könyvben végigkövethetjük, hogyan lett a viszonylag rendezett, békés országból előbb a király rokonának, majd az oroszoknak a játékszere, hogy aztán azok kivonulásával rengeteg pártra szakadjon, és örökös harcba fulladjon, amelyből sokak számára elsőre vonzónak, örömtelinek tűnő kiutat jelentett a tálibok hatalomra kerülése. Az egykori barát meséli, hogy mennyien (köztük ő is) örültek először nekik, azt hitték, eljön a béke, de nagyot tévedtek. Ha nem is pontosan így, de nem ismerős ez valahonnan? Vagy az, hogy – ahogy mondják a regényben – az afgán nép beletörődő, csak morgolódik, de elviseli, ami jön, mert ilyen az élet? Azt hiszem, a titkok, elfojtott, ki nem mondott történetek által is írt sorskönyve nemcsak az embereknek, de a népeknek, országoknak is van, és ez csak akkor változik meg, ha mi felvesszük a kesztyűt, ez esetben tollat, nekigyürkőzünk és újraírjuk, hosszú-hosszú idő alatt, nem kímélve önmagunk.

Ezen felül pedig el kell mondanom, a regény több pontja ma is érvényes választ ad a menekültekkel kapcsolatos kérdésekre. Ilyen az, hogy hogyan menekülnek el annak ellenére, hogy Amir apja igen jómódú, hogyan élnek ők, vagy például a későbbi felesége családja Amerikában, hogy Amir milyen nehézségekkel találja szembe magát, milyen útvesztőbe kerül, amikor Szohrábot, unokaöccsét örökbe akarja fogadni. Tessék elolvasni és ennek fényében újragondolni esetleg a dolgokat! Nemcsak a menekültekkel, de akár saját titkaiddal, hibáiddal, sorskönyveddel kapcsolatban is.

Khaled Hosseini, Papírsárkányok. Hazatérés Afganisztánba, Tericum Kiadó, 2005.

kép: http://ekultura.hu/2008/04/29/khaled-hosseini-papirsarkanyok